Régi álma az emberiségnek, hogy választ kapjon a kérdésre, miszerint egyedül vagyunk-e a világegyetemben. Bár érdekes belegondolni, hogy egy kapcsolatfelvételt követően miként tolerálnánk a hozzánk látogató idegenek jelenlétét, ha már a sajátjaink társaságát sem tudjuk elviselni, amennyiben valakinek eltérő a bőrszíne, nem ugyanabban az istenben hisz (netán ateista), más nyelvet beszél, másik pártra szavaz, vagy mást és másképpen szeret.
Nézzük meg közelebbről
A felfedezést, fejtörőket és érdekfeszítő sztorit ígérő The Station révén épp a történelmi pillanatot megelőző szituációnak lehetünk szemtanúi. Megerősítést nyert a sejtés, valóban létezik legalább egy másik intelligens faj az univerzumban, ám sajnos az agresszív fajtából való, ezért rendkívül kockázatos lenne kapcsolatba lépni vele. Marad tehát a megfigyelés és az elemzés, amíg tart az élettér, a szűkös erőforrások, valamint a kulturális eltérések miatt kirobbant polgárháború a Psy Prime névre keresztelt planéta lakói között. A politikusok jóváhagyásával bolygó körüli pályára állítják az Espialt, a hipermodern álcázótechnológiával ellátott űrállomást mindössze háromfős legénységgel. Tekintettel az őslakosok vad és kiszámíthatatlan természetére, egyelőre nincs szükség diplomatára, annál inkább kutatóra (Silas Haze), gépészre (Aiden Vyze) és a missziót vezető parancsnokra (Mila Lexa). Kezdetben minden rendben is halad, ám egyszer csak váratlanul megszűnik az összeköttetés az Espiallal, és ami még rosszabb, az álcázóberendezés is kikapcsol, a lentiek tudtára adva, hogy idegenek kémkednek utánuk. A sebtiben összerakott mentőakció terve egyetlen felderítőre épül, akinek meg kell találnia a legénységet, hogy aztán közösen kifundálják, miként kerülhetnek ki a kutyaszorítóból. Természetesen a szóban forgó specialistát mi magunk személyesítjük meg, tehát űrhajónk dokkolását követően ránk hárul a feladat, hogy keresztül-kasul bejárjuk az Espial minden zegét-zugát.
Mivel nem egy Talos I (Prey) vagy Sevastopol (Alien: Isolation) kiterjedésű létesítményben, hanem annál jóval kisebb, ám helyenként egészen puccos konzervdobozban sétálgatunk, a felfedezésre váró modulok, részlegek és kabinok száma igencsak korlátozott, ennek megfelelően a játékidő sem ostromol csúcsokat. Aki két óránál tovább tartózkodik az Espialon, vélhetően minden sarokba bekukkant, elolvassa az összes feljegyzést, meghallgatja az utolsó hangfelvételt is, valamint egyetlen AR-terminált sem hagy áttúratlanul. Minél alaposabbak vagyunk, annál jobban megismerjük a legénységet, esetleg még szimpátiát is érezhetünk irántuk, hasonlóképpen a tavaly megjelent Tacomához, bár abban lényegesen könnyebben kialakulhatott bármiféle érzelmi kapocs a játékos és egyes szereplők között.
Sétánk során nem árt odafigyelni a részletekre, hiszen az űrállomáson történtek kezdetben kusza összevisszaságot alkotnak a fejünkben, és csak apránként kattannak a helyükre a cselekmény mozaikdarabkái, bár még így is érhetik meglepetések az embert, különösen a vége felé.
Kis lépés az emberiségnek
A részben opcionális puzzle-ök megfejtése általában az orrunk előtt hever, de megesik, hogy egy korábban begyűjtött vagy még meg nem lelt tárgy a megoldás kulcsa. Ezekből többet és komplexebbeket is elviselt volna a The Station, ám most ennyi fért a költségvetésbe. A Kickstarteren a kértnél valamivel tovább, 15 370 dollárig jutott fejlesztők lelkesedése szerencsére töretlen; már ki is adták az első javítást, később pedig Free Explore-móddal és VR-támogatással szeretnének további lendületet adni játékuknak. Mi szurkolunk, és érdeklődve várjuk a következő projektet.
