Eljött hát, amire régóta készültünk: a Wolfnak vége. A filmszakértők azt mondják, hogy egy film elejének és végének kell jónak lennie – a kezdetnek kell benntartania a moziban a nézőt, a lezárásnak pedig azért kell remekelnie, hogy azt mondhassuk: igen, megérte végigvárni a történetet. Interaktív film lévén, a The Wolf Among Usra ez a „szabály” hatványozottan vonatkozik: az ötödik, egyben befejező rész értékelésével az egész széria visszamenőlegesen is elbírálásra, sőt, felülbírálásra kerül. A történet lezárult, a kirakós a helyére került, és kiderült, hogy megérte-e ötször is az Ordas Farkas bőrébe bújni.
A vér nem válik vízzé
A Cry Wolf már az első pillanatban leszögezi, hogy igen, itt a széria végpontja, de ez nem is lehet másként, hiszen a negyedik epizód csak és kizárólag arról szólt, hogy felkészítse a játékost/nézőt a mindent elsöprő tetőpontra. Ebben a részben mindenki szerepel: először az összes „gonoszt” találjuk egy helyen, majd az összes „jó” karakter előtt kell kiállnunk a próbát. Mert továbbra is csak a minden meséből száműzött Nagy, Gonosz Farkas vagyunk, aki ebben a kicsavart, emberi környezetbe helyezett mesevilágban hiába kapta meg a hivatalos igazságosztó, a sheriff titulusát, minden cselekedete csak olaj a tűzre: a gonoszok és a jók is azt várják, hogy egy-egy mondatával vagy tettével letérjen a „helyes útról”.
Pedig ebben a világban nincs igazán jó. A fabulák korruptak, iszákosak, hazugok, és saját esendőségüket főhősünkön, Bigby Wolfon torolják meg – vagy épp őt okolják érte. Egy ilyen környezetben teljesen érthető, hogy a játékos hiába próbálja mindig a jó megoldást választani, elzárkózni a felesleges erőszaktól, az eredmény mindig ugyanaz lesz: a Farkast kiközösítik. A Nagy, Gonosz Farkas sosem lehet jó. Legalábbis mások szemében biztosan nem. Ezzel talán a játék hiányosságait is meg lehet magyarázni. Főként a második epizódban érződött az igazi választás hiánya: az, hogy elvileg egy olyan játékot játszunk, melyben a sztori aszerint alakul, amilyen párbeszédeket, utakat választunk, hamar hamisnak bizonyul, mert hiába a másik út, végül mindig ugyanoda térünk vissza. És ezúttal az utak nem „Rómába”, hanem a Crooked Manhez és Bloody Maryhez vezettek: a nagy leszámoláshoz és a nagy próbatételhez.
A mesehősök is bennük lakoznak
A harmadik rész végén tűnt fel a Wolf legizgalmasabb karaktere, Bloody Mary – ő az, akinek ha sokat mondod a nevét, előjön a tükörből. Nem véletlen hát, hogy ő a legvérszomjasabb, legfélelmetesebb ellenség a játékban, akivel az ötödik részben végre egyszer és mindenkorra leszámolhatunk. Jómagam nem vagyok a bossfightok nagy kedvelője, de a marys harcot nagyon élveztem – talán pont azért, mert ez is inkább interaktív film volt, mint egy tápolós „jajhovaugorjak” harc. Mary ezer alakban, üvegszilánkosan jelent meg, a Farkas pedig elővette igazi mesei énjét, és mint ahogy tette azt a kismalacok házaival, elfújt minden Maryt. Talán nem túlzás azt mondani, hogy a széria ebben és az ezt követő néhány percben volt a legizgalmasabb, Mary után ugyanis a Crooked Mannel kellett leszámolnunk, majd pedig választásunktól függően „vele” vagy az ő hangja nélkül kellett meggyőznünk Fabletown lakosait, hogy itt nem mi vagyunk az ellenség. Ami, ugye, igazán sosem sikerülhet.
Több, mint egy fabula
Bigby Wolf szó szerint lekapcsolta a lámpát, és bezárta maga után az ajtót. Vélhetően csak az első évad lezárásának erejéig, ami ugyan nem lett olyan depresszíven erős, mint a Walking Dead első évadának vége, de azért még a filmszakértők is dicsérnék. Mert megcsinálta: az első rész miatt ott maradtunk, a vége miatt pedig nem bántuk meg; a The Wolf Among Us egy lebilincselő, magába húzó hangulatú játék lett. Az első epizód után azt mondtam, hogy tökéletes. Nos, nem az. De „érdemes”.
