Akadémiai körökben a nosztalgia nem egy egységes fogalom, hanem több különböző fajtáját is megkülönböztetik. A témában az egyik alapműnek számító tanulmány két típust tart számon, a reflektív nosztalgiát, aminek a lényege a múltba való visszavágyás teljes átélése mindenféle cselekedet nélkül, és a restoratív nosztalgiát, aminek a művelői mindent megtesznek, hogy az elmúlt korokból, amit dicsőítenek, minél többet helyreállítsanak.
Az én szememben egy remake, vagy remaster színtiszta restoratív nosztalgia: egy olyan játékot, amivel modern rendszereken nem lehetséges, vagy nem igazán szórakoztató játszani, ismét a kortárs gamereknek is átélhetővé tesz ilyenkor egy-egy kiadó és fejlesztőcsapat. Ezzel pedig elérkezünk az első nagy problémámhoz a Total War: Rome Remastered kapcsán: a bejelentéskor az az érzésem támadt, hogy a Sega valami olyat próbál visszahozni, ami valójában el sem veszett.
A nemsokára megjelenő újakevert Mass Effect trilógiával szemben aki egy jó Total War élményre várt, az megkaphatta, az utóbbi években gyakrabban és változatosabban is, mint korábban, és az aktuális remasterben feldolgozott római kor is szerepelt egy frissebb epizódban. A játékot kipróbálva pedig félig-meddig beigazolódott a sejtésem, hogy hatalmas szükség nem volt erre az újrakiadásra.
A bove maiori discit arare minor
A macOS, Android és iOS-portokat készítő Feral Interactive munkájára viszont egyáltalán nem lehet panasz. A Total War: Rome Remastered azon túl, hogy immár szélesvásznú, akár 21:9-es felbontásokat is támogat, mérföldekkel jobban néz ki az eredetinél. Az extra részletek és pixelek ellenére viszont egyrészt a gépigény is kellően alacsony maradt ahhoz, hogy akár rég túlkorosnak számító PC-ken is hódítani induljunk, másfelől nem zökkent ki minket az élményből a túl fényes külcsín. Ha nem láttam volna az összehasonlítást az eredeti modellekkel, akár azt is elhittem volna, hogy a 2004-es játékot látom viszont a képernyőmön, a látványvilág ugyanis benne van abban a részletességi tartományban, ami nagyjából megfelet a Rome: Total Warról meglévő emlékeimnek, viszont nem is szúrják a szemet a baltával faragott modellek és a mosottas textúrák.
Akad egy-két új kényelmi funkció is, a csapat például beépített egy kapcsolót, hogy bármelyik frakcióval rögtön kezdhessünk kampányt (régen ehhez le kellett igáznunk az adott nemzetet), ahogy könnyen elérhető cheat-menüvel és egy hasznos enciklopédiával is bővült a felújított kiadás. Több, korábban csak NPC-ként látott frakciót is játszhatóvá tett a Feral csapata, ahogy sok, később a sorozatba került funkciót és pár apró tartalmi újítást is hoztak. A technikai megvalósításra tehát nem lehet panasz, a kérdés, hogy érdemes-e beszerezni a Total War: Rome Remastered-et inkább ott dől el, hogy a változatlanul hagyott játékmechanikákhoz hogyan viszonyulsz.
Vulpes pilum mutat, non mores
Nekem személyesen ez egy kisebb hullámvasút-élmény volt. Kezdetben sokként értek a kezelőfelület nyűgjei, hogy például a gazdaság állapotát sokkal nehezebb felmérni a képernyőn egyszerűen megjelenő adatokból, mint egy modernebb részben, hogy sokkal kényelmetlenebb helyen találtam meg az épületek lerombolására használt gombot, vagy hogy amíg megállítottam egy csatát, nem változtathattam, hogy az egységeim futnak, vagy lassabban menetelnek. Emellett az olyan, rég megváltoztatott szabályokhoz is pocsék újra hozzászokni, hogy a diplomáciai egyeztetések megkezdéséhez a másik frakcióhoz kell vinni egy ügynököt a térképen, vagy hogy külön kiképzett helyőrségre van szükség minden városban, hogy épkézláb szinten maradjon a közrend.
A győzelmet aktívan hátráltató tényezők pedig kifejezetten frusztrálók lehetnek, így megrökönyödve kellett rá visszaemlékeznem, hogy a modern részekkel ellentétben itt nem jelennek meg a csatatéren azok az erősítésként érkező csapatok, akik egy bizonyos létszám fölé emelnék a játékos hadseregét, csak ha bajtársaik elestek, vagy megfutamodtak. Ilyen problémákkal pedig nemcsak a csatákban, hanem a nagytérképen találkozunk, a szenátus által kapott küldetések például néhány kör alatt háborúba sodorhatnak a fél világgal, míg manapság sokkal jobban választ feladatokat az MI. Félreértés ne essék, a Creative Assembly az elmúlt tizenhét évben rengeteget alakított a Total War széria szabályrendszerén és technikai hátterén, ez pedig túlnyomórészt a sorozat előnyére vált.
Az első benyomásom tehát az volt, hogy nem igazán érdemes a Total War: Rome Remasteredet választani egy modernebb rész helyett, hiszen a mérleg másik serpenyőjébe, ami alatt a "nosztalgia-faktor" felirat csücsült, nem sok mindent tudtam tenni. Persze, a csata előtt beszédek hiányoztak repetitív jellegük ellenére, a családfa egy fokkal személyesebb, mint a felbérelt tábornokok listája, ahogy a szinkron egy-egy sora is kellemes emlékeket idézett fel.
Az órák múlásával viszont rájöttem, hogy újrakevert játék minden örökölt hibája ellenére is kifejezetten élvezhető, a sorozat többi részéhez hasonlóan most is elkapott a gépszíj. Ebéd közben is eszembe jutott, merre kéne tovább terjeszkednem, és ugyanúgy büszke voltam egy kicsit magamra, amikor túlerő ellenében sikerült csatát nyernem - még ha ezt nem kis részben a továbbképzésre szoruló mesterséges intelligencia miatt is abszolváltam. De ez összességében nem annak köszönhető, hogy a Sega elővarázsolt egy klasszikus epizódot a kalapból, hanem annak, hogy a Total War sorozat alapját jelentő játékdizájn ennyire jól sikerült.
De gustibus non est disputandum
Összességében tehát azt mondanám, hogy a Total War: Rome Remastered nagyon jól jöhet, ha egy rendkívül gyengécske gépen szeretnél valamit játszani, vagy ha a nosztalgia rózsaszín szemüvege annyira elvakít, hogy azt sem bánod, ha szándékosan szívatod magad. Esetleg ha a frissebb kiadásokat már unalomig játszottad, új kihívásként érdekes lehet az anakronisztikus játékmechanikák között lavírozni. Ha viszont egyik eset sem áll fenn, továbbra is jól fogsz szórakozni, de számíts arra, hogy gyakran fogod az arcod a kezeidbe temetni egy-egy frusztráló pillanat után, amit a régi rendszerek okoznak.
