Félelmet nem ismerő viking harcosok és belső széthúzás fenyegeti a brit szigeteket. Az európai értékek már semmit sem jelentenek az angolszász törzseknek, elérkezett hát az idő, hogy megszakítsák a kapcsolatot az öreg kontinenssel, és létrehozzák azt az országot, amelyet a büszke utódok csak Angliaként emlegetnek.
"Hülye angolok, angol hülyék"
A kilencedik században a brit szigetek nem volt túlságosan barátságos hely. Egymással rivalizáló angolszász törzsek viaskodtak a hatalomért, nem volt életbiztosítás akkoriban brit állampolgárnak lenni. Gyakoriak voltak a járványok, és a közegészségügy sem állt a helyzet magaslatán. A mezőgazdaság nem igazán volt hatékony, az emberek többsége éhesen feküdt le aludni, és ötven év felett már aggastyánnak számítottak az alattvalók. Az uralkodó osztály és a papság azonban viszonylagos bőségben élt és gazdagodott. A helyzetet tovább bonyolította, hogy az európai turisták akkori megfelelői, a viking harcosok nyaranta rendesen végigportyázták a partvidéket, és előszeretettel fosztogatták a városokat és monostorokat, amelyeket csak kis létszámú és elpuhult helyőrség védett. A rajtaütések alkalmával elvittek mindent, ami mozdítható, legyen az ezüst gyertyatartó vagy éppen zsenge parasztlány. A britek kezdetben nem nagyon tudtak mit kezdeni a félelmetes viking harcosokkal és azok harcmodorával. Gyors hajóikkal váratlanul bukkantak fel, villámgyorsan kifosztották a településeket, s mire a felmentősereg megérkezett, már rég odébb álltak a zsákmánnyal. A vikingek egyesített hadseregét a nagy hírű Ragnar Lothbrok egyik fia vezette, őt győzte le az angolok legendás uralkodója, Nagy Alfréd 878-ban a dicsőséges edingtoni ütközetben. Ez persze nem jelentette azt, hogy a vikingek hazatértek Skandináviába, bolondok lettek volna otthagyni a jó meleg angol partvidéket, ahol olyan jó volt az idő, hogy az év nagy részében hó helyett eső esett az égből, és nem lett depressziós senki sem a fél évig tartó sötétségtől. A szigetek keleti és északi része viking fennhatóság alá került, ez persze nagyon nem volt Alfréd ínyére, de nem tudott mit tenni ellene, le kellett nyelnie a békát. Szüksége volt egy kis időre, amíg megszilárdítja hatalmát, csak ezután foghatott neki a hódításnak. Itt kapcsolódunk be a történetbe: néhány hónappal vagyunk a békekötés után, de már most tisztán látszik, hogy a jelenlegi helyzet nem tartható fenn sokáig, a brit szigetek trónjára csak egy uralkodó fér fel.
Írek, skótok, angolok és walesiek a vikingek ellen
A Creative Assembly az utóbbi néhány évben főként a fantasyvonalra koncentrált remekbe szabott, Warhammer-alapú Total War játékaival. A tervezett trilógiának eddig két része jelent meg, jövőre várható a harmadik epizód. Vannak azonban olyanok, akik nem nagyon szeretnek tűzokádó sárkányokkal és élőhalott hadseregekkel csatázni, a Total War-rajongótábor nagy része inkább a történelmi hitelesség kedvéért veszi meg a CA játékait. Az ő kedvükért és persze nem utolsósorban a pénzükért hozták létre a Total War Saga spinoffot, amely egy konkrét történelmi fordulópontra koncentrál. Itt nem igazán lehet kiemelni egyetlen történelmi személyiséget, aki köré fel lehet építeni egy teljes részt, inkább a történelmi időszak a lényeges. Jellemzően jóval kisebb intervallumot ölelnek fel ezek az epizódok, maximum pár évtizedet játszhatunk végig, de ez sincs kőbe vésve, lehet, hogy csak néhány hónap áll a rendelkezésünkre, hogy megváltoztassuk a történelem menetét.
Jelen esetben összesen tíz frakció közül választhatunk, de azért messze nincsenek olyan különbségek, mint a warhammeres felállásban. Az angolszászok a térkép alsó és nyugati részét birtokolják, innen kell kivívniuk a végső győzelmet. A walesiek nyugaton és északon uralkodnak, talán velük a legnehezebb a szigetek meghódítása. A kelta törzseket két csoportra oszthatjuk, északon a skótok vívják elkeseredett küzdelmüket mindenki ellen. Az írek teljesen elkülönülten élnek a zöld szigeteken, de azért ők is dédelgetnek nagyhatalmi ambíciókat. A másik oldalon a vikingek állnak, de ők is megosztottak. A híres Ragnar Lothbrok fiai által vezetett nagy viking hadsereg maradéka az edingtoni békekötés után a szigetek keleti részén telepedett le, de eszük ágában sincs hátralévő életükben földműveléssel és állattenyésztéssel foglalatoskodni. Vérbeli harcosok, akik egy megalázó vereség után békét kényszerültek kötni, de titokban gyűjtik az erejüket egy frappáns visszavágásra. A vikingek másik frakciója sohasem hódolt be, ők gyors hajóikon továbbra is fosztogatják a brit szigeteket, és előszeretettel adják el rabszolgának a brit alattvalókat.
This is Total War!
A régebbi Total War játékokban megszokhattuk, hogy a különböző frakciók között csak minimális eltérések voltak. A Total War Warhammer játékok ezzel szemben abba az irányba mentek el, hogy minél nagyobb legyen a differencia az egyes fajok között játékmenet szempontból. Személy szerint nekem ez az utóbbi megoldás jött be a leginkább; szinte mindegyik hadjáratot kipróbáltam, és mindegyik végigjátszás során találtam valami újdonságot, amire rácsodálkozhattam. A Thrones of Britannia valahol a kettő között lebeg: észlelhetőek a különbségek, de messze nem nyújtja azt az élményt, amit annyira kedvelünk a Total Warhammer részekben.
Megmaradt viszont a kétszintű játékélmény: a rendkívül részletesen kidolgozott taktikai térképen mozgathatjuk hadseregeinket, de az igazi csatákat valós időben, korrektül kidolgozott, 3D-s környezetben vívhatjuk meg. Itt is találunk majd különbségeket, a harcrendszer szépen visszakanyarodik a történelmi hitelességhez. Értelemszerűen keresztet vethetünk a repülő egységekre, és óriásokkal sem fogjuk megritkítani az ellenfél sorait. Visszatér a régi jó kő-papír-olló rendszer, vagyis a pajzsos-kardos gyalogság szépen összeakaszkodik egymással a pálya közepén, míg az íjászok és a gerelyhajítók a távolból próbálnak meg minél több ellenfelet leszedni. A korai középkor rohamosztagosain, a kétkezes fegyverrel felvértezett rohamcsapatokon áll vagy bukik a győzelmünk, ha ezek valahogy hátba tudják támadni az ellenfél gyalogságát, akkor nagyon gyorsan átvágják magukat rajtuk. A korai időszakban a katapultok még nem voltak annyira elterjedtek, így a várostromok sokkal nehezebbek lettek, az ostromtornyok és a faltörő kosok nélkül esélyünk sincs bevenni ezeket az erődítményeket. Ismét lehetőségünk adódik madártávlatból szemlélni az eseményeket, ebből a nézetből tudjuk meghozni a szükséges taktikai döntéseket, de amennyiben szeretnénk közelebbről is megnézni, miként mészárolják le egymást harcosaink, annak sincs akadálya. Közelről persze már nem olyan eget verően szép a látvány, 2018-ra megkopott a grafikus motor; nem lennék meglepve, ha a közeljövőben bejelentenék az újat, amely még nagyobb részletességgel mutatja meg a közelharc borzalmait.
Manuálisan levezényelni a csatákat első nekifutásra kifejezetten jó móka, de egy nagyobb hadjáratban túlságosan sok időt vesz el a rengeteg harc, így fokozatosan átengedjük az ütközetek levezénylését a mesterséges intelligenciának. Ez az összes eddigi Total War játékban így működött, és most sincs másként, különben sohasem érne véget egy hadjárat. A mesterséges intelligenciára nehezen lennék képes rosszat mondani, látszik, hogy a Creative Assembly már régóta űzi az ipart, és nem nagyon tud hibázni. Voltak persze olyan megoldások, amelyeket másként csináltam volna, de összességében okosan és taktikusan játszik a gép, és ritkán kaptam rajta észrevehető csaláson.
Méret a lényeg
A brit szigetek már korábban is szerepeltek Total War játékban, bár egészen más léptékben. A Total War: Attila fejezetben egyszer már meghódíthattuk ezt a területet, most viszont huszonháromszor akkora játszóteret kapunk. Ez a garancia arra, hogy hosszú távú elfoglaltságot talál magának az, aki úgy dönt, hogy benevez Anglia egyesítésébe. A részletes térképen egy csomó ismerős települést felfedezhetünk, bár nem árt észben tartani, hogy régies nevüket használja a játék, így hiába keresünk a térképen London nevű várost, csak Lundent fogunk találni.
Ez alkalommal stilizált animációkban mesélik el a történetet, ami egy kicsit olyan, mintha a középkori kódexillusztrációk kelnének életre; sokat dobnak a játék hangulatán. Kiemelkedően jó a játék zenéje; nem vagyok nagy szakértője a korabeli hangszereknek, de el tudom képzelni, hogy hasonló hangzású "koncerteket" adhattak akkoriban a bárdok a nemességnek.
Az alapok maradtak a régiben, de történt néhány érdekes változtatás is. A legjobban ezek közül a globális toborzás tetszett; végre nem kell hosszú körökben utaztatni a különleges egységeket a főcsapatunkhoz, bárhol megvásárolhatjuk őket. Van azonban itt is csavar, ugyanis vásárlás után nem az egész szakasz jelenik meg, csak annak egy töredéke csatlakozik hozzánk, várni kell néhány kört, mire teljes harcértékű osztag jön össze. Kicsit úgy kell ezt elképzelni, mint amikor a toborzás hírére először csak a környező falvakból érkeznek újoncok, majd ahogy telik az idő, úgy érnek oda a távolabbi vidékekről. A gazdasági részt is átalakították: a Thrones of Britannia bevezette azt a rendszert, hogy csak a provinciák fővárosában tudunk építkezni, az összes kisebb településen mindössze a már meglévő gazdasági épületeket lehet továbbfejleszteni. Ez azt is jelenti, hogy le kell mondanunk a helyőrségek építéséről, emiatt fontos mindig egy ütőképes hadsereg megléte a hátországban, amely visszaveri a viking fosztogatókat, vagy letöri a nagyurak lázadását; ilyen eseményekben bőven lesz részünk. A diplomácia ismét fontos szerepet kapott a játékban. Házasságokat köthetünk, földeket adományozhatunk, udvartartást nevezhetünk ki, de közben folyamatosan figyelnünk kell arra, hogy ki ármánykodik ellenünk a háttérből. Különösen rajta kell tartanunk a szemünket a túlságosan nagy befolyással rendelkező nemeseken, mert minden másodiknak megfordul a fejében, hogy magát ültesse a trónra. Győzelemből is többféle lehet, ezekre érdemes odafigyelni, mivel kellemes és kellemetlen meglepetésben is részesülhetünk. A hódító beállítottságú játékosok értelemszerűen a területek elfoglalásával nyerhetnek, de azoknak sem kell elkeseredniük, akik utálják a vérontást. Ők kivívhatják a győzelmet úgy is, hogy csak magukra és saját nemzetük felvirágoztatására koncentrálnak. Győzhetünk akár a frakciónkhoz passzoló politikát folytatva, a viking rabszolga-kereskedő kalózok például megnyerhetnek úgy is egy hadjáratot, ha elegendő kikötőt elfoglalnak a partok mentén.
Kicsit száraz, de finom
Nagyon nehéz elfogultság nélkül értékelni egy ilyen Total War játékot a klassz Warhammer részek után. Nekem egy kicsit száraz volt ez a történelmi időszak, gyanítom, hogy Csák Máté felvidéki kiskirály politikai csatározásait sem élveznék túlságosan a külföldiek. "Total War-szüzeknek" semmiféleképpen sem ajánlom ezt a részt, nekik túlságosan tömény ebben a formában. A veteránok azonban megtalálják a számításukat; az alapok megmaradtak, de akad néhány olyan újítás, amely visz egy kis vérfrissítést a sorozatba. Történelemtanulásra sem utolsó ez a rész, bár szívem szerint kiegészíteném a zseniális Vikingek sorozat megnézésével; van egy olyan érzésem, hogy sokkal több megmaradna a nebulók fejében erről az időszakról ilyen tanulási segédeszközökkel.
Az igazat megvallva nekem ez így már egy kicsit sok a Total Warból; januárban jöttek a múmiák a Total War: Warhammer II kiegészítőjében, őket követte a Total War: Arena, most ugye kezünk alatt pezseg a Thrones of Britannia, és már bejelentették a kínai Total Wart, a Three Kingdomsot, amely ősszel esedékes. Tartok tőle, hogy ennyi Total Wart egy évben már nem tud kezelni a rajongótábor. Ez nem az a játék, amit egyszer végigviszünk, és azután hozzá sem nyúlunk évekig. Simán bele tudunk ölni több száz órát a hadjáratokba, és akkor még nem is mondhatjuk el, hogy túlságosan beleástuk magunkat a játék mélyebb rétegeibe. Ettől függetlenül a ToB korrekt alkotás, amely a régi vágású TW-veteránokat célozza meg. Túlságosan sok újítást nem szabad tőle várnunk, de aki kedveli ezt a korszakot és játékstílust, annak mindenképpen érdemes kipróbálnia. Az újoncoknak meg inkább a Total War: Warhammer valamelyik részét ajánlom, azok sokkal könnyebben emészthetők első nekifutásra.
