Sokévnyi modern kori és futurisztikus lövöldözés után a rajongók szinte könyörögtek egy jó világháborús játékért. Több kapcsolódó Kickstarter-projekt is indult az elmúlt időszakban, amelyekre néhány óra alatt összedobták a szükséges kezdőtőkét a rajongók, a Battlefield 1 bejelentését követően pedig gyakorlatilag felrobbant az internet. Persze néhány fejlesztőcsapat már évek óta próbálja feléleszteni a műfajt: a Verdun még 2013-ban került be a Steam korai hozzáférést kínáló programjába, a 2015-ös megjelenést követően pedig népszerű is volt a zsánert kedvelő játékosok körében, hála az egyedi élménynek, amit a realisztikus játékmenet kínált. Több mint félmillió eladott példánnyal a háta mögött a fejlesztőcsapat konzolra is megpróbálta elhozni ugyanazt az élményt, de akárcsak a "verduni vérszivattyú" 1916-ban, ez is csúnya vereséggel ért véget.
A-ka-do-zik
A Verdun számos ponton elhasalt, amelyek közül az első és talán legfontosabb a technikai megvalósítás. A konzolos változat egyszerűen képtelen stabil framerate-et tartani, ami a szokásosnál is zavaróbb egy olyan játékban, ahol a legapróbb hiba is végzetes lehet, és akkor még nem beszéltünk azokról az esetekről, amikor a program egyszerűen összeomlik, és a gép menüjében találjuk magunkat. A képkockaszám visszaesése még a Battlefield 32v32 csatáiban is elfogadhatatlan, de talán megbocsátóbbak lennénk, ha a Verdun legalább jól nézne ki. A szomorú igazság viszont az, hogy a Verdun grafikája egyszerűen idejétmúlt. Az orrunk előtt betöltő textúrák nem sokat segítenek a látványon, és bár minden bizonnyal koncepciózus a realisztikus ábrázolás, ennél egysíkúbb világot nem nagyon tudok elképzelni. Mindenki beleolvad a tájba, és mivel nincs killcam, általában fogalmunk sincs, hogy honnan lőttek le.
Merre van az előre?
Ahogy az sem derült ki, hogy pontosan hogyan működnek a csaták. Az első bejelentkezéskor egy hét diából álló tutorial fogad minket. Nem videó, nem gyakorlójáték: hét kép meg pár mondat szöveg, hogy tessék, ez a játék. Pedig a Verdun sok szempontból különbözik a hétköznapi lövöldéktől. A játék középpontjában álló, Frontlines névre keresztelt mód bonyolultabb, mint egy egyszerű TDM, és akkor még nem beszéltünk az osztagokba rendezett csapatokról, a karakterosztályokról, a fejlesztési fákról vagy az osztagparancsnok különleges képességeiről. Pedig hatalmas szükség lenne a magyarázatra, mert az a néhány játékos, aki próbálgatja a játékot, gyakorlatilag fejetlen kakas módjára szaladgál a lövészárkok között.
Ha a játék venné a fáradságot és elmagyarázná, hogyan is működnek bizonyos mechanizmusok, sokkal kevésbé lenne fájdalmas egy-egy meccs. A Frontlines lényege, hogy a támadó oldalnak el kell foglalnia a védők bázisát, majd megvédenie azt. Ha ezt sikerül abszolválni, újabb rohamot indíthatnak, ezzel folyamatosan tolva előrébb a frontvonalat, azonban ha nem tudják tartani az állásokat, az ellenséges erők indíthatnak ellentámadást. Dolgunkat nagyban megnehezíti az is, hogy a 16 fős csapatok több osztagba vannak sorolva, de csak a velünk összesorsolt három játékos fölött jelenik meg a csapattársat jelző ikon. Ha ez nem lenne elég, minden osztagnak teljesen más az egyenruhája, így pedig végképp nem tudjuk, ki kivel van. Bár friendly fire nincs, így is hamar frusztrálóvá válik a dolog. A Verdunben ugyanis nem lehet hezitálni. Gyakorlatilag minden találat halálos, így tizedmásodperceket sem vesztegethetünk arra, hogy feltegyük magunknak az "Ő most barát vagy ellenség?" kérdést. Mivel az első világháborúban járunk, a fegyverek újratöltése kellemetlenül sokáig tart, így a semmibe ellőtt golyók duplán megbosszulják magukat.
A karakterosztályok a sajátos fegyverzet és harcmodor miatt nyilván fontosak, de a tiszteké a főszerep, akik parancsokat adhatnak a többieknek, sőt akár bombázást is kérhetnek egy adott területre. Már azért is bónusz pont járna, ha egyáltalán sikerülne együtt tartani az osztagot, de mivel nincs kommunikáció (PC-n legalább írni tud, akinek nincs mikrofonja), hamar felbomlik a rendezett csürhe alakzat, és egyesével rohanunk a halálba. A parancsnoki tisztséget rendre olyan ember kapja, akinek fogalma sincs a lehetőségeiről, ez pedig megnehezíti a többiek dolgát.
A Deathmatch és a Team Deathmatch játékmódok a már ismert mederben zajlanak. Vagy zajlanának, ha lenne elég ember a szervereken, de a játékosbázis olyan alacsony, hogy örülhetünk, ha négy-öt másik emberrel összekerülünk. A legunalmasabb még így is a hordamód, amelyben egyre több agyatlan katonát zúdít ránk a mesterséges intelligencia, akikre lövöldözhetünk, amíg meg nem unjuk a dolgot.
Visszavonulás!
Nyilvánvalóan nem igazán lehet egymás mellé állítani a Verdunt és a Battlefield 1-et, hiszen a DICE lövöldéje jóval nagyobb költségvetésből, sokkal nagyobb fejlesztőcsapattal és fejlettebb technikai háttérrel készül, de úgy érzem, hogy az M2H és a Blackmill Games fejlesztői sokat tanulhattak volna a nagyoktól. Értem, hogy ezzel a játékkal a hardcore réteget szerették volna célba venni (bár abban már nem vagyok biztos, hogy a konzolos játékosok közt vannak annyian, hogy megérje portolni), ehhez viszont sokkal jobban oda kellett volna figyelni a részletekre. Az még a legkisebb baj, hogy a grafika néha a Call of Duty 2-t idézi (abból is a DirectX 7-es verziót), de az ugráló fps és az összeomlások már nem férnek bele. Főleg nem egy ilyen játékban, ahol a kezdeti problémák azonnal elindítják a lavinát.
Ha a Call of Duty vagy a Battlefield bugos, akkor is játszani fogják a rajongók (lásd Battlefield 4), a Verduntől viszont gyakorlatilag azonnal továbbálltak. Ebből adódóan a szerverek panganak, ami rányomja a bélyegét az egyébként szórakoztató játékmódokra is. A hiányzó tutorial, az átláthatatlan csaták és a sajátos dinamika miatt a Verdun egyáltalán nem vonzó a casual játékosok számára, így aki eddig nem szerezte be a játékot, valószínűleg már nem is fogja. Sajnálatos, hogy az átütő PC-s siker után így végezte a PS4-es változat, ami nem sok jót vetít előre a készülő Xbox One-os port számára.
