Igazán hízelgő egy játékra nézve, amikor végigjátszás közben a műfaj legnagyobb, legjobb korábbi képviselői jutnak eszünkbe. A Variable State nyomozós játéka, a Virginia megidézi a Twin Peakset, az X-aktákat, a Life is Strange-et, a Hannibalt, sőt egy jelenete kapcsán még a Trónok Harca is eszünkbe juthat - csupa olyan alkotás, amely különleges hangulatával és merész témáival vált ismertté és nyert kultikus státuszt. A Virginia is éppen ezt a két dolgot szeretné megragadni, és a misztériumot egészen váratlan köntösbe csomagolva juttatja el hozzánk.
Tűz, jöjj velem!
A kevesebb mint kétórás játékban Virginiába látogatunk, ahol hamar kiderül, hogy FBI-ügynökként egy eltűnt fiú, illetve kollégá(i)nk után kell nyomoznunk. Mivel a játék saját magát is ún. "walking simulator"-ként definiálja, egy Firewatchhoz hasonló, felfedezős, barangolós, a történetre és a dialógusokra kihegyezett játékot vártam - ám a Virginia minden egyes jelenetében újra és újra meglepett, a történet végére érve teljesen megzavart és kizökkentett a világból, pláne a tradicionális sétaszimulátorok világából. Amikor már kezdtem azt hinni, hogy értem a történetet és a cselekményt, azonnal arcon csapott a játék valami teljesen váratlan, maximálisan szürreális jelenettel. Pedig egészen egyszerűen indult: karakterünk, Anne kirúzsozta a száját, bement dolgozni, majd vágás vágást követett, és már új partnerével nyomozott az eltűnt fiú után.
Aztán felfordult a narratíva, és egy idő után azt sem lehetett tudni, hogy most csak ugróvágást látunk, más karakter szemszögéből nézzük az eseményeket, álmodunk, vagy ébren vagyunk, mennyit mozogtunk térben és időben, és úgy egyáltalán, kik vagyunk mi, és mi is történik a képen. A Virginia nem csupán elgondolkodtat, de teljes mértékben összezavar, ráadásul többször is; a történet második fele szabadon értelmezhető, nem is tudom, hogy létezik-e egyetlen, eredeti interpretációja az eseményeknek. Talán még a készítők maguk sem találták ki az igazságot, mindenesetre a játék megjelenése óta számos teória látott napvilágot, amelyeket internetes fórumokon tesznek közzé, folyamatos beszélgetést és találgatást generálva. A játék tehát valóban gondolkodásra készteti a játékosokat, ám ez még nem jelenti azt, hogy jó. Mondjuk úgy, hogy az elvontság is lehet hatásos, a Virginiában azonban, be kell látnom, túltolták ezt a faktort.
(Nem túl) interaktív film
Amiért mégis különleges élmény a játék, az a hangulata - ezt a részt tökéletesen sikerült átemelni a "nagy elődöktől". Egy szó sem hangzik el, dialógusok nincsenek, és a nem szokványos grafika ellenére az arcok modellezése, valamint a Prágai Szimfonikusok által előadott zene valóban többet mond minden szónál, továbbá nagyban elősegíti a történet szabad interpretációját is - mindenki valóban azt gondolhat bele, amit csak szeretne. A Virginia egyértelműen az érzelmekre épít: minden helyszínt berendeztek, de semmihez sem nyúlhatunk hozzá; a képek mind-mind feketék, nem számít, éppen kinek a falát nézzük. Az összes berendezés elidegenítő, ugyanakkor hívogató is egyszerre, és az erre fogékonyak rengeteg szimbolikus elemet fedezhetnek fel a környezetben. Nyomozni végül is nem kell: a játék teljes mértékben lineáris, választásaink sincsenek, ez a szó szoros értelmében csak egy walking simulator, akár egy film, amelyet megnézünk, de a cselekményt nem nagyon tudjuk befolyásolni.
A Virginia az egyik legfurcsább játék, amivel valaha is játszottam. Soha nem gondoltam volna, hogy egy FBI-os nyomozós kalandjátékot valaki így ír meg, de a Variable State bevállalta - merész húzásukat lehet imádni vagy utálni, de egy biztos: valamilyen nyomot mindenkiben hagyni fog, mert ilyen játék nincs még egy.
