Hirdetés

Boldog huszadikat, Mafia - ezért szeretjük minden idők egyik legjobb akciójátékát

|

A játék végeztével a legtöbben csak ültünk a kissé megsárgult burkolatú CRT-monitor előtt és tanácstalanul néztünk magunk elé, hogy most miként tovább, hiszen az elmúlt napokban mi magunk lettünk Tommy Angelo, aki Lost Heavenben egy senki taxisból lett menő maffiózó.

Hirdetés

A Mafia a videojátékok történelmének egyik alapköve, amit mi, akik 20 évvel ezelőtt játszottuk, ma is vallásos áhítattal szeretünk. Jóllehet, nagy szavak ezek, de még csak véletlenül sem hazugok, hiszen aki látta 2002-ben végig gördülni a stáblistát, ergo elkísérte a taxisból lett gengsztert a vértől lucskos karrierjében, joggal érezte úgy, hogy a világ kicsit megváltozott, és már soha többé nem lesz olyan, mint azelőtt volt.

Bármelyikünk lehetne

Habár a Mafia később jelent meg, mint a vele nagyjából egyidős GTA III, valójában a fejlesztése korábban kezdődött, ám sokakat mindez egyáltalán nem zavart abban, hogy ráaggassák a GTA-klón jelzőt, ami legalább akkora baromság, mintha a Csillagok Háborújához a Star Treket hasonlítanánk pusztán azért, mert mindkettőben vannak űrhajók, holott egész más ligában fociznak. De nem is ez a lényeg, ezt csupán érdemes volt tisztázni rögtön a legelején, hiszen a két játék teljesen eltérő értékek és játékelemek mentén szórakoztatott, méghozzá nem is rosszul.

A Mafia egyik legnagyobb erénye, hogy olyan ember köré építette a sztorit, aki igazából bármelyikünk lehetne, hiszen a főszereplőként funkcionáló Tommy Angelo a nép egyszerű gyermeke. Van egy taxija, éjjel-nappal az utcán drosztol és fuvart vár, közben Duke Ellingtont meg a The Mills Brothers hallgatja, illetve a kor szokásának megfelelően egymás után szívja a cigiket. Nem egy fegyveres konfliktust megjárt gyilkológép, nem öl egyetlen kézmozdulattal, és nem fordít ki beleket egy rohadt nagy bökővel, mint ahogyan életében még csak stukkert sem fogott a kezébe, egyszóval alapfelállásban sima polgár, és nem bűnöző.

Hirdetés

Már ez egy hatalmas előny a játékban, hiszen így könnyedén azonosulni tudunk a karakterrel, mivel a legtöbb - monitor előtt ülő - játékos szintén hasonló átlagember, még ha nem is szereti magának elismerni. Pluszban a fejlesztők rátesznek egy lapáttal a hétköznapiság érzetére azzal, hogy a térkép megismerése érdekében az első küldetések csupán arról szólnak, hogy a helyieket elfuvarozzuk A-pontból B-pontba. Ügyes!

A bűnözőspirál

Tommy kalandjait követve még az utolsó pillanatokban sem érezzük úgy, hogy a végére gondolkodás nélkül ravaszt meghúzó ember velejéig romlott lenne, hanem a kiválóan felépített forgatókönyvnek hála végig hisszük, hogy csak a körülmények áldozata, és valójában nem volt választása, hogy elmerül-e az alvilágban, miközben magára húzza a halszálkás öltönyt, és emberek tucatjait küldi a másvilágra vagy megmarad egyszerű taxisnak, aki hálás minden egyes centnyi borravalóért. Habár a történetvezetés teljesen lineáris, mégis akadnak benne morális döntési helyzetek, igaz, ezekben passzív szemlélői vagyunk Tommy dilemmáinak, és elhatározásainak, ám egyszer sem érezzük úgy, hogy mi magunk másként gondoltuk volna az adott helyzetben. 

Mivel a sztori elképesztően grandiózus, sőt, megkockáztatható, hogy talán az egyik legjobban megírt forgatókönyvvel van dolgunk a játékok között, pillanatra sem unatkozunk, és csak sodródunk előre egyik küldetésből a másikba, miközben mindig az adott feladatnál érezzük azt, hogy ennél nehezebb eddig még nem volt. Szándékosan nem említem az autóversenyt, ahol szimpla csalással pillanatok alatt teljesíteni lehet a feladatot, mert jómagam soha nem alkalmaztam, de például bizonyára mindenkinek megvan az ominózus templomi lövöldözés, ahol a padláson menekülünk, vagy éppen a reptéri lövölde, ahol már a váróba bejutni sem egyszerű feladat, nemhogy megközelíteni a futópályát.

És mialatt mindezeken keresztülmegyünk, Tommy, valamint az időközben a legjobb barátjává váló Paulie, illetve Sam mind mélyebbre merülnek az alvilágban, amit legkevésbé sem az úriember stílus fémjelez, sokkal inkább az ármány, az árulás, a megtorlás, a vér és a halál. Az utolsó néhány fejezetben már mi magunk (mármint játékosként) is azon feszülünk és szorongunk, hogy rohadt nagy a baj, és hogyan fogunk ebből az egész córeszból kimászni. Mindemellett mondanivaló is akad a játékban nem kevés, és ezeket leginkább Tommy szájából halljuk, aki többször is kijelenti, hogy aki nem akar semmit az élettől, az bizony csóróként fog meghalni, míg aki kellően kiaknázza a lehetőségeket, bármit megkaphat. Igaz, hamar hal, szóval baromi fontos az egyensúly.

Nevetve húzd meg a ravaszt!

Csakhogy hiába a rengeteg halál, a Mafia önmagában mégsem egy borús hangulatú játék, még úgy sem, hogy már a játék felénél sejthető: Tommy és barátai nehezen fogják megúszni épp bőrrel ezt az egészet. Köszönhetően a végletekig kidolgozott, és megfelelő arányban szerepeltetett karaktereknek, illetve annak a nem kevés humornak, amit a fejlesztők a játékba integráltak, ha nem is végig vigyorogva, de relatíve jó hangulatban tudunk fejezetről-fejezetre vándorolni. Igaz, ahogy bonyolódik a cselekmény, úgy lesz egyre kevésbé mókás mindaz, ami a történik, de talán pont emiatt van az is, hogy míg a GTA-ban csak úgy heccből is nekiálltunk az utcán lövöldözni, a csehek játékában szinte elképzelhetetlen, hogy ilyesmit tettünk volna. Egyszerűen nincs semmi értelme.

Egyszerűen a legjobb

Vajon miért van az, hogy játékosok millióit még most is kirázza a hideg, ha meghallják a főcímdalt? A megoldás igazából nagyon egyszerű, ám kivitelezni elképesztően nehéz. Nagyon fontos, hogy az Illusion Softworks zsenijeinek volt idejük dolgozni a játékon, és nem voltak arra kényszerítve, hogy megkurtítva, idő előtt dobják piacra, mint ahogyan történt a második résszel. A grafikai megvalósítást csodálatosan oldották meg, és bár mára már csupán mosolygunk az akkor még erős gamer gépnek számító Celeron 900-on megjelenő látványon, ott és akkor, 2002-ben egyszerűen képtelenek voltunk szakadni tőle.

Arról nem is beszélve, hogy olyan korba helyeződött a történet, amit előtte nem nagyon piszkáltak a fejlesztők, ráadásul maga a maffiás témakör sem volt elhasználva. Lost Heaven megvalósítása, az egyes helyszínek az utolsó kavicsig és az utcán sodródó újságpapírig remekül meg lettek tervezve, rendkívül hitelesek. Mindezek mellett az autózás és az üldözések annak ellenére is nagyon ütősek, hogy a legtöbb négykerekű alig-alig tudja elérni a 100 km/h sebességet, ami azért messziről sem nevezhető vérmes száguldásnak.

Mit lehet zárszóként mondani? Hogy ezek az átkozott csehek valami elképesztő dolgot raktak össze a műhelyükben, és a vezérigazgatótól kezdve egészen a takarítónőig, de talán még a pizzafutárig is, alighanem korszakos zsenik vettek részt a munkában, akik hitték, hogy képesek elkészíteni a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb játékát. Azt pedig, hogy sikerült is nekik, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy csak a The Godfather próbálta meglovagolni a Mafia sikerét, kétes eredménnyel (a saját folytatásokat pedig most inkább hagyjuk).

Summa summarum, boldog 20. születésnapot, Mafia! Akinek már nagyon nem fekszik a 2002-es látvány, az a Mafia: Definitive Edition segítségével élheti újra az élményt, nem fogunk rossz szemmel nézni rátok, ha ezt választjátok.

Ha a PC, hardver, mobil, okoseszköz, vagy bármilyen geek téma mozgat, itt a helyed!

Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)