Pár hónapja számoltunk be róla, hogy a Disney+-on debütált, Robert Zemeckis által rendezett élőszereplős Pinokkió mennyire lelketlen másolatnak érződött és annak ellenére, hogy a színészek igyekeztek (élen Tom Hanks Gepettójával), az adaptációnak nem volt saját hangja, egyénisége.
Szerencsére nemcsak a Disney élt a feldolgozás lehetőségével: az Oscar-díjas Guillermo del Toro (A faun labirintusa, Pokolfajzat) régóta szerette volna összehozni a maga Pinokkió filmjét a saját elképzelései alapján, és éppen úgy adódott, hogy mostanra tudta megvalósítani a Netflix támogatásával.
Carlo Collodi könyve alapján del Toro és Patrick McHale (Kalandra fel!, Túl a kerítésen) írták a forgatókönyvet, a rendezői feladatokat del Toro a tehetséges animátorral, A fantasztikus Róka úron is dolgozó Mark Gustafsonnal közösen látta el, akinek ez az első nagyjátékfilmes rendezése.
Gustafson közreműködése nem véletlen, ugyanis a Guillermo del Toro: Pinokkió a filmipar egyik legkülönlegesebb technikájával, stop-motionnel készült. Azt már előzőleg elárulták róla a készítők, hogy a történet egy felnőttesebb, emocionálisabb újragondolására számíthatunk, a végeredményre viszont nem tudott felkészíteni egyetlen előzetes vagy nyilatkozat sem.
Kezdjük a legkézenfekvőbbel, a sztorival: bár Del Toro Pinokkiója megtartotta az alaptörténet fontosabb pilléreit, a kreatív szabadsággal élve nagymértékben kiszínezte azt, ami abszolút az előnyére vált az adaptációnak. Itt nincs helye bugyutaságnak vagy negédességnek, mégis minden jelenetnek szíve van: a fiát gyászoló és pótolni próbáló apa, a világra rácsodálkozó gyermek, a morális dilemmák és a család fontossága ugyanúgy kifejtésre kerülnek, ahogy a háború értelmetlensége.
Elvégre a hátteret ezúttal Mussolini fasiszta Olaszországa szolgáltatja, amely egészen új ízt ad, és hozzájárul a címszereplő jellemének alakulásához is. Bár szeretem a Disney 1940-es klasszikus rajzfilmjét, a mostani Pinokkiónál egyetlen korábbi sem mutatta be jobban, hogy mit jelent embernek lenni, mennyire fontosak a gyermekek számára a kapott értékek, mi a szülőség, vagy miképpen lehet a személyiségfejlődést éretten prezentálni.
Ennél fogva a karakterek pont annyira kidolgozottak, amennyire kell, legyen az az eleinte a naiv és szófogadatlan fafiú, az önös érdekekből segítő tücsök, a pótlékot kereső édesapa vagy éppen a kétes erkölcsű cirkuszvezető. A már jól ismert figurákat egyrészt a szinkronszínészek remek teljesítménye (az angol változatban olyan sztárok adták a hangjukat, mint Ewan McGregor, Ron Perlman, Cate Blanchett, Christoph Waltz, Tilda Swinton és John Turturro, míg a magyarban többek között Mikó István melengette meg a szívemet), másrészt a varázslatos stop-motion művészet kelti parádésan, eddig nem látott módon életre, mindenki remek munkát végzett.
Akadnak olyan gyönyörűen megkomponált jelenetek, amik láttán legszívesebben sóhajtanánk egyet az elégedettségtől, de minden pillanat értéket rejt, és nem csak a szemünk számára. A valamivel kevesebb mint két óráig tartó alkotás hol mosolyra fakaszt, hol könnyeket csalogat elő.
A Guillermo del Toro: Pinokkió talán a fafejű kisfickó történetének legjobb feldolgozása, és sokkal inkább szól a család különböző korú tagjainak, mint bármelyik eddigi változat, még úgyis, hogy egyes elemei miatt tíz éven aluliaknak nem javasolnám. Del Toro és Gustafson azonban olyat álmodott képernyőre, amit minden filmszerető embernek érdemes megtapasztalnia egyszer, a legnagyobb negatívum az egészben pedig az, hogy ezt itthon nem a mozik hatalmas vásznain élhetjük át.
