Hirdetés

Sandman: Az álmok fejedelme kritika - álmomban már láttalak

|

Kár volt aggódni, a Sandman esetében sem hagyta Neil Gaiman, hogy méltatlan adaptáció készülhessen kultikus művéből.

Hirdetés

Neil Gaiman legendás dark fantasy képregénysorozata, az 1989 és 1996 között futott, összesen 75 lapszámot megélt The Sandman igazi kuriózumnak számít a DC Comics kínálatában. Hordozza az alkotó egyedi stílusának minden fontosabb sarokpontját, egyúttal remekül olvasztja bele horrorisztikus elemekkel alaposan megtűzdelt történetét az egész DC univerzumba. Gaiman munkáira meggondolatlanul rá szokták aggatni a megfilmesíthetetlen jelzőt, aztán több vagy kevesebb sikerrel erre rendre rácáfolnak az alkotók. Valahogy így volt ez a The Sandman esetében is, noha már nagyon hosszú ideje tervezgette a filmes vagy tévésorozatos átültetést a Warner Bros. is.

Már a '90-es évek végén elindult az agyalás, a mozit első körben a Ponyvaregény társírója, Roger Avary rendezte volna. A producerek víziója azonban nem egyezett a rendezőjével, Avary végül távozott, és inkább megírta Gaimannel együtt a 2007-ben bemutatott Beowulfot. A Warner nem akarta elengedni a projektet, ami több írónál is megfordult, az elkészült szkriptektől viszont Gaiman nem volt elájulva. William Farmer verziójára például egyenesen azt mondta, hogy a legrosszabb forgatókönyv, amit valaha olvasott. Kanyargós úton aztán David S. Goyernél landolt a projekt, aki Joseph Gordon-Levittot akarta bevonni címszereplőként, de végül ebből sem lett semmi, a stúdió pedig immár egy HBO-s sorozaton kezdett el gondolkodni.

Hirdetés

James Mangold elő is állt az HBO-ra szánt széria alapjaival, de a siker még mindig elmaradt. Az Odaát tévésorozat miatt is ismert Eric Kripke is felvázolta saját vízióját, azonban Gaimannek ez sem tetszett. Mindeközben egyébként a The Sandman képregények egy másik szereplője, Lucifer megkapta saját sorozatát kezdetben a Fox csatornán, majd a negyedik évadtól a Netflix kínálatában - és épp a Netflix lett az, ami végül elhozta nekünk a Sandman: Az álmok fejedelme tévésorozatot. Azt a szériát, amit David S. Goyer, Allan Heinberg és Neil Gaiman közös erővel rakott össze, és ami végül felülmúlta elvárásainkat.

Álom luxuskivitelben

Neil Gaiman nem egy olyan alkotó, aki elengedi a gyeplőt és egy vaskos csekk kiállítása után hagyja, hadd csináljanak a műveivel, amit csak akarnak. Az Amerikai istenek és az Elveszett próféciák esetében is világos volt, hogy aktívan kiveszi a részét az adaptálási folyamatból, nem volt ez másként a netflixes Sandman: Az álmok fejedelme esetében sem. Az eredeti alkotó szemeinek árgus felügyelete mellett készült el egy adaptáció, ami kapcsán ő azt ígérte, természetesen hű marad az eredeti történethez, de úgy alkotja meg a tévésorozatot, ahogy most írná meg magát a képregényt. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy 1989 helyett a sztori jelenkori szálát napjainkba helyezte át, illetve "2022-kompatibilissé" tette a körítést - és elkerülhetetlenül megváltozott egyes szereplők neme és bőrszíne.

Mondjuk ki nyíltan: a Sandman olyan lett az utóbbi tekintetben, mint ahogy az ember elképzel egy átlagos Netflix-sorozatot: férfiakból nők, fehér karakterekből színes bőrű szereplők lettek, és az LMBTQ közösség reprezentációja sem maradt ki. Gaiman előre szólt, hogy ez így lesz, és bár nyilván nem látunk a fejébe, nem tudhatjuk, a változtatásokból mennyi volt az ő ötlete, és mennyiért kardoskodhatott maga a Netflix, a végeredmény szempontjából egyetlen dolog a fontos: inkluzivitás terén tökéletesen passzol a Netflix által diktált standardokhoz, a minőségét tekintve viszont csillagokkal az átlag felett jár a sorozat. És ezen a ponton immár merjük azt is bátran kimondani: a Sandman: Az álmok fejedelme piszkosul jól sikerült, jobban, mint arra akár a leglelkesebb rajongók számíthattak volna.

Álomország tengerpartján

De mitől lesz a Sandman 2022 egyik legjobb sorozata? Elsősorban épp Gaiman, valamint az alapműhöz való hűsége miatt (és nyilván nem változtat semmit az élvezeti értékén, hogy ki milyen bőrszínű, szexuális irányultságú, stb.). A történet, azon csodálatos, mesebeli sztori miatt, melyet hibátlanul és nagyon pontosan költöztettek át a képregényfüzetek lapjairól a nappalik tévékészülékeire. Az első évad az első két képregénykötetet, vagyis a Prelűdök és noktürnök, valamint a Babaház című sztorikat adaptálta, és tette ezt végtelenül okosan, olyan pontokon fűzve össze a két különálló történetet, ahol passzolnak is egymáshoz. 

Főhősünk nem más, mint Álom, avagy Sandman, másnéven Morpheus, egyike a Végteleneknek nevezett kozmikus entitásoknak. 1916-ban pár botcsinálta mágus véletlenül csapdába ejti Álmot, aki nem kevesebb mint 106 évig raboskodik egy kúria pincéjében. Kiszabadulása után fő célja az lesz, hogy első körben visszaszerezze a hatalmát biztosító varázstárgyakat, majd újra felépítse az immár romokban heverő Álomvilágot, és szép szóval vagy erővel hazaterelgesse az egy évszázad alatt elkóborolt álmokat és rémálmokat. Ez csak a cselekmény külső váza, a varázslat, mint oly sokszor máskor, most is a részletekben lakozik, ott domborodik ki Gaiman írói zsenije.

Nem akarsz lemaradni semmiről?

Rengeteg hír és cikk vár rád, lehet, hogy éppen nem jön szembe GSO-n vagy a social médiában. Segítünk, hogy naprakész maradj, kiválogatjuk neked a legjobbakat, iratkozz fel hírlevelünkre!


Tom Sturridge tökéletes választásnak bizonyult Morpheus szerepére. Egy az egyben úgy fest, mintha a füzetek oldalairól lépett volna elő, játékának legcsodálatosabb pillanatait pedig épp azok a jelenetek hozzák el, ahol meg sem moccan, csak rezzenéstelenül áll és figyel. Tekintete hibátlanul hozza vissza Sam Kieth rajzait, de egyébként úgy általában a sorozat is próbálja követni az eredeti képregényeket vizualitás terén, sok konkrét jelenet és beállítás köszön vissza. Az épített díszletek és a jelmezek is abszolút felsőpolcos szintet képviselnek, egyedül a CGI hagy maga után némi kívánnivalót, de streaming szinten még ez sem mondható kifejezetten rossznak. Márpedig bőven használni kellett a klasszikus és digitális trükköket, hiszen a cselekmény jó része az álmok birodalmában, vagy más földöntúli helyeken játszódik. 

Az egész sztori esszenciája, Álom személyiségfejlődése és revelációi semmit sem változtak a képregényekhez képest, és ez az egész sorozat messze legnagyobb erénye. A Sandman: Az álmok fejedelme tényleg iskolai tananyag lehetne arra, hogyan adaptáljunk egy 1989-ben indult képregénysorozatot úgy, hogy illeszkedjen napjaink világához, közben pedig teljes mértékben át tudja adni az eredeti látásmódot és mondanivalót. Morpheusnak rá kell jönnie, hogy 106 év nem telik el nyomtalanul, az álmok birodalma pedig épp úgy változik, mint az élők világa, és ez mindkét sík lakóira is ugyanígy igaz. Változik maga az álmok ura is, bármennyire is nehezen vallja ezt be magának. Egy nagyon hosszú úton indult el most Álom és a néző, és csak remélni lehet, hogy évadról évadra végig is lépkedhetünk, egészen a képregénysorozat fináléjában megismert pazar lezárásig.

Tom Sturridge mellett érdemes lehet még kiemelni pár színészt akár pozitív, akár negatív példaként. Az évad kvázi főgonosza, a Korintoszit alakító Boyd Holbrook például az előbbi kategóriába tartozik, sikerült karakterét még a képregényes verziónál is félelmetesebbé tennie. Kellemes meglepetés volt Gwendoline Christie is Lucifer Hajnalcsillag szerepében, noha nyilván meglett volna a varázsa annak is, ha Tom Ellis ugrik át a Lucifer tévésorozatból. A kisebb szerepekben Stephen Fry és szinkronszínészként Mark Hamill alkottak emlékezeteset. És ott van még Jenna Coleman, aki két történelmi korban két Johanna Constantine-t is eljátszott. Sokan felhördültek, hogy a jelenkorban is egy női karakterre cserélték John Constantine-t, de ez a döntés is működött, plusz nem kellett egy más (Alan Moore) által megalkotott képregényfigurát elővenni. 

Neil Gaiman egyébként egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy egyetlen valós nemváltást eszközöltek, mégpedig Álom könyvtárosa, Lucienne esetében. Véleménye szerint Lucifernél szó sem lehet nemcseréről, hiszen Lucifer Hajnalcsillagnak nincs eme, ezért szigorúan véve már az is nemváltásnak számítana, hogy egy ember alakítja őt. Gaiman azt mondta, hogy az eredeti képregényekben is egy "korai David Bowie"-hoz hasonlatos kétneműségre törekedett. Johanna Constantine esetében pedig azért kellett véleménye szerint változtatni, mert egy átlagos nézőnek nem lett volna egyértelmű a múltbéli és a jelenkor Constantine rokoni kapcsolata akkor, ha nem egyetlen színésznő alakítja őket. Jenna Coleman mindenesetre végül kitett magáért.

A másik oldalon viszont nem lehet elmenni szó nélkül Kirby Howell-Baptiste mellett, aki bár végtelenül kedves, és nagyon igyekszik, mégsem tud annyira önfeledt lenni, mint a képregényben megismert Halál. És ez itt most abszolút nem bőrszín vagy bármiféle külső jegy kérdése, kizárólag a színészi játékról beszélünk. A sorozat egy másik fontos szereplője, Rose Walker is kaphatott volna talán egy kicsit tapasztaltabb megformálót, mint Kyo Ra. Fontos azonban, hogy egyikük sem nyújt csapnivaló vagy akár kimondottan rossz teljesítményt, csak egészen egyszerűen nem annyira jók, mint a korábban dicsért kollégáik, és nem tudják egy az egyben visszahozni azokat az érzéseket, melyeket képregényes megfelelőik anno kiváltottak az olvasókból.

Szabadnapos DC hősök

Egyetlenegy aspektusa van, melyben a Sandman: Az álmok fejedelme kevesebb, mint az eredeti képregények: ez pedig a DC Comics szuperhősös univerzumával való kapcsolat. A történetből egytől egyig ki lettek gyomlálva a klasszikus DC-s karakterek, még az olyan autentikus szereplők is, mint Etrigan, a démon. Ez a döntés azonban kreatív szempontból kétszeresen is érthető: egyfelől sok nézőnek furán hathatott volna, ha feltűnnek szuperhősök is ebben a sztoriban, másfelől pedig így végül kizárólag olyan szereplőket használtak fel, akiket maga Gaiman alkotott meg, így tehát a csavarosabb jogászkodást is el lehetett kerülni.

Még azoknak is kötelező néznivaló a Sandman sorozat, akik alapvetően hidegrázást kapnak a klasszikus netflixes reprezentációs normáktól. Korábbi hiedelmekkel ellentétben lehetett jó, sőt remek Sandman sorozatot csinálni, az pedig már tényleg csak a sors különös fintora, hogy ez épp a középszerűségben általában boldogan lubickoló Netflixnek sikerült. No, persze kellett mindenhez Neil Gaiman is.

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)