Az 1986-ban bemutatott, világszerte ikonikussá vált Top Gun sikere hosszú éveken át megugorhatatlan lécet tett a katonai- és repülős filmek elé. Harold Faltermeyer szintetizátoros betétdala, a lázasan készülő pilóták, az anyahajóról felszálló amerikai vadászgépek és a naplementében motorján száguldó Tom Cruise örökre beleégett a nézők lelkébe. Lázas izgalommal várta a folytatást a világ (sőt, még az angol királyi család is), hisz eltelt 36 év, ami hatalmas előnyt jelentett a filmkészítőknek, ám annál nagyobb kihívást a színészeknek. A modern világ ugyanis nem kedveli a ráncokat, a korosodást, az ősz hajszálakat. Tom Cruise igencsak merész döntést hozott azzal, hogy bevállalta Maverick szerepét - és milyen jól tette!
A Top Gun: Maverick készítői rendkívül ügyesen egyensúlyoztak a flashbackek, a tisztelgések, valamint a régi és az új karakterek között. Az az igazság, hogy ez a film azoknak fog 100%-os élményt nyújtani, akik az eredeti filmen nőttek fel. Nekünk, akik még VHS-en néztük rongyosra ezt a filmet, aztán a zenéjét hallgattuk angolul, és a "Filmslágerek magyarul" című, utóbb erősen megmosolyogtató próbálkozásnak köszönhetően magyarul is.
Nekünk, akiknek a Top Gun majdhogynem tiltott gyümölcs volt egy olyan korban, amikor még egyáltalán nem volt olyan egyértelmű, hogy milyen filmet hoznak le a magyar mozik, és akiknek egy F14-es (jelen filmben ósdinak titulált) vadászgép kb. egy technikát jelentett (kis túlzással) egy birodalmi csillagrombolóval. Nekünk, akik még emlékeznek azokra a jelenetekre, amik ebben a filmben szépen sorban visszaköszönnek… Ezek mind-mind olyan apró pluszt jelentenek, amit egyszerűen nem tudhat más, csak a boomerek. Ilyen "előélettel" már az első zenei traktusokra feláll a szőr az ember karján, és nem tud nem mosolyra húzódni a szája, mikor előkerül az ikonikus bőrdzseki, és a Kawasaki motor…
Külön kis vicces adalék, hogy a filmet jegyző egyik producer az a Jerry Bruckheimer, akinek részben a Helyszínelők franchise-t is köszönhetjük, az első, "móresre tanítós" légi ütközetben pedig a Miami Helyszínelők főcímdala, a We don't get fooled again megy végig…
A nyitójelenetben Pete "Maverick" Mitchell-t látjuk, amint az amerikai légibázisra igyekszik. Rögtön megkapjuk a Top Gun-életérzést: a kedvenc betétdalunk felcsendülésével feltűnő száguldó motort, a farmeros, bőrdzsekit és pilóta-napszemüveget viselő, vigyorgó kölyökképű Mavericket, akit oly' régóta nem láttunk.
Ő azonban nem (pontosabban most sem) a földön jár. A bázisra érve ugyanis egy hiperszonikus lopakodót tesztel (ami a nemzetközi hírek szerint sokkolta a kínaiakat) - noha a programot felettese (Ed Harris) épp le akarja állítani. Hogy megmentse a helyzetet, 10G-vel kell repülnie Mavericknek, ami még senkinek sem sikerült, és amiről azt sem tudják, vajon a gép kibírja-e. Mitchell csapata azonban nemcsak ettől tart, hanem az öntörvényű, félelmet nem ismerő pilóta kísérletező hajlamától is, ezért könyörögnek neki, 10G fölé semmiképp se menjen...
A folytatást sejthetjük, ám ez a momentum meghatározza Maverick sorsát, akit a "malőr" után egykori kiképzőhelyére vezénylik, hogy betanítsa az ott állomásozó pilótákat (a jelen kor legjobbjait) egy sürgős, ámde szinte kivitelezhetetlen katonai akcióra. Természetesen a támaszponton megvan a fiatal pilóták közötti kötelező kakaskodás, és nyilvánvalóan az "öreg" Mavericknek kell rendet vágnia közöttük, de ezek nélkül a jelenetek nélkül nincs hiteles "háborús" film, ezek a kiképzős fordulatok abszolút szükségesek, csakúgy, mint a nevén nem nevezett, ám annál veszélyesebb ellenség.
A Top Gun: Maverick rendkívül szerethetőre sikerült. Tom Cruise úgy főszereplője a filmnek, hogy lassan hatvanévesen mégsem csinál magából bohócot (és nem mellékesen, alsó hangon letagadhat egy tízest, és nem a plasztika miatt - egyben van a faszi, és kész). Nem próbál húszévesként viselkedni, de nem is a korosztályát hozza - valahogy, egy olyan vagány karaktert sikerült megformálnia, amire titkon valószínűleg rengeteg férfi vágyik, hogy ilyen legyen majd a nyugdíjas éveihez közeledve. Egy szó, mint száz, Tom Cruise ismét belebújt az önfejű Maverick bőrébe - és baromi jól áll neki!
Az eltelt évtizedek alatt azonban Maverick sokat változott: bár a repülés iránti megszállottsága a régi, a személyiségét áthatja egyfajta mély szomorúság (vagy talán önvád?), amit barátja, Goose (Anthony Edwards) halála miatt érez, és amin nem képes túllendülni. Mavericket folyton kísérti a múltja, ebből is fakad a sebesség iránti megszállottsága, amely sokszor a halál torkába sodorja őt - és azt, aki épp vele repül. Goose fia (Rooster - Miles Teller) megdöbbentően hasonlít az apjára, és bár Maverick apja helyett apjaként védelmezi a fiatal pilótát, az neheztel rá és a pokolba kívánja a még mindig századosként repülő veterán hőst. Rooster karakterét nagyon jól eltalálták, teljesen olyan, mint az apja. Nemcsak küllemében és öltözködésében (napszemüveg, kigombolt hawaii ing), de személyiségében és forrófejűségében is. Az őt alakító Teller kitűnő munkát végzett - bár a nézők szívét valószínűleg már a 2011-es Footloose remake-kel örökre elnyerte.
Gyerekként láttam annak idején a Top Gunt, most mégis, már a kezdő képsoroknál végigfutott rajtam a hideg. A rendező, Joseph Kosinski ugyanis gondoskodott arról, hogy nézőként úgy érezzem, nem egy IMAX-teremben, hanem egy pilótafülkében ülök (tériszonyosként és klausztrofóbiásként), és szinte széttép az élmény, a képek alá vágott zene, a pilótafülkéből felvett látvány, és csak azt érzem, hogy pezseg az adrenalin a véremben és markolnom kell a szék karfáját, ha nem akarok kizuhanni - katapultülés nélkül.
A folytatás az első rész gondosan rekonstruált klónja, ám tökéletes, mai történetvezetéssel. A mellékszereplők egytől egyig tehetséges fiatalok, minden karakter szépen kidolgozott, jól megjegyezhető és eredeti. Nem beszélik túl a jeleneteket, néha egy-egy pillantásban több mondanivaló van, mint más filmek hosszú monológjaiban.
A régiek közül csak néhány arcot láthatunk, ám azok igazi, léleksimogató pillanatok. A mai fiatal nézők lehet, hogy csak egy sálas öregembert látnak Val Kilmer helyén (Ice szerepében), mi azonban egy legendás színészt, akiről tudjuk, hogy kis híján végzett vele a gégerák, mégis, bevállalta, hogy ha csak két mondatot is, és valószínűleg erőn felül teljesítve, de elmondjon, és ezzel tisztelegjen a 36 évvel ezelőtti filmben játszott karakterének. Ed Harris is csak egy kopaszodó, mérgelődő öregembernek tűnhet, nekünk azonban lényegesen több annál, a színészi játéka pedig mosolyogtatóan tökéletes.
A Maverick párját, Pennyt alakító Jennifer Connelly-t ebben a szerepben már-már fura volt látni a Snowpiercer után, ahol Melanie Cavillként merőben más karaktert kellett megformálnia. Őszintén, itt azért picit gugliznom kellett, hogy rájöjjek, az ő karaktere bármi módon benne volt-e az eredeti filmben. Az nem csoda, hogy szegény Kelly McGillis kimaradt a sztárparádéból, az ő szereplése, Tom Cruise-éval ellentétben igenis nimbuszromboló lett volna, kiváltképp ha a két színészt egymás mellett látjuk. Jó döntés volt tehát egy fiatalosabb (52 éves korához képest kifejezetten fiatalos) nőt Tom Cruise mellé rakni.
A 7 fős forgatókönyvíró csapat lenyűgöző munkát végzett. A jelenetek által keltett izgalom, a brutális zenei aláfestéssel együtt mellbevágó, majd jön egy diszkrét flashback, amitől összeszorul a néző torka, aztán mosolyog, de már könnyezve, mert a fájdalmas pillanatok mellett ott van az amerikai életérzés, a naplementében repülő rögbi labdával és a tengerparton meccset játszó, gondtalan fiatal katonákkal - mégis, érzi, tudja, hogy eztán jön a fekete leves.
Tom Cruise iszonyú jó. Pontosan azt hozza, amit akarunk: Mavericket, a legjobb amerikai pilótát, akitől azt várjuk, oldja meg a lehetetlent is, sőt élje túl, bármit is bíznak rá, akkor is, ha nincs gépe, nincs lehetősége és nem működik a gravitáció és a fizika alaptörvényei. Ő már nem pusztán Maverick, hanem egy eszme, aminek örökké kell élnie.
Az operatőr-csapat elképesztő képsorokat tett a vágó asztalára, aki zseniálisan rakta össze a filmet. A színészek valódi pilótafülkékben ülnek, a repülőkről készült felvételek zöme valódi, de ahogy ezt felvették, a fülsiketítően robajló hanghatásokkal és a gépek mögött kavargó porral, hóval, vízzel, az szabályosan lélegzetelállító. Joseph Kosinski rendezése túlszárnyalja az emberi képzelet határait. A forgatókönyv rendkívül intenzív, nincsenek túllihegve az "amerikai faszagyerekek vagyunk" című jelenetek, mégis kapunk elég izgalmat, nevetést, gegeket, romantikát és fájdalmat.
Nem tudom, láttam-e már hibátlan filmet, amely végén úgy álltam fel a moziban, hogy Úristen.... ez mennyire jó volt! Nos, a Top Gun: Maverick ilyen. Tom Cruise olyasvalamit tett le az asztalra, amire örökké büszke lehet, és amiért Vilmos hercegnek és Kate hercegnének érdemes volt a premierre utaznia. Mindenkinek szívből ajánlom, csak győzzetek kapaszkodni az ülésbe!
