AZ filmkritika - ez AZ!

|

Végre egy új generáció kap okot arra, hogy rettegjen a bohócoktól.

Hirdetés

Még mindig élénken emlékszem arra a nyári délutánra, amikor az egyik cimborám többedmagammal áthívott filmezni. Talált egy új horrort a szülei gyűjteményében, ami érthetően felcsigázta a tíz-tizenkét évesekből álló társaságot. Nagy fiúknak, már-már felnőttnek éreztük magunkat, aztán mire lepörgött a stáblista, mind az öten ugyanabban a fotelban kuporogtunk, mint az eső alól egyetlen kósza falevél alá behúzódó kutyakölykök.

Azóta sem rajongok a bohócokért.

Persze ez csak a ráadás volt, a mázolt képű "nevettetők" már akkor belopták magukat a szívembe, amikor seprűvel kikergettek a cirkuszi sátorból, ahova előadáson kívül lógtam be kíváncsiságból. Akad még pár gyerekkori traumám, de azok nem relevánsak a film, sem pedig az annak alapjául szolgáló regény szempontjából, úgyhogy nem is fárasztanám velük a tisztelt nagyérdeműt.

Hirdetés

Stephen King 1986-os keltezésű írását egyszer már feldolgozták egy kétrészes minisorozat formájában. Akkor a rémisztő vigyorú Tim Curry alakította a filmszereplőt, a hányatott sorsú mozifilmes adaptáció alkotói viszont a jóval fiatalabb Bill Skarsgård-ra húztak bohócjelmezt. Bevallom, amikor először szembesültem a hírrel, elégedetlenül fintorogtam, mert a szinte mindig kiváló Stellan Skarsgård harmadik fiának Hemlock Grove-béli alakítása nem hagyott bennem mély nyomot. Ezzel szemben a nyáladzva beszélő, gonoszul röhögő, Derry fiktív városkájának fiataljait válogatott módszerekkel kínzó Pennywise-ként nagyszerű. Most már tudok annak is örülni, hogy aláírt a King-életművet feldolgozó Castle Rock antológiasorozat egyik szerepére.

Ám mielőtt túlzottan is elkanyarodnék, térjünk csak vissza pár gondolat erejéig Derryhez. Hála a magasságosnak, elkerülték a filmesek a legnagyobb csapdát, ellenálltak a kísértésnek, és nem helyezték át napjainkba a cselekményt. Végtelenül ostoba döntés lett volna, hiszen ezáltal kiölték volna a filmből a nem elhanyagolható nosztalgiafaktort (Ugye mindenki szeretett volna hajdanán számológépes karórát?), másfelől pedig 2044-be kellett volna helyezzék a folytatást.

Szóval maradtak 1988/89-nél, a játéktermi Street Fighternél és sikeresen meglovagolták a Stranger Things farvizét. Az említett netflixes sorozat hangulatán túl annak egyik színészét is beválogatták az roppant szimpatikus gyerekszereplők közé, és miközben folyamatosan jumpscare-ekkel borzolják a nézők idegeit (egyébként ijesztőbb, amikor a melletted ülő megugrik) elmesélnek egy nagyszerű felnövéstörténetet is. Adott pár vesztesnek elkönyvelt jó barát, akikhez csapódik még néhány velük egykorú srác és egy lány, akik a nyáriszünetben együtt birkóznak meg a kisebbeket vegzáló erőszakos tinikkel, valamint a náluk ezerszer veszélyesebb titokzatos bohóccal.  

A tényleg szeretnivaló kölyköknek, és a '90-es eredetiben látottnál lényegesen durvább családi háttereknek (Az egyik kissrácot tulajdonképpen a saját anyja betegíti meg, hogy gondoskodhasson róla és jobb anyának tűnjék, míg a banda egyetlen lánytagját az apja molesztálja rendszeresen.), valamint a jobb történetvezetésnek köszönhetően bizony még felül is múlja elődjét. Én legalábbis roppant elégedetten jöttem ki a moziból, és kíváncsian várom a folytatást, amelyben a vesztesek bandája felnőttként néz szembe félelmeivel. 

4/5

Ha kíváncsiak vagytok egy másik véleményre is, olvassátok el a Puliwood kritikáját

Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)