Hirdetés

Dűne kritika – fűszerben, nézőben és bevételben nem lehet hiány

|

Látványos és monumentális sci-fi, amely hosszú játékideje ellenére épp akkor ér véget, amikor igazán elkezdődne.

Hirdetés

Míg Alejanro Jodorowsky (A vakond) víziója (14 órás játékidő; a főbb szerepekben Orson Welles, Salvador Dalí, valamint a saját fia; a Pink Floyd és a Magma által jegyzett zene) addig sem jutott el, hogy az egyedi látásmóddal bíró rendező akár csak egyszer azt kiálthatta volna, hogy felvétel, addig David Lynch 1984-es próbálkozását szó szerint kiherélte a Universal Pictures: addig-addig kellett faragnia belőle, mígnem a végeredmény nehezen befogadhatóvá és értelmezhetetlenné vált azon nézők számára, akik sosem vették a kezükbe Frank Herbert Hugo- és Nebula-díjas sci-fijét.

A történtek tükrében talán nem meglepő, hogy a szerteágazó története és bonyolult, mindent átszövő mitológiája miatt sokáig megfilmesíthetetlennek tartott Dűne legjobban sikerült adaptációját nem a mozivásznon kell keresnünk, hanem a tévéképernyőn. A 2000-es Frank Hebert's Dune, valamint annak három évvel későbbi folytatása, a Frank Herbert's Children of Dune költségvetési okokból kényszerű kompromisszumokat kötött vizualitás tekintetében, ám cserébe igyekezett annyira hű maradni a forrásműben leírtakhoz, amennyire csak lehetett.

Kultusza, ismertsége és elismertsége ellenére a Dűne nem állítható párhuzamba A Gyűrűk Urával, a Star Warsszal, a Harry Potterrel vagy a Marvel és a DC képregényes univerzumaival, emiatt egy nagy költségvetésű feldolgozás kétségkívül rizikós vállalkozás. Még az sem feltétlenül garancia a Legendary és a Warner befektetésének megtérülésére, hogy az Érkezés és a Szárnyas fejvadász 2049 direktorára, Denis Villeneuve-re bízták a projektet, valamint A-listás sztárokkal tűzdelték tele a stáblistát.

Villeneuve terjedelmi okokból ragaszkodott ahhoz, hogy a 2017-es Az (It) mintájára nagyjából félúton kettévágják a sztorit és két részben küldjék moziba az adaptációt. Szeretne továbbá egy harmadik filmet is forgatni a Dűne Messiása alapján, miközben egy sorozat is formálódik The Sisterhood címen a Netflixszel karöltve, szóval ha szerencsésen alakul a csillagok állása, nyakig úszunk majd a fűszerben.

Hogy mi a fűszer? Nos, nem más, mint egy, az emberek egészségére és élettartamára jótékony hatást gyakorló természetes anyag, amely kizárólag a sivatagos Arrakis bolygón fordul elő. De még az előbbieknél is fontosabb a fűszer azon tulajdonsága, hogy szinte felfoghatatlan mértékben képes kitágítani a tudat határait, és nélküle az űrutazásban, és ezáltal az Impérium fenntartásában kulcsszerepet játszó navigátorok képtelenek lennének ellátni a feladatukat. Ebből pedig logikusan következik, hogy a fűszer az univerzum legértékesebb kincse, és aki a kezében tartja, mérhetetlen gazdagságra tesz szert, hatalma pedig már-már az Impérium császáráéval vetekszik.

80 éven keresztül a Vladimir báró vezette Harkonnen ház fürdőzhetett ebben a kiváltságban, ám IV. Shaddam, a padisah császár váratlanul új helytartót nevez ki Leto Atreides (Oscar Isaac) személyében. (It's a trap, mondaná erre egy régi ismerősünk egy messzi-messzi galaxisból.) A herceg mindenben a Stellan Skarsgård alakította, szinte Jabbává maszkírozott báró ellentéte: talpig becsületes, hűséges az uralkodóhoz és végül, de nem utolsósorban többre tartja az emberéletet a fűszernél is. Roppant szimpatikus figura, de nem ő történetünk főhőse, hanem a fia, Paul (Timothée Chalamet), akinek voltaképp meg sem kellett volna születnie, ugyanis ágyasa, az emberfeletti mentális erővel bíró Bene Gesserit boszorkány, Lady Jessica (Rebecca Ferguson) fiúörökössel lepte meg szerelmét, holott a rendje azt várta tőle, hogy lánynak adjon életet.

A Villeneuve mellett még Eric Roth és John Spaihts által jegyzett forgatókönyv nem tért el radikálisan Herbert sorvezetőjétől, csupán egyetlen fontosabb mellékszereplő nemét változtatta meg a diverzitás jegyében. Ettől eltekintve a történet a régi, melynek alapjait még azok is jól ismerik, akik csak a néhai Westwood Studios stratégiai játékai révén találkoztak az univerzummal.

A GameStar YouTube csatornája csak rád vár!

Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.

Abból fakadóan, hogy nem kellett mindent egyetlen filmbe zsúfolni, több figyelem jutott a részletekre, köztük a politikai viszonyrendszer felvázolására, és a Harkonnenek által üldözött őslakos fremenek szokásainak, hitvilágának bemutatására. Továbbá olyan jelenetekre, mint amikor megismerjük a sivatagban viselt speciális öltözék működési elvét, a gigantikus homokférgek területén javasolt járásmódot, vagy megtudjuk, hogy hány ember szomját olthatnák a palota udvarán magasodó fák öntözésére fordított vízzel.

Ezek az apróságok kétségtelenül hozzájárulnak a Dűne első részével megkezdett világépítéshez, ugyanakkor visszafogják az egyébként sem túl feszes történetvezetés lendületét. Még inkább megtörik a flow-t az ifjú Paul profetikus erejű látomásai: értem én, hogy Zendayát nem azért szerződtették, hogy csak az utolsó percekben bukkanjon fel a filmvásznon, de inkább néztem volna hosszabban az amúgy pazarul megvalósított harcjeleneteket - legyen szó párviadalról vagy sok statisztát és még több CGI-t igénylő összecsapásról. Különösen izgalmasak a kézitusák, hiszen a katonákat erőtér óvja, amin a gyors csapások nem hatolnak át, ezért az utolsó pillanatban vissza kell venniük a lendületből. Jason Momoa karakterének, Duncan Idahonak jutottak a legszebben megkoreografált késharcok.

Paul, vagyis a korunk Leonardo DiCapriójának és Johnny Deppjének kikiáltott Timothée Chalamet mindeközben csak keveset mutat(hat) meg a benne rejlő potenciálból. A film mindvégig lebegteti, hogy vajon ő-e a kiválasztott, akire messiásként várnak a fremenek, aki összefoghatná és olyan erővé kovácsolhatná népüket, amely még az Impériummal is dacolhat. Ne feledjük, hogy még csak a kezdetén jár annak az útnak, amelynek a végén hőssé válhat, ehhez pedig tökéletesen illeszkedik Chalamet törékeny testalkata (Momoa még tréfálkozik is ezzel) és merengő tekintete. Akárcsak az ő jövőbeli nagysága, úgy a Dűne kiteljesedése is csupán ígéret e pillanatban.

Idén ennél igézőbb látványvilággal megáldott filmet nem találunk a mozikban: idegennek ható tájak, a maják piramisaira emlékeztető grandiózus építmények és különös technológiák ejtenek ámulatba, kimondottan ötletes, hogy például a repülő toptereket szitakötőkről mintázták. Így már teljesen világos, hogy miért tiltakozott Villeneuve kézzel-lábbal az ellen, hogy a mozikkal párhuzamosan a Warner streamplatformján is bemutassák, nem csak a bevételek miatt aggódott.

Egyértelműen IMAX-re termett a Hans Zimmer hipnotikus soundtrackjével megtámogatott első Dűne, de bármilyen szép is, olyan kurtán-furcsán ér véget, hogy kellemetlen szájízt hagy maga után. És még rosszabb a tudat, hogy távolról sem biztos a folytatás, hiszen azt a Warner attól tette függővé, hogy miként szerepel majd az HBO Maxen. Kár lenne érte, ha franchise fáradságos munkával lefektetett alapjaira nem építkezhetne Villeneuve a továbbiakban, és az egészet maga alá temetné a feledés homokja.

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)