Vélemény: Miért nehéz lecke Stephen King a filmvásznon?

|

Pont az mutatja meg, milyen ritka a jó King-moziadaptáció, amikor véletlenül átesünk egy jobban sikerült darabon. Az AZ nagyot javított, de az átlag még mindig elszomorító. Mondjuk, szerintünk miért.

Szerezd meg a Ubisoft sikerjátékait 4 990 Ft-tól! Hirdetés

Azt hiszem, elég erőteljes Stephen King fanatikusnak mondhatom magam, mert bár nem járok a Mester arcképével díszített pólóban és éjfélkor nem borulok imára arccal Maine felé, de amit csak lehet, elolvastam tőle, jót és rosszat egyaránt (és lássuk be, ebből is akadt azért az évtizedek alatt, az igazi rajongó pedig nem elvakult, hanem inkább elfogadó és megbocsátó). Az viszont egyértelmű, hogy a King-művek összegzésekor a mérleg óriásit kattanva billen a jó irányba, és pont ezért fájó, mennyire nem ez a helyzet, ha a Kinghez kapcsolódó filmeket (és sorozatokat) nézzük. Az AZ megjelenésével mindössze háromra (na jó, kis jóindulattal négyre) bővült az elfogadható adaptációk köre, de még mindig több tucat csapnivaló vagy csak simán elpuskázott kísérlet dönti a mérleg nyelvét a negatív irányba. Szubjektív írás következik a miértekről, aztán persze vitatkozhatunk róla a kommentekben.

Mitől King a King?

Szerintem ez a legfontosabb kérdés, mielőtt a mozis bénázásokat igyekszünk megfejteni. Mert sokszor van, hogy egy-egy adott író bizonyos műveit bénán sikerül átültetni mozgóképre, de valahogy "a horror nagypapája" sokkal rosszabbul áll ebben a tekintetben.

Először is, kezdjük a horrornál, mint zsáner. Sosem hívom Stephen Kinget horrorírónak. Oké, a Carrie-vel lett először igazán híres, és az ismertebb slágerkönyvei is efelé húznak, de egyrészt a munkásságának legalább felét egyáltalán nem nevezném horrornak (kezdve a Setét toronytól, amihez majd visszatérünk, folytatva a Talizmánnal, és olyan kevésbé ismert gyöngyszemekkel, mint az Insomnia vagy a Lisey története). Másrészt pedig, ha valaki igazán mélyen átélve olvassa még a horror(abb) jellegű könyveket is, gyorsan rájöhet, hogy a King-esszenciát nem a vér és belezés adja, főleg nem a jumpscare és a kisstílű riogatás.

Próbáld úgy, mint a profi whisky-kóstolók, akik igazán akkor látják egy adott típus kvalitásait, ha egy másik fajta után kóstolják. Olvass bele egy random könyvbe az Alkonyattól a Harry Potteren át as saját kedvenceidig. Lehet akár jó is a karakterábrázolás (oké, itt nem az Alkonyatra gondoltam), lehetnek akár érdekesek a dialógusok (itt se), de mégis kevesebbek, mint Kingnél. Egy átlagos könyvben gondolatjelek vannak, és - mondta ez, - válaszolta az. Rosszabb esetben - kiáltotta Billy rémülten, mint egy reflektorpárba néző őzgida. Elolvasod, oké, beszélgetnek, ennyi. A második példa még rosszabb, ilyenkor az író szájba is rágja, mit érezhet a főhős. Ehhez képest King karakterei olyanok, mint te. Amikor kimondasz egy mondatot, előtte már formálod a fejedben a gondolatot, érzed a körítést - és pontosan ugyanígy érzed a King által leírt emberek "belsejét" is.

Az egy-főhősös regényekben úgy tudsz azonosulni velük, mintha tényleg a bőrükbe bújtál volna, a tipikus közösségben játszódó sztorikban (Végítélet, A búra alatt) pedig úgy érzed, mintha a kisváros közepén ülnél, és körülötted zajlana minden. Érzed, átéled.

Ehhez kell King zseniális írói érzéke, és azok a trükkös eszközök, amelyekkel gondolatokat, érzéseket, érzeteket ábrázol. Akár mondatokat kettévágó, zárójeles beszútások, akár a környezet leírásának márkaneveket megnevező, színeket-formákat részletező aprólékossága.

Mozog, de nem beszél

Amikor valaki filmre visz egy regényt, abból dolgozik, amit lát. Betűket, amik jó esetben leírnak egy cselekményt, valamelyest körbehatárolnak egy helyszínt, és végigviszik a párbeszédeket. Pont ez a legjobb filmes alapanyag, ha a betűkben nincs benne minden - ezt lehet kitölteni látvánnyal, effektekkel, színekkel, hangokkal. Ilyenkor jó esetben több, vagy legalábbis más, de hasonlóan jó lesz a filmváltozat, mint az írott, és mindenki boldog.

De mi van akkor, ha egy könyvben minden benne van? Amikor annyira éles a kép olvasás közben, hogy gyakorlatilag a szereplők szemével látod a világot, szinte hallod a többiek hangját, érzed az illatokat, még a szél érintését is az arcodon? Akkor bizony nagyon nehéz jó filmmé átalakítania valakinek ezt az alapanyagot, mert még a legjobb esetben is csak majdnem olyan jó lesz, mint amit átéltél olvasás közben, de nagy általánosságban rosszabb lesz, és fájni fog minden, ami a tökéletességből kimaradt.

Ilyen szinten egyébként az AZ sem tökéletes - nem is lehet, hiszen az ezres oldalszámú eredeti még King aprólékosságához képest is részletes, olyan háttértörténettel és annyi egyedileg, tűpontosan megrajzolt karakterrel, hogy ebből két órát összevágni lehetetlen. Hogy akkor miért jó mégis az idei adaptáció? Mert ha tökéletes nem is lehet, átemeli azt az érzésvilágot, ami átjön a könyvből. Amikor már úgy olvasod, hogy szinte becsuknád a szemed, és nem a betűk fontosak, hanem az, ahogy érzed (sőt, beleérzed) magad. És Andy Muschietti rendező ezt merte meglépni: változtatott, tömörített, itt-ott egyszerűsített, mert egyszerűen határt kellett szabni a mozifilmes szabályok szerint a dolgoknak. De közben nem engedte el azt az érzést, amit a könyv ad.

Ez már szinte AZ a film

És nem esett bele abba a csapdába sem, amibe annyi más King-féle horror filmre vivője, akik "a következő megfilmesítendő munka" jelleggel elolvasták az adott könyvet vagy novellát, és azt vették ki belőle, hogy van a főhős, van a szörny, kell félni, és az alap történetszálat megoldani. Aztán jól-rosszul melléfestettek annyit a karakterekből és környezetből, amennyit tudtak, és csapó. Tessék megtanulni, hogy a King sztorikban nem a fő sztoriszál a lényeg. Vagy csak az egyik. Az a szál, amire felfűzöd az összes többit, amiből mindegyik más és más színű, és együtt adják ki azt a részletes, de mégis egységes szövetet, amitől igazán jó az egész. Együtt szőttes, önmagában csak egy pamutszál.

Az AZ-filmbe is néha csak villanásnyi időre sikerült bepréselni ezeket, mert sajnos öt órás King-mozifilmre nem ül be az átlagember, de épp ezért sose bólintana rá egy épeszű filmstúdió sem. Viszont mégis érted és érzed szinte mindegyik szereplő hátterét, motivációját, együtt érzed rosszul magad Eddie Kaspbrakkel, akit betegesen ragaszkodó anyja álbetegségekkel köt magához, te vagy az örökké megfelelési kényszerrel küzdő, kívül dagi lúzer, belül gyönyörű lelkű Ben Hanscom, vagy Bill Denbrough, aki úgy hős, hogy minden ez ellen szól az életében.

Az pedig, ahogy Beverly háttérsztoriját, a vérfertőző apát sikerült megjeleníteni (egyetlen közvetlen és egyértelmű képsor nélkül, valójában kérdésként hagyva, hogy valaha is történt-e valami apa és lánya között a megfélemlítésen kívül), számomra elborzasztóbb volt Pennywise leggusztustalanabb hentelésénél is.

Pennywise (köszönöm mindenkinek, hogy nem Krajcáros lett a magyar szinkronban, ezt a régies-népies fordulatot mindig idegennek éreztem) úgy a főellenség a történetben, hogy nem ő az mégsem. Ő "csak" táplálkozik, még talán nem is gonosz önmagában. Egyszerűen csak más fegyvere van, mint az állatokat letaglózó szögbeverő Mike Hanlonék farmján, amivel naponta tucatnyi birkából csinálnak étel-alapanyagot. Ez manapság normális, akkor tulajdonképpen az is az, hogy Pennywise is élőlényeket akar enni, csak a fegyvere más. És ez a félelem, a gyerekek legbelső félelmei, amik mögött sokszor jóval több húzódik meg annál, hogy egyszer kidurrant előttük egy lufi, vagy megijesztette őket valami árnyék a pincében.

Az elfojtott családi titkok, a pszichológiai háttérsztorik sokkal, de sokkal borzalmasabbak mindenféle filézőkésnél vagy véres fejszénél, tehát visszaértünk oda, hogy itt egy King sztori a sok közül, ahol a lényeg egyáltalán nem az egyértelműnek tűnő főszál. Muschietti és a forgatókönyvet jegyző Palmer-Fukunaga páros ezt látta meg szemfülesen és érzéssel, hogy aztán a lehetőségekhez mérten ezt szuszakolják bele két órába. Kimaradt sok minden? Persze, hogy kimaradt. Az érzés és az igazi lényeg átjött? Naná, hogy át. És tessék, ez a válasz a címben felvetett kérdésre.

Akiknek sikerült, és akiknek nem

Talán ezért sem csoda, hogy eddig azok a King-adaptációk lettek elfogadhatóak, amelyek alapvetően sem a horrorra vagy valamilyen elsőre látható történetszálra építettek. És ez a leggyakrabban a nem-horror zsánerben tűnt fel a rendezőknek és forgatókönyvíróknak, ahol nem vakítja el az egyszerű olvasót a vér vagy az alapszintű szörnyes-hentelős tartalom. Nem csoda, hogy a hihetetlenül részletes, és kiváló személyiségábrázolással megáldott A remény rabjai még az eredeti novellácskánál is sokkal több lett (valamint az IMDb máig legmagasabbra értékelt filmje), de ezért tudtak csodát kihozni az alapvetően apró füzetkékben, folytatásokban megjelenő Halálsoronból is.

Még van egy olyan film, ami nálam határeset, és nem csak azért, mert a mozis formátum helyett egy négyrészes minisorozatként készült el. A Végítélet (The Stand) eredetije tipikus kis közösségeket ábrázoló, több szereplőt mozgató óriásregény, és bár az 1994-es adaptáció nagyon nem tökéletes (a szűk költségvetés miatt a kinézet sokszor gagyi és a színészválasztás sem egyenletesen színvonalas), mégis sikerül átadni azt a bizonyos kinges érzésvilágot, a szerethető és érthető karaktereket, a háttérsztorikat, a motivációkat. Mai szemmel tényleg fura az egész, de én tudom úgy nézni, hogy értem és érzem, ami sok egyéb King-mozi közül kiemeli, nyitottabbaknak érdemes megpróbálkozni vele.

Viszont talán unortodoxnak hangzik, de a sokak által kultfilmként kezelt Ragyogás nálam nem jön be. Ugyanúgy, ahogy maga az író is prüszköl rá, mivel inkább egy Kubrick által teljesen "remixelt" művészi lázálom lett belőle, de az égvilágon semmit nem ad át az eredeti könyv mélységéből, a szereplők személyiségéből. Hű, megőrül a bácsi a hotelben. Aha, erről beszélek. Nicholson zseniálisan őrül meg, Kubrick zseniálisan lázálmodik, de a miértek, az a bizonyos "szereplők bőrébe bújós, beleérzős" összefonódás egy pillanatra se jön létre.

A Setét torony filmet pedig, őszintén bevallom, még nem is mertem megnézni. Eleget olvastam róla ahhoz, hogy ne akarjam lerombolni... na nem a tornyot, hanem azt a hatalmas, King teljes életművén átívelő világóriást, amit mindenki szerint olcsón és sekélyesen vittek át egy alig kétórás filmre. Majd egyszer megnézem. Talán. Addig viszont itt az AZ, ami egy kicsit visszaadta a reményt a több tucatnyi olcsó horror átirat és gyengén megfestett film, vagy akár érdektelen sorozat után, hogy nem csak neveket, történéseket és párbeszédeket, hanem a betűkből összeálló érzést is mozifilmmé lehet gyúrni. Várom a következő részt, ahogy várom azokat a filmeket is, amik talán ettől észbe kapva hitelesen adják majd vissza a maine-i mester műveit.

Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!