Huszonnégy mozifilm és három Disney+-os sorozat után eljutottunk oda, hogy megint építkezésbe kezdett a Marvel filmes univerzuma. Szó sincs arról, hogy máris elfáradtak volna a megszokott arcok, hiszen minden bizonnyal többen rajonganak a Steve Rogers-féle Amerika Kapitányért, mint utódjáért, mint ahogy nehezen tudjuk most még elképzelni, hogy Riri Williams egykor Tony Stark örökébe léphet.
De egyrészt lehetetlen az örökkévalóságig a franchise-hoz láncolni a színészeket - köztük A-listás sztárokat -, másrészt pedig a vérfrissítés, más hősök megismertetése a publikummal akár még jól is elsülhet, azt eredményezve, hogy egyre többen és többen ülnek fel a Marvel két-három órás hullámvasútjaira, amelyek lényegében mindig ugyanazokat a köröket futják, csupán a kulisszák változnak. Urambocsá, még akár arra is lehetőséget teremthetne a közelgő őrségváltás, hogy a Marvel atyaúristene, Kevin Feige és csapata bátrabban kísérletezzen a műfajokkal, hiszen nem az egyszer sci-fibe, másszor fantasybe hajló, de mindig gondosan kiporciózott humorral habkönnyűvé varázsolt akció-kaland az egyetlen, ami működhetne a filmvásznon. Ha kihagyják ezt a ziccert, akkor félő, hogy az új Penge nem csap át horrorba, és az X-Men MCU-s bemutatkozása is híján lesz a mutánsok füzeteiben oly hangsúlyos drámai vonalnak és társadalomkritikának.
Bármit is hozzon a jövő, a negyedik fázis második felvonásaként bemutatott huszonötödik film (Ti fejben tudjátok még tartani?), a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendájának felépítésén még úgy is érződik, hogy Marvel-produkcióhoz van szerencsénk, hogy a kötődés kimerül pár kikacsintásban és amúgy vicces cameóban, meg egy, a Vasemberhez fűződő szálban. Máskülönben mindentől elszigetelve, teljesen jól ellenne a maga kis buborékjában, a saját mitológiájával és problémáival, amelyeket nem rest gondosan a szánkba rágni Dave Callaham, Destin Daniel Cretton és Andrew Lanham szkriptje. A 132 perces játékidő tekintélyes részét fordították tehát a szereplők bemutatására, motivációik felvázolására és megindoklására, továbbá a címszereplő Shang-Chi eredettörténetének újraírására. Míg a képregényekben a Marvel füzeteiből jogi okokból kikopott Fu Manchu volt az apja, addig a mozivásznon a sztereotípiákkal leszámoló, ugyancsak újragondolt Mandariné, vagyis az igazi nevén Wenwué ez a megtiszteltetés.
Érdemes még Wenwu karakterén elidőznünk egy keveset, mert hiába kiváló színész Tony Leung, a forgatókönyv gúzsba köti a kezét, így ő csupán annyit tehet, hogy segít valamelyest árnyalni az ezeréves hadurat, aki annak ellenére, hogy hatalomra és vagyonra vágyott, nem hódította meg a világot, beérte egy földalatti szervezet irányításával. (Ez az a Tíz Gyűrű, aminek a nevében Aldrich Killian terrortámadásokat hajtott végre és egy színészt bízott meg a Mandarin megszemélyesítésével.) Sokat elárul amúgy a Marvel gonoszai által képviselt színvonalról, hogy minden bugyutasága dacára (a kínai tradíciókat semmibe vevő, totálisan félrevezető mandarinos beszéde megfejthetetlen talány számomra) Wenwu még mindig a jobban sikerült antagonisták közé tartozik, Leung kihozta belőle, amit lehetett.
Érdekes, hogy míg Wenwu megformálására egy kifejezetten nagy tapasztalattal bíró, rutinos színészt kértek fel, addig Shang-Chi bőrébe a mindössze pár tévés epizódszereppel büszkélkedő Simu Liura bújhatott. De egyáltalán nem volt rossz választás, sőt hivatásos kaszkadőrként maga hajtotta végre a mutatványok legjavát, ráadásul helyenként olybá tűntek az egyébként szépen megkoreografált harcjelenetek, mintha egy Jackie Chan-filmből származnának. Tudni kell Shang-Chiról, hogy az ún. street level hero kategóriába sorolható, azaz jellemzően hétköznapi, vagy szerényebb emberfeletti képességekkel bíró gonosztevőket agyabugyál el, nem szokott őrült titánokkal, gonosz félistenekkel, agresszív földönkívüliekkel és sok ezer éves sárkányokkal viaskodni. A filmben is azok a harcjelenetek működnek a legjobban, amelyek még nem rugaszkodtak el totálisan a valóságtól, és gondosan megtervezett, sok-sok gyakorlást követően precízen végrehajtott kaszkadőrmutatványokra épülnek, nem pedig szinte csak és kizárólag CGI-ra. A trailerekben kiemelten szerepeltetett buszos jelenet, valamint a toronyház állványzatán zajló összecsapás után a kötelező nagy leszámolás, és azt kísérő effektparádé kimondottan csalódást keltő. Nem találtam sem elég látványosnak, sem elég nagyszabásúnak, olyan benyomást keltett, miután pár CGI lény megrajzolása után kifutottak volna a költségvetésből, és több statisztára már nem maradt volna pénz.
Mivel a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája ízig-vérig Marvel-film, természetesen nem lehetne meg kacagtató egysorosok és humoros pillanatok nélkül. Hazudnék, ha azt mondanám, egyszer sem nevettem el magam a sajtóvetítésen, vagy tettek volna ugyanígy a kollégáim. A poénok többségéért a Kőgazdag ázsiaiakból is ismert Awkwafina felel. Noha karaktere létezésének az az elsődleges célja, hogy oldja a hangulatot, amikor kezdene túl feszült lenni, és mindig húzzon valami váratlant, azért a végére fontosabbá válik ennél. Liuval remek párost alkotnak kezdettől fogva a parkolós munkájuktól az átbulizott éjszakákon át egészen a végkifejletig, de szerintem - és hangsúlyozom, hogy ez szigorú magánvélemény - ellopja előlük a showt a Shang-Chi húgát alakító Meng'er Zhang. Ha valakinek kijárna egy saját film, akkor ő az; van olyan jó harcos, mint a fivére, miközben egyértelműen keményebb és az átéltek miatt érdesebb, feleannyira sem naiv figura.
Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.
Igazán kiemelkedő darabja is lehetett volna a Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája a Marvel filmes univerzumának. Beszédes, hogy épp azok a legerősebb részei, amelyek nem kötődnek hozzá ezer szállal. Elvégre hol láthattunk még a legszebb vuhszia-filmek mintájára kialakított, félúton násztánccá váló, képileg parádésan megkomponált párviadalt? Csak éppen minden ötletes megoldásra jut egy elcsépelt, ezerszer látott fordulat, hogy Wenwu sosem teljesedhetett ki, hogy a harmadvonalbeli fogdmegjei (köztük a volt nehézsúlyú bokszoló, Florian Munteanu alakította Razor Fist) legfeljebb pár poénra jók, és hogy nem tudtak megmaradni a CGI-orgia nélkül is remekül mutató, ezerszer valóságosabbnak ható küzdelmeknél. Ami pedig az MCU egészét illeti, ez a film egy lépéssel sem viszi közelebb a nézőt ahhoz, hogy megtudja, ki vagy mi lesz a következő nagy, Thanoshoz fogható fenyegetés, amelyik miatt előbb-utóbb bandába kell majd verődniük a régiek közül megmaradó, és a frissen bemutatkozó hősöknek. De - hogy még egy kötelező elemet említsek - mindenki megnyugodhat, a stáblista utáni jelenetek (kettő is van) ezúttal sem maradnak el.
