Minden egy telefonhívással kezdődött. A csinos fiatal lány ugyanazt a késztetést érezte, mint nagyjából mindenki egy megcsörrenő telefonkészülék közelében: ösztönösen fel akarta venni, és persze fel is vette. A vonal másik oldalán megszólaló ismeretlennel folytatott beszélgetés néhány perc alatt átfordult ártatlannak tűnő telefonbetyárkodásból életről és halálról szóló játékba, aminek a végén megjelent a szellemálarcos halloweenjelmezt viselő gyilkos és kíméletlenül végzett első (vagy annak hitt) áldozatával.
Én már ekkor tudtam, hogy ki az elkövető, de nem azért, mert akkora koponya vagyok, hogy akár a plakát alapján képes lennék mondani, hogyan ér véget bármelyik film, hanem pusztán azért, mert annak idején az első részt később láttam, mint a folytatást. (Amire mellesleg úgy mentünk el Feri haverommal, hogy lógtunk a suliból.)
1996-ot írtunk az első Sikoly bemutatkozásakor, akkoriban a 70-es és 80-as években csúcsra járatott slasher filmek már csak egyre kisebb és kisebb szeleteket tudtak kihasítani az amúgy terebélyes horrortortából, és a közönség azt a keveset is csak ímmel-ámmal csócsálgatta, amit elé tettek. Egyértelmű volt, hogy vérfrissítésre van szükség, de meglepő módon nem egy feltörekvő ifjú rendező szolgáltatta a megoldást, hanem egy igazi horrorveterán. A Rémálom az Elm utcában (és Freddy Krueger) megteremtője, Wes Craven olyan slashert forgatott, amely újszerűen használta az unalomig ismételt kliséket és egyúttal tükröt tartott a műfaj elé.
A Sikolyt nemcsak az tette különlegessé, hogy szakított a halálból valamiképp folyton visszatérő, emiatt lényegében elpusztíthatatlan gyilkos toposzával, hanem a számtalan popkulturális kikacsintás, és az is, hogy a történet szereplői közül többen maguk is horrorrajongók, akik tisztában vannak a szabályokkal, bár ez nem mindig akadályozza meg őket abban, hogy ugyanazokat a hibákat kövessék el, mint teszem azt, Michael Myers vagy Jason Voorhees áldozatai. Ennek hatásárára már negyed századdal azelőtt kiérdemelte a meta jelzőt, hogy Mark Zuckerberg megpróbálta volna kisajátítani.
Craven ezután még háromszor ugrasztotta egymásnak a Szellempofa álarcot viselő gyilkosokat és a franchise örök túlélőit, Sidney Prescottot (Neve Campbell), Dewey Riley-t (David Arquette), valamint Gale Weatherst (Courtney Cox), de mindvégig gondosan ügyelt arra, hogy a folytatások is megőrizzék önreflexív jellegüket. Ennek egyik fontos eszköze a filmbéli események ihlette fiktív mozis franchise, a Döfés felívelése és mélyrepülése volt. Az azzal szemben megfogalmazott kritikák nem egyszer a Sikoly filmeknek is a javukra váltak volna. Különösen igaz ez a rendesen félrecsúszott Sikoly 3-ra, amely helyenként a korábbi részek suta paródiájának tűnt, erőteljesen érződött rajta, hogy nem Kevin Williamson jegyezte a forgatókönyvét. Aztán 10 évvel később, a negyedik filmmel csak visszatalált a széria a helyes ösvényre. Ezt követte volna még egy ötödik mozis produkció, ám Wes Craven 2015-ben bekövetkezett halála miatt parkolópályára került, egészen mostanáig.
Megint eltelt tehát egy évtized két rész között, és nemcsak az volt a kérdés, hogy Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett (Aki bújt) rendezőpárosa fel tud-e nőni a feladathoz, hanem hogy a sorszám nélküli 2022-es Sikoly közvetlen folytatás lesz, netán egy időszerű reboot, vagy valami más. A Kevin Williamsont executive producerként a sorai között tudó stáb végül a harmadik utat választotta és kötéltáncot járt félúton a kettő között, és ezt el is magyarázza az ügyeletes filmszakértő a szereplők közül a nyolcadik Döfés példáján keresztül, amely tulajdonképpen requel (a reboot és a sequel, vagyis folytatás ötvözete).
Márpedig ennek az a dolga, hogy az eredetit tiszteletben tartva kiszolgálja a hardcore rajongókat, ugyanakkor próbáljon is valami újat mutatni. Nem egyszerű feladat, ugye? Meg is kapják a magukét az internet minden lehetséges felületét telesíró fanatikusok, akik eltartott kisujjal boncolják élve kedvenc a franchise-aikat ilyen-olyan formában bővítő alkotásokat, és ha valami nem találkozik az ízlésükkel, akkor nincs mese, a világ megérett a pusztulásra.
De miként a rajongóknak is felnőtt egy új generációja, amely számára meghatározó élmény lehetett az első Döfés (vagyis hát az első Sikoly), úgy az eltelt évek során maga a horror is rengeteget változott. Igyekezett mélyebb gondolatokat megfogalmazni, szimbolikát vinni a kaszabolásba és amikor nem tudott okosabb lenni, akkor legalább megpróbált annak látszani. James Vanderbuilt és Guy Busick szkriptje ennek megfelelően számos alkalommal állítja szembe a régit az újjal, de hangsúlyozottan maximális tisztelettel.
Az ötödik Sikoly főhajtás Wes Craven utolsó nagy franchise-a előtt. Már az első jelenettel megidézi a mindent elindító 1996-os film nyitányát, de egyúttal félreérthetetlenül a néző tudtára adja, hogy közben eltelt két és fél évtized, tehát nemcsak az számít hétköznapinak, hogy ki lehet vinni a vezeték nélküli telefont a lakásból, hanem hogy alkalmazással vezérelhető az okosotthon biztonsági rendszere, és késleltetés nélkül lehet streamelni egyik mobilról a másikra.
Ez a történet viszont nem Sidney-é, a boldog házasságban élő kétgyermekes családanya ugyanúgy mellékszereplő csupán, mint a seriffhivatalát feladó Dewey és a párkapcsolat helyett a tévés karriert választó Gale, noha kétségtelenül fontos. Az új Sikoly központi figurája Sam Carpenter (Melissa Barrera), akinek van néhány sötét folt a múltjában, de épp ettől válik izgalmassá, és gondolkodik el azon a néző, hogy vajon lehet-e köze a történtekhez. Talán épp ő az, akik beöltözve gyilkol, vagy inkább valaki más? Épp ez adja a Sikoly filmek zamatát, hogy nem ugyanaz az elkövető végez a szereplőgárda zömével részről részre. Ettől némileg olyan, mint egy klasszikus 'whodunit' krimi, amiben mindenki gyanús, ki jobban, ki kevésbé, és amint elkezdenek hullani a szereplők, újra meg újra korrigáljuk a feltevésünket, és mást kezdünk el szemmel tartani, hátha elárulja magát valamivel.
A Sikoly filmek sosem voltak igazán véresek, és a mostaniban sem szaladt meg jobban a málnaszörp a szokásosnál, sőt félelmetesnek sem mondhatnánk őket, elvégre nem egy megállíthatatlan zombi mészárolja halomra a tinédzsereket holmi nyári táborban. Jump scare-ek tekintetében viszont nem fogták vissza magukat az alkotók, rendszeresen a lehető legrosszabb pillanatban csörren meg egy telefon, és az is visszatérő elem, hogy a kinyitott hűtőajtó, pinceajtó stb. mögött ott lapul egy másik szereplő. Bettinelli-Olpin és Gillett azonban még ezt az ósdi módszert is okosan alkalmazza a visszájára fordítva, azaz amikor azt várnánk, hogy na most, most aztán lecsap a gyilkos, és már pattanásig feszülnek az idegszálaink, nem történik semmi.
Meglehet, nem olyan mély az új Sikoly, mint a többször hivatkozott modern ausztrál kulthorror, A Babadook, és az is igaz, hogy nagyban támaszkodik a nosztalgiára (tényleg érdemes előtte végignézni a korábbi filmeket, a tévésorozat kihagyásával viszont semmit sem veszítetek), ám ettől még semmivel sem lesz kevésbé szórakoztató. Öröm volt viszontlátni a régi szereplőket is, de ami még fontosabb, az új színészgárdára sem lehet panasz, külön kiemelném Jack Quaidet (The Boys), aki Sam pasiját alakítja. Helyén van a film története, hangulata és humora is, azaz pontosan azt nyújtja, amit elvárhatunk tőle. Részemről jöhet a folytatás.
