Utoljára a 2002-es (nálunk csak 2003 márciusában bemutatott) Star Trek - Nemezisben láthattuk Jean-Luc Picard kapitányt és a USS Enterprise csillaghajó legénységét, akik akkor épp a szemtelenül fiatal Tom Hardy által alakított Shinzon Praetor ellen próbáltak meg helytállni. Az eredeti Star Trek idővonalat azóta nem fűzték tovább, elvégre J. J. Abrams 2009-es filmje és annak folytatásai egy párhuzamos idősíkon játszódnak, a 2017-ben indult Star Trek: Discovery pedig a múltba repített vissza bennünket. Épp az utóbbi, vagyis a Discovery sikere volt azonban a katalizátora annak, hogy a Star Trek sorozatos jogokat birtokló CBS tévécsatorna előhúzza az ingujjából az aduászt.
Egyszerre dobbant meg az összes Star Trek-rajongó szíve, mikor bejelentették, Patrick Stewart saját sorozatot kap, visszatérhet legendás szerepéhez a Star Trek: Picardban. Rengeteg helyen el lehetett volna persze rontani a folytatást, úgyhogy azért az örömbe egy kis félelem is vegyült; én magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy sikerül majd az - érthető módon - egekbe tornázott elvárásoknak megfelelnie.
Az első szezon után viszont elárulhatom, hogy minden aggodalmam alaptalan volt; a Picard egy ízig-vérig Star Trek történet, ami úgy tudott hű maradni az alapokhoz, hogy gond nélkül adaptálta a sorozatok 2020-ban elvárható történetmesélési módját, narratív elemeit.
Magyarul a Discoveryhez hasonlóan egy nagy, összefüggő sztorit kapunk, nem epizódonként indulnak külön küldetésekre a szereplők, ahogy azt a régebbi Star Trek sorozatokban tették. Ez az egy történet pedig bőven elég is lesz nekünk, annyira remekül sikerült.
Az alapokat már az első részről írt cikkben körüljártam, de azért vegyük át őket gyorsan újra: a romulánok anyabolygója, a Romolus elpusztult egy szupernova miatt, Jean-Luc Picard admirális pedig (igen, közben előléptették kedvenc kapitányunkat) fontos résztvevője volt a mentési akciónak, amelyből végül menet közben a Bolygók Egyesült Föderációja és Csillagflotta kihátrált. Ez a meglepő döntés egy tragikus eseményhez köthető: a Marson elszabadultak a szintetikusok (vagyis az androidok), és megöltek egy csomó embert. A Föderáció nehezen heverte ki ezt a veszteséget, betiltotta a szintetikus lények létrehozását, és eléggé bezárkózott. Picard persze nem hagyta a dolgot annyiban, mentett annyi romulánt, amennyit csak tudott, aztán otthagyta az egész Csillagflottát a fenébe.
Nyugdíjas éveit nyugalomban akarta eltölteni egy francia borgazdaságban, de aztán az egyik nap megjelent nála egy rémült és zavarodott fiatal lány, Dahj Asha (Isa Briones), akit a romulánok üldöztek.
Az ifjú hölgynek valami fura módon köze van a néhai Data parancsnokhelyetteshez, Picard pedig persze egyből a segítségére siet, de még ő sem tudja a lányt megmenteni. Kiderül azonban, hogy Ashának van egy ikertestvére, Soji. Az admirálist nem olyan fából faragták, hogy letegyen egy veszettnek tűnő ügyről, így elindul, hogy megkeresse, és lehetőség szerint meg is mentse az ikertesót. Gyorsan verbuvál egy csapatot, amelyben helyet kap a szintetikusok szakértője, Dr. Agnes Jurati (Alison Pill), Picard egyik korábbi legénységének tisztje, Raffi Musiker (Michelle Hurd), a kicsi, de fürge űrhajójukat pedig Cristóbal Rios (Santiago Cabrera) szolgáltatja és kormányozza. Nem sokkal később pedig még a romulán Elnor (Evan Evagora) is csatlakozik hozzájuk. Az események észvesztő sebességre kapcsolnak, gyorsan bekerül a képbe egy Borg kocka, a romulán titkosszolgálat, pár izgalmas régi szereplő, és persze az apokalipszis előszele. Minden adott tehát egy remek kalandhoz, mi pedig vigyorogva nézhetjük végig mind a tíz epizódot, én legalábbis nem tudtam levakarni a képemről azt a bárgyú mosolyt, amit a sorozat ráragasztott.
Ez a banda ugyanis meglepően hamar az ember szívéhez nő. Bár nyilván végig Patrick Stewart és az ő zseniális játéka van a fókuszban, jut kellő idő a társak kibontására is, és szépen sorban azért mindannyiukról kiderül, hogy fontos titkokat őriznek. Különösen a Dr. Agnes Juratit alakító Alison Pill előtt szeretném ezúton is megemelni a képzeletbeli kalapomat, mert amilyen szürke kisegérnek gondoltam a szezon elején, úgy változott meg a véleményem az évad vége felé közeledve. Tőle várt el leginkább komoly játékot a forgatókönyv, és derekasan helytállt. Azért Santiago Cabrerára sem lehet panasz, neki ráadásul egy csomó szerep jutott igazából, ugyanis az űrhajó vagy féltucat biztonsági hologramja is mind Cristóbal Rios képmását viselte, viszont különböző stílusban, eltérő akcentusokkal beszéltek - ez pont annyira szórakoztató egyébként, amennyire annak hangzik.
A parányi legénység tagjai mind többdimenziós, érdekes karakterek, akiket még hosszasan elnézne az ember.
Szintén az írói munkát dicséri, hogy a kiváló újoncok mellett jutott idő a nagy visszatérőkre. Data parancsnokhelyettes (Brent Spiner), William T. Riker (Jonathan Frakes) és Deanna Troi (Marina Sirtis) is kapott egy kis játékidőt, minden képernyőn töltött percük ajándék volt a keményvonalas rajongóknak. Ezen a ponton érdemes megemlíteni azt, hogy a Star Trek: Picard két színtéren is jelesre vizsgázik: számos kikacsintással, régi emlékekre történő utalással és persze okosan adagolt cameókkal maximumra járatja a fanservice-t, közben pedig releváns és érthető marad végig az újoncok számára is. Márpedig biztos vagyok benne, hogy egy új generáció fog beleszeretni a Star Trekbe épp ezért a sorozatért.
Ó, és semmiképp sem szabad elfeledkezni Hétkilencedről sem. Jeri Ryan karaktere az epizódok nagyjából felében felbukkan, aminek én külön örültem. Bevallom kölyökként többek között miatta is vártam annyira a Voyager legújabb részeit, és ennek nem feltétlenül a sorozat izgalmas cselekménye vagy pörgős párbeszédei voltak az okai - gondolom értitek, mire próbálok célozni.
Nos, a Star Trek: Picardban Ryan is tündököl, rajta is látszik, hogy lubickol az ex-borg hősnő bőrébe bújva.
Ez egyébként az összes visszatérőről elmondható, kicsit egy boldog osztálytalálkozó hangulatát idézi így néha a sorozat, de ez is jól áll neki. Talán az antagonisták terén volt csak egy kis hiányérzetem; Narek (Harry Treadaway) nekem nem volt hiteles romulán szívtipróként, testvérkéje, Narissa (Peyton List) esetében pedig még inkább rezgett a léc.
A lezárásnak (igen, már itt komoly befejezésről beszélhetünk, hiszen az első szezon egy kerek egészet alkot, van a sztorinak eleje, közepe és vége, ahogy az a nagykönyvben meg van írva) kétségtelenül vannak hibái, kicsit zavaró, hogy egyetlen epizód alatt oldottak meg minden addig felgyűlt problémát, és még így is akadnak heves fejvakarásra okot adó részletek (ezeket értelemszerűen csak masszívan spoileresen lehetne taglalni), de a Picard összességében így is egy olyan nosztalgiavonat lett, amire régi utasok és új felszállók is egyaránt bátran jegyet válthatnak. Lehetett volna nagyobb a misztikum, csavarosabb a megfejtés, vagy árnyaltabb a konfliktus, de azért így is jutott idő némi filozófiára, elmélkedésre a lét nagy kérdéseiről, ami mindig jól áll a Star Treknek.
A CBS már berendelte a Star Trek: Picard második évadát, sőt Patrick Stewart kifejtette, hogy ő gond nélkül visszatérne egy esetleges harmadik szezonra is, mi pedig az első felvonás láttán csak dörzsölhetjük a tenyerünket. Ha ő ennyire élvezi Picardot alakítani, akkor könyörgöm, adja az ég, hogy még nagyon sokáig lehetősége nyíljon erre, elvégre bár remek egészségnek örvend, és nem is 94 éves, mint sorozatbéli karaktere, de azért nem szabad elfelejteni, hogy idén júliusban fogja betölteni a 80-at. Kívánom, hogy éveken át szavaljon nekünk Shakespeare szonetteket, és annyiszor adja ki az indulási parancsot egy csillaghajó hídján állva, ahányszor kedve tartja.
Amíg ilyen sorozatokat kapunk, piszkosul jó dolog rajongani Gene Roddenberry univerzumáért. Az új nemzedék anno 1987 és 1994 között hét évadot, 178 epizódot élt meg. Minimum ennyit kívánok a Star Trek: Picardnak is.
