Hirdetés

Szellemirtók: Az örökség kritika - kísértetiesen emlékeztet

|

A Szellemirtók: Az örökség azon kevés filmek egyike, melynél volt értelme kicsit megcsavarni a fordítás/ferdítés során a magyar címet.

Hirdetés

Vagyok olyan öreg, hogy az én gyerekkoromnak még meghatározó élménye volt a Ghostbusters, mármint az egész jelenség, nem csak Ivan Reitman két filmje. Amikor épp nem dzsedilovag akartam lenni, akkor minimum szellemirtó, és bár egy igazi fénykard volt a legnagyobb vágyam, de kompromisszumkészen beértem volna egy protonágyúval is.

Emlékszem, mennyire odavoltam, amikor az MTV-n betáncolt a képbe Ray Parker Jr. - akit egy darabig tévesen (és így utólag kissé rasszista módon) Lando Calrissiannak hittem -, majd felcsendült a mester magnum opusa, a Ghostbusters-dal, aznap jó eséllyel már negyedszer. A legnagyobb szám volt és a legnagyobb klip! (És igen, volt idő, amikor a Music Television még zenét játszott.)

Hirdetés

Aztán elrohantak az évek (nem nagyon figyeltem, mert már akkoriban is elég sokat számítóztam) és amikor akkorák lettek a gyerekeim, hogy stabilan képesek voltak folytatólagosan egy irányba nézni, akkor a lelkesedéstől csillogó szemmel kezdtem sorban levetíteni nekik kedvenc gyermekkori filmjeimet. A nosztalgia filmklubot nem titulálnám egyértelműen sikerhömpölynek, mert szinte mindet utálták, a Szellemirtók sem tetszett nekik. De nem is az a legszörnyűbb, hogy ezekkel az arcokkal vagyok összezárva azóta is, hanem hogy az emlékeimben élő óriási filmhez képest én sem azt kaptam, amit vártam - nagy csalódás volt. És még csak nem is a második részt néztük (amit még a rajongók jelentős része is a gyengébbként tart számon), hanem az elsőt! De legalább megtanultam, hogy néha bizony okosabb nem piszkálni az évek során jótékonyan megszépült régi emlékeket, mert keserű kiábrándulás lesz a vége.

Ezt az elméletemet pedig csak megerősítette a Paul Feig-féle 2016-os genderzsupp, mármint az a Szellemirtók, ami úgy próbálta újrakezdeni a történetet, hogy emlékezetből másolta le az 1984-es első részt, csak épp női szereplőkkel. Számomra egyébként érthetetlen, hogy ennek miért a második felén kaffogott mindenki, mármint azon, hogy "csak nőkkel", miközben a lelketlen és ötlettelen újracsomagolás miatt volt igazán szégyenteljes az a film. Caça-Fantasmas! Apró érdekesség, hogy Brazíliában ezen a néven fut a Szellemirtók, a 2016-os próbálkozásra valamiért különösen találónak érzem ezt a nevet.

Most viszont itt az új generáció, méghozzá szó szerint és képletesen egyaránt: a Szellemirtók: Az örökség rendezője Jason Reitman, az első két filmet jegyző Ivan Reitman fia (így az "örökség" máris kap némi többletjelentést, amitől még inkább szellemes a magyar cím), a történet pedig térben és időben egyaránt nagyot ugrik a Ghostbusters 2 New York-i eseményeihez képest: kétezer kilométert és három évtizedet. Felületes szemlélőknek (és mindazoknak, akik popcorn-kóláért sorban állva lemaradnak a film első néhány percéről) úgy tűnhet, hogy a szellemirtók túl jó munkát végeztek és letudták a nevükben vállalt munkát. Ez a világ megmentése szempontjából nyilván érthető lépés volt, üzletileg azonban teljesen átgondolatlan, úgyhogy manapság már csak az idősebbek emlékeznek rájuk, a fiatalok talán azt sem tudják, hogy kik voltak ők - ami érdekes, mert éppenséggel a filmvászon innenső oldalán sincs nagyon másként.

Akárhogy is, megismerkedhetünk Callie-vel (Carrie Coon), aki két gyerekét, Phoebe-t és Trevort egyedül nevelve épp alulmaradni készül a hétköznapok kihívásaival folytatott harcban, de sorsszerűen érkezik az újrakezdés lehetősége: a Callie apjától frissen örökölt oklahomai ház Summerville-ben. Az ingatlan erősen leharcolt állapotban van, de olyan titkokat rejt, amit nem sejthet senki... csak talán az, aki látta a trailert. Volt abban minden, "ECTO-1" rendszámú rohamkocsi, protonágyú, szellemcsapda... amitől csak megdobbanhat az összes régi rajongó szíve.

A GameStar YouTube csatornája csak rád vár!

Videótesztek, magyarázók, érdekességek, beszélgetések, livestreamek, végigjátszások, magyar feliratos előzetesek.

Az enyém megdobbant és bár próbáltam az elváráskezelés klasszikus trükkjeivel kordában tartani magamat, izgatottan ültem be a moziba - de teljesen felkészülve a csalódásra. Az viszont elmaradt, mert ez egy vicces, izgalmas és szívmelengető film. Csupa nosztalgia, mégis mai és releváns - és hogy ezt a nagyon érzékeny arányt milyen jól lőtte be Jason Reitman, az teljesen érthető módon tette büszkévé a papit.

Színész olyan emlékművet még nem kapott, mint a 2014-ben elhunyt Harold Ramis ebben a filmben. De ez is, és a menet közben alig követhető tempóban záporozó nosztalgikus utalás és kikacsintás is csak a régi rajongóknak lesz igazán fontos - de nincs ezzel semmi baj. A film ugyanis nem a dicső múlton merengésre épít, hősei olyan gyerekek, akiknek fogalmuk sincs a harminc évvel korábbi eseményekről. Persze, nem nehéz kitalálni, hogy lesz kapcsolódási pont, de akkor is, ez már az ő kalandjuk, ez az ő történetük. És mivel egytől-egyik nagyszerűek (különösen a Phoebe-t alakító Mckenna Grace), egyszerűen öröm szurkolni nekik.

A mindig szerethető, a People Magazin által 2021-ben az év legszexibb férfijának választott, cseppet sem mellékesen az öregedésre genetikailag képtelen Paul Rudd ezúttal megmarad klasszikus support karakternek, vannak teljesen jó jelenetei, melyekben Paul Rudd-osan vígan el Paul Rudd-oskodik, de ebben a szerepben ezúttal ennél nem volt több, de ez McKenna produkciója mellett egyáltalán nem probléma. Phoebe ugyanis bármiféle erőlködés vagy manír nélkül lesz a titokzatos nagypapa antiszociális csodanörd unokája. Közben pedig ne feledjük, Mckenna Grace még csupán 15 esztendős, játékát látva viszont elmondható, nem véletlenül rakta a nevét az elmúlt években a The Hollywood Reporter a 30 legtehetségesebb 18 éven alul filmsztár listájára. Trevor, azaz Finn Wolfhard le sem tagadhatná, hogy immár nagyfiú, és bár rémült rohangálásból a Stranger Things tévésorozatban is summa cum laude diplomázott, itt nagytesóként szerencsére túl tudott lépni ezen a karakteren. Ez különösen úgy dicséretes, hogy egy kis meta párhuzamot is adhat a film, hiszen Wolfhard a Stranger Thingsben is felhúzta egyszer Helloweenkor a Ghostbusters kezeslábast.

A zene is helyén van, sőt a látvány is képes volt megmaradni a mértékletesség keretei között, ami hatalmas erény, mivel pont egy Szellemirtók moziról gondolná azt az ember, hogy indokolatlan CGI-orgiával tölti túl a néző idegrendszerét, ehhez képest azonban az alkotócsapat egyáltalán nem tolta túl a dolgot, sok practical effectet használtak inkább. A Szellemirtók: Az örökség nem remake és nem reboot, hanem egy kiváló folytatás. Organikusan építi tovább és bővíti ki az első két film világát, úgyhogy nincs mit tenni, várom a következő részt. Azt hiszem, hogy jó kezekben van az örökség.

Kritikák, filmes érdekességek, magyar szinkron és hazai filmkultúra - a Puliwood a te oldalad is!

Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)