Valószínűleg senki nem úgy ül be egy Christopher Nolan filmre, hogy könnyed popcornmozira számít, amit csak nézni kell, de követni vagy értelmezni nem - aki meg mégis, úgy jön majd ki a teremből, hogy semmit nem ért, netán elhangzik a szájából, hogy "mi volt ez a rettenet (heh), semmit nem értek, haza akarok menni és megnézni a Halálos Iramban sorozat minden részét újra". Ahogy az Eredet (amihez már-már kényelmetlenül hasonló), ez is megdolgoztatja az agyat, de ellentétben a pörgettyűs talánnyal, itt a végére kiválóan összeáll a kép, látszik a koncepció és a film által lefektetett szabályrendszer működése, értelmet nyer minden, - az az egy-két dolog, ami meg nem, arról lehet hosszan vitatkozni a netes fórumokon.
A Tenet pont annyira rugaszkodik el a valóságtól, hogy azt eleinte még épp egy kicsit nehéz legyen elfogadni, de az értetlenkedésből és a fizika adott helyzetre applikálható szabályainak keresgélésétől végül eljutunk oda, hogy könnyen tudjuk követni, ki, hol, mikor, mit csinál.
Sok időutazós filmnél elkövetik azt a hibát, hogy látszólag rendezetlenül ugrál a cselekménye az időben, a néző meg fejben izzadva csapkod krétákat a padlóhoz egy dühösen összefirkált tábla előtt; itt viszont lineárisan halad a sztori, és - egy kivételével - minden kérdésre választ, minden eseményre magyarázatot kapunk.
A történet bizonyos pillanataiban egészen kiszámítható, viszont ez végül az élmény egészéből keveset von le, mert pont így sikerült elérni, hogy - újító módon - viszonylag földhözragadt legyen. Nem gondolták túl az időmanipulálást, és épp ez teszi különlegessé.
A sztori általában fontos, de itt kevésbé hangsúlyos elemei (mint a főhős motivációja és a nagy egész íve) ugyanakkor nincsenek annyira a helyén. A John David Washington által megformált, névtelen titkosügynök elsődleges feladata, hogy megakadályozza a harmadik világháborút, de fontosabbnak tűnik számára egy olyan cél, ami a világ egésze szempontjából teljesen elhanyagolható.
Nyugi, nincs nyálas szerelmi szál, de elég erős a kontraszt a főhős küldetése és személyes motivációja között, ami némileg elgáncsolja az alapvetően semmitől meg nem riadó, érzelmeit minden helyzetben kontrollálni képes profi karakterét.
Külön dicséretet érdemel a rendezés és a lenyűgöző filmművészeti megoldások, melyek miatt biztosak lehetünk abban, hogy a Tenet Oscar-jelölést fog kapni. Egészen bámulatos az az átgondoltság, ahogy a film íve felépül, a váltás az előre és a visszafelé haladó jelenetek között, valamint ezek kombinálása.
Bár a színészek közül senki nem itt nyújtotta élete alakítását, Kenneth Branagh nem egy átlagos főgonosz, és Robert Pattinsonnak is sikerült újra bizonyítania, hogy régen túllépett rossz okokból emlékezetes alakításán, mikor 2008-ban Edward Cullenként szívta a tinilányok vérét.
Nem mondanám, hogy ez Nolan (vagy az egyébként is szerény kínálattal bíró idei év) legjobb filmje, de határozottan érdekes, és a vártnál gyorsabban elröppent az a két és fél óra, amennyit az életünkből kér. Vagyis hát ennél többet: a Tenet is olyan, amit legalább kétszer látni kell, hogy teljesen megértsük; plusz egyszer visszafelé, csak a móka kedvéért.
