Az első Venom filmnél még talán védhető volt az a döntés, hogy az eredeti képregényes karaktert ennyire megváltoztatták a filmvásznon, hiszen teljesen máshogyan kellett felépíteni a címszereplőt úgy, hogy Pókemberről még csak véletlenül se tegyenek említést. Bár egyes Venom történeteknek anno a füzetekben is megvolt a humoros oldala, azért alapvetően Eddie Brock egy kifejezetten negatív karakterként kezdte pályafutását a Marvel Comics kiadványaiban, csak hosszú évek alatt vált belőle előbb komor antihős, majd igazi világmegmentő. Eddie egy keménykötésű, marcona fickó, akire senki sem sütné rá azt, hogy ügyetlen, bugyuta, bárgyú, a Tom Hardy által életre keltett filmes Eddie viszont pontosan ilyen lett.
Az első Venom mozi mégsem lett rossz film. Minden hibájával együtt szerethető maradt. Egy adaptáció esetében egyáltalán nem biztos, hogy a szolgalelkű másolás a legjobb ötlet, sőt kifejezetten üdítő és friss lehet az, ha csavarnak az alapművön, amíg így esetleg még a téma bennfentes ismerőit is meg tudja lepni. Ez a meglepetés nem lehet keserű, a Venom 2: Vérontó esetében azonban bármennyire is fájó ezt kijelenteni, még ecetbe is mártották.
Történetünk szerint Eddie Brock és a Venom szimbióta valamiért még mindig nem képesek elviselni egymást, civakodással töltött mindennapjaikat pedig egy halálsoron várakozó sorozatgyilkos, a Woody Harrelson által alakított Cletus Kasady borzolja meg cseppet. Kasady valamiért csak és kizárólag Eddie-vel hajlandó beszélni, neki akar exkluzív interjút adni, de erre rendes indoklást egyáltalán nem kapunk, a forgatókönyv annyira bántóan buta, hogy még minimális logikát sem hajlandó alkalmazni, szereplőket és események hány csak elénk eszeveszett sebességgel, mivel 90 percbe bele kellett sűríteni az egész sztorit.
Az mondjuk külön művészet, hogy egy ilyen rövid film ennyire ne szóljon semmiről, de ebbe kár is mélyebben belemenni. Szintén végtelenül kurta-furcsa az, ahogy Kasady megszerzi Venom ivadékát, a Vérontó szimbiótát, bár ezt már az előzetesek is ellőtték, úgyhogy legalább már jó előre felkészülhettek a képregényrajongók a szemöldökhúzogatásra. Annyi előnyük van, hogy háttértudásuknak köszönhetően ők pontosan tudják, ki a Vérontó szimbióta, erről sajnos a mozinézőnek hosszú ideig lövésük sem lesz, oly sok más apróság mellett ezt is elfelejti legalább minimális elmagyarázni a film.
A Vérontóval egyesült Kasady aztán persze kiszabadul, gyorsan összekaparja régi szerelmét, a mutáns Sikolyt (kinek hátterét szintén elfelejtették megírni, vagy a vágószobában maradt ez a részlet), majd jöhet a végső és egyben egyetlen nagy bunyó, és már pörög is a stáblista. Ennyi és nem több a Venom 2: Vérontó, menet közben jó sok kellemetlen egysorossal, egy teljesen felejthető mellékszereplővel Patrick Mulligan nyomozó képében (őt Stephen Graham alakítja), valamint a visszatérő Anne Weyinggel, Eddie ex-feleségével. Michelle Williams karakterének nincs több funkciója annál, hogy a fináléban kerülhessen kiszabadítandó hercegnő is a gonosz sárkány mellé a kastélyba, de legalább szerelmi téren nem tolták túl az egészet az írók, és nincs végső nagy összeborulás.
Minden más aspektusban viszont elgurult a gyógyszer, a Venom 2: Vérontó hol bántóan buta, hol pedig fájóan semmitmondó. Ha már korábban úgyis szó esett a változtatásokról, akkor itt és most érdemes tisztázni, Vérontó köszönőviszonyban sincs azzal a figurával, akit Woody Harrelson prezentált nekünk. És ezzel egyáltalán nem arra utalok, hogy a film nálunk tényleg csak megmagyarázhatatlan okból kaphatott 18-as karikát, az Egyesült Államokban pedig megmaradtak a PG-13-as besorolásnál.
Nem az a baj, hogy Vérontó nem elég brutális. Nem az a gond, hogy a gyilkosságoknál szemérmesen elfordul a kamera (bár az első Venom film erőszak tekintetében is keményebb volt a folytatásnál). Az igazi probléma az, hogy Cletus Kasadynek megpróbáltak valamiféle érzelmi hátteret adni, pedig ennek a karakternek pont a teljes téboly a lételeme, és éppen ezért alkot tökéletes párost a Vérontó szimbiótával. Ez az, amit nem csak nem bontott ki rendesen a film, vagy nem vette át ügyesen az alapanyagot, hanem az egész koncepcióval szembement. Így kell szétbarmolni egy kivételes Marvel gonosztevőt.
Sokan fel szokták hozni a Marvel-filmek kapcsán, hogy az igazán jó antagonisták hiányoznak belőlük, nincsenek olyan emlékezetes rosszfiúk, mint a DC repertoárjában. Bár ez nyilván nem teljesen igaz, és már eddig is kaptunk jó, sőt kiváló marveles gonoszokat az elmúlt években a mozivásznon is, Vérontó szintén egy remek példa lehetett volna arra, hogy akadnak zseniális rosszarcok ebben az univerzumban is. Ehhez képest Woody Harrelson Vérontójára holnap már kevesen fognak emlékezni.
Venom filmes pályafutása számára az egyetlen reménysugarat a stáblistás jelenet biztosította csupán. Ezúttal tényleg mindenképp érdemes picivel tovább bent maradni a vetítőteremben, mert egy olyan jövőképet kapunk, ami kicsit tompítani tudja a film által korábban bevitt gyomrosokat. Jó lenne elbeszélgetni kicsit Andy Serkis rendezővel, és megtudni tőle, hogy tényleg ennyire nem volt rendes ötlet a Venom 2 mögött, és valóban érdemi sztori nélkül akartak elmesélni egy teljes folytatást, vagy netán a stúdió döntése áll a háttérben, és a vágószobában maradt a film vállalható része. Mert ami moziba került belőle, azt nehezen nevezhetnénk annak.
