Rövidebb, teljesen spoilermentes kritikánkat már olvashattátok a héten bemutatott Avatar: A víz útjáról, de úgy éreztük, érdemes megpróbálkozni ezúttal egy olyan formátummal is, amivel eddig nem nagyon kísérleteztünk. Következzék most tehát egy masszívan spoileres kvázi kibeszélő, ami lehet akár részletesebb, belemenősebb kritikának is tekinteni, melyben már nem kell lábujjhegyen lépkedni az esetleg véletlenül is elpukkantott csavarok miatt, hiszen egy olyan anyagról van szó, amit kimondottan azoknak szánunk, akik már látták James Cameron grandiózus űrtermészetfilmjét, vagy még csak picit sem kezd el viszketni a tenyerük a spoilerek miatt.
Mindezeken felül jelen sorok más szerző tollából születnek, mint a már említett spoilermentes kritikánk, így még akár egyfajta másodvéleménynek is tekinthetők. Azt ugyanis már most leszögezhetjük, hogy bőven akadt olyan mozzanata a filmnek, amibe bele lehet kötni, és mi most bele is fogunk. Ugyanis hiába az Avatar: A víz útja a legszebb mozifilm, amit valaha vetítettek és még jó ideig vetíteni fognak a termek, ha nem élne még sokak tudatában életük első valamirevaló 3D-s élményeként a 2009-es első rész, borítékolható lenne, hogy a folytatás megbukik. A víz útjának ugyanis elképesztő összeget kell felmarkolnia a mozipénztárakban, elvileg nagyjából kétmilliárd dolláros bevételre van szükség ahhoz, hogy nullszaldós legyen a film - ez persze nem azt jelenti, hogy a második Avatar mozi 2 milliárdból készült volna, a forgatási költsége 250 millió dollár volt, a marketinges büdzsé pedig még egyszer közel ennyi lehetett, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a bevétel nem egyenlő a profittal, előbbiből leveszik még szépen saját részesedésüket maguk a mozik és persze a helyi forgalmazók is, a teljes bevételnek csak egy kisebb részé vándorol vissza a stúdióhoz.
De ne is vesztegessük az időt a mozis matek további boncolgatására, hiszen adott egy nem kevesebb mint 192 perces film, ami kizárólag azért lett ilyen hosszú, hogy meg lehessen mutatni, nem kokainos-örömlányos medencepartikra ment el a csillagászati forgatási összeg, hanem tényleg olyan technológiát vonultattak fel a vizualitás megtámogatására, ami párját ritkítja, és ugyanolyan iparági mérföldkőnek számít, mint 2009-ben az első rész.
Tsalád!
192 perc rengeteg mindenre elég lenne, a Cameron és pajtásai által jegyzett forgatókönyv viszont bizonyos pontokon nem sokat tud kezdeni a játékidővel. Szépen végighaladva magán a sztorin jól kibontható, miben remekel a második Avatar, és hol válik kényelmetlenné a moziszék a több mint 3 órás játékidő alatt. Főszereplőnk még mindig a Sam Worthington által alakított Jake Sully, az emberből lett na'vi, aki az előző filmben gyakorlatilag a Pandora őslakosainak kiválasztottja lett, segítségével tudta a kék népség elzavarni az embereket a holdról. Pár évig boldogan is éltek a na'vik, Jake és párja, Neytiri (kinek szerepébe ismét Zoë Saldana tért vissza) pedig nem tétlenkedett, nagyon cuki kis családot hoztak össze. Született három gyermekük, két idősebb fiú, Neteyam és Lo'ak, valamint egy kislány, Tuktirey, de ezen felül van még egy nevelt lányuk is, Kiri, illetve velük lóg egy embergyermek, a Pandorán hagyott Gekkó.
A két legizgalmasabb karakter az utoljára említett két ifjonc. Kiri nem más, mint az első részből megismert, Sigourney Weaver által eljátszott Dr. Grace Augustine avatárjának lánya. Senki sem tudja, Grace avatárja miként esett teherbe, és ezt a film sem válaszolja meg, de erősen utal arra, hogy szeplőtelen fogantatásról volt szó, és Kiri gyakorlatilag az égitest anyatermészetének és központi tudatának tekinthető Eywa idézőjeles "gyereke", mivel elképesztő szinten tud kommunikálni a flórával és faunával, képes irányítani az állatokat és növényeket, sőt a film egy pontján konkrétan kijelenti, hogy hallja Eywa szívverését.
Gekkó, avagy polgári neve szerint Miles Socorro pedig nem más, mint az első rész végén meghalt főgonosz, Miles Quaritch ezredes fia, aki éjjel-nappal a na'vik között mozog, tökéletesen beszéli a nyelvüket, és nagyjából úgy is fest, mint egy pandorai kis zseb-Tarzan. Két kifejezetten érdekes karakterről van szó, és az a baj, hogy pont velük nem nagyon tud mit kezdeni a forgatókönyv, a későbbi részeket kell megvárnunk ahhoz, hogy rendesen ki legyenek bontva a történetszálaik, sőt sokat még csak most indítottak el ezek közül. És nem szabad elfeledni, egyáltalán nem biztos, hogy ezeket a folytatásokat valaha is meg fogjuk kapni.
A kis Tuktirey, avagy röviden Tuk még könnyen megjegyezhető, mert sokkal kisebb, mint a tesói, de a maradék két Sully gyerekkel bajban lesz egy ideig a néző. Neteyam és Lo'ak nagyon hasonlítanak egymásra külsőleg, és a film feléig el kell jutnunk, hogy követhető legyen, melyikük milyen útra indul. Az idősebb Neteyam mondjuk semmilyenre, ő egész jól meg tud felelni apja elvárásainak, de öccse, Lo'ak leginkább csak a bajt keresi és találja meg. Így történik ez a film elején is, amikor rajtaütnek a na'vik egy emberi csapaton, és Lo'ak majdnem otthagyja a fogát. Ó igen, senki sem gondolhatta komolyan, hogy az emberiség beletörődik a vereségbe. Egész gyorsan új, a korábbinál sokkal nagyobb és jobban felszerelt sereget küldtek a Pandorára, az első film rosszfiúi pedig avatártestben jelentkeznek a második menetre, élükön Miles Quaritch ezredes kék verziójával. Quaritch utolsó bevetése előtt ugyanis a tudósok lementették a tudatát, hogy halála esetén klónozni tudják, immár mint egy na'vi avatárt.
Quaritch és bandája Jake Sully nyomába indul, de először a gyerekekkel futnak össze. Jake és Neytiri összeszokott párosként csap össze a gyerekeiket fenyegető avatárokkal, itt kapjuk meg a film első látványos és ügyesen megkomponált harcjelenetét. És ezután össze is áll az alapkonfliktus: Jake-ék klánjának semmi esélye sincs az emberi túlerővel szemben, ezért posztjáról lemondva és családját a hátára kapva főhősünk teljesen új tájak felé indul. Nincs azonban mindenki vele. Az előbb említett összecsapást követően ugyanis Quaritchék magukkal viszik a kis Gekkót, akiről kiderül, hogy nem más, mint az ezredes fia.
Apák és fiaik
Ez az első olyan kifejezetten érdekes felütésű narratív szál, amivel nem igazán tud mit kezdeni Cameron. A nulladik perctől világos, hogy Quaritch és Gekkó között ki fog alakulni valamiféle apa-fiú kötelék, de a nagy revelációkat mégis úgy érzi az ember, a semmiből húzzák elő az alkotók a film végén, nincs megfelelően kiépítve az odáig vezető út. Az külön zavaró, hogy az egész emberi katonaság inkompetensen viselkedik Gekkóval, ezer és egy ponton gyakorlatilag bármilyen fegyveres erő tisztje szempillantás alatt tarkón lőtte volna a gyereket, aki folyamatosan szabotálni próbálja a sereg erőfeszítéseit, sőt egyszer konkrétan az anyahajójukat is tönkreteszi, mégsem esik semmi baja.
Kanyarodjunk vissza a Sully famíliához, akik épp menedéket keresnek. Az erdei nép tagjaiként kívülállóként érkeznek meg a "vízi na'vikhoz", világosabb bőrű, az úszásra alkalmasabb kezekkel és farkakkal rendelkező távoli rokonaikhoz. Duplán idegennek számítanak itt, hiszen nemcsak erdei na'vik, de ugyebár Jake konkrétan egy avatár, vagyis kezenként öt-öt ujja van, ezt pedig örökölték gyerekei. Ugyanez a helyzet fogadott lányával, Kirivel is, akinek Grace avatárja volt az anyja. A fiataloknak mindezért masszív bullying lesz osztályrészük, de szépen lassan csak összecsiszolódnak a helyiekkel. Jake fiatalabb fia, Lo'ak és a vízinép vezetőjének leánya között kezd több is kialakulni, mint sima barátság, a Sully család tagjai pedig lassan, de sikeresen beletanulnak a helyi extrém életkörülményekbe, illetve képessé vállnak megülni a sorban bemutatott új idegen lényeket.
Nem véletlenül fordított Cameron annyi időt és energiát a vízalatti élővilág tanulmányozására, sikerült egy saját keretein belül abszolút logikusan felépülő, egyúttal földöntúlian gyönyörű vízi világot megalkotnia. El kellett jutnia a technológiának arra a szintre, hogy mindez megvalósítható legyen, és valóban olyan képsorok tárulnak a néző szeme elé, hogy azonnal megbocsátunk minden várakozással töltött esztendőt, és a második Avatar mozi összes csúszását. Vizualitás terén jelenleg ez a filmipar csúcsa, ehhez nem férhet semmi kétség. Ha viszont kigyönyörködtük magunkat és elkezdenénk a lassan gördülő percek ellenére is a sztorira koncentrálni, kibukik az, hogy az emlegetett maratoni játékidő ellenére Cameron nem tudja elmesélni azt, amit szeretne.
Itt kezd ugyanis kibontakozni jobban Lo'ak történetszála, aki egy kárára elkövetett és balul elsült csíny után összebarátkozik egy óriási vízi lénnyel, tulajdonképpen a gyilkos bálnák pandorai megfelelőjével. Ezek a tényleg csodálatos élőlények, nemcsak képesek a beszédre, de igazából intelligensebbek is az embereknél, zenéket írnak, ismerik a matematikát, a filozófiát, és cseppet sem mellékesen nagyon szoros kapcsolatban élnek a vízi na'vikkal, egyfajta testvéri kötelék alakult ki közöttük. Épp ezt akarják kihasználni Quaritchék, akik felszállnak egy bányavadász különítmény hajójára, és nemcsak a szigetvilág falvait terrorizálják, hanem a vízi monstrumokat is gyilkolni kezdik. Itt bejön megint egy ordító földi párhuzam, mivel a lényeket egy különleges anyagért, a testükből kinyerhető, aranyszínű, nektárszerű folyadékért vadásszák. Ez a világ legdrágább kincse, ugyanis valamilyen úton képes teljesen leállítani az emberi öregedést. Egy betűvel sem foglalkozik többet a témával a film, Cameron itt megelégszik azzal, hogy ahogy az első részben az erdei na'vik teljesen világosan az amerikai őslakosok szinonimái, és az új, vízi fajtársaik most a karibi kultúrkör lenyomatai lettek, a lények gyilkolásának vonala is tökéletesen párhuzamba állítható 17. században elterjedt ipari bálnavadászattal, ami ugyebár az állatok zsírjából kinyert bálnaolajért folyt.
Ahogy az első rész, úgy a második Avatar film sem szeretné, hogy a nézője túlzottan sokan gondolkodjon, a világos analógiákkal, egyértelmű és zsigeri érzelmek bemutatásával dolgoztak az alkotók, ami ne tagadjuk le, képes működni, csak pontosan tudni kell, mire ül be az ember. Ha mindez nem zavarja, akkor a szórakozása sem fog csorbulni.
A finálé több szempontból is fura lett. A végső csata kiindulása is megkérdőjelezhető, hiszen saját szabályrendszerével áll itt hadilábon a film: a vízi na'vik és óriási bálnaszerű barátaik abszolút elutasítják az erőszakot, egyetlen ilyen lény halála után azonban a teljes klán harcba vonul. Teszik ezt úgy, hogy Lo'ak bálnabarátja épp azért lett kitaszított, száműzött, mert egyszer harcolni merészelt a gonosz emberek ellen. Ezt a logikai bukfencet rezzenéstelenül veszi a film, és pörög is tovább a végkifejlet felé. Nem marad el a kötelező tragédia sem, Jake idősebb fia meghal, de ő volt az összes gyermek közül az, akihez a legkevésbé kötődhetett a néző, kivonása az egyenletből tehát viszonylag kevés nedves papírzsebkendőt fog valószínűleg eredményezni a vetítőtermekben.
Csatával zárul minden mese
Persze ettől még családja számára a tragédia kézzelfogható, azt pedig kifejezetten jól kapták el, ahogy anyja, Neytiri a gyász hatására teljesen kivetkőzik magából, és állatias vadsággal mészárolja az embereket. Arra persze már nincs idő, hogy akár egy kósza másodpercig is belegondoljunk, ezen emberek közül nem biztos, hogy mindenki egy gonosz, romlott gazfickó. Nagyon sok film hagyja figyelmen kívül ezt a kérdéskört, így kár lenne kifejezetten ezért piszkálni A víz útját, de kétségtelen, hogy a kontraszt itt még erősebb, mivel az egész pandorai kultúra a természet egységéről szól. Elfogadható mondjuk egy olyan narratíva is, hogy a betolakodó emberek semmilyen formában sem részei ennek az ökoszisztémának, így rákos sejtként kezelendők és csak a teljes kiirtásuk a megoldás. Jó lenne, ha az esetleges további Avatar mozik jobban körüljárnák ezt a témát.
A nagy lezárás gyakorlatilag nem zár le semmit sem. Quaritch és Jake egymásnak feszülnek, és az előbbi meg is halna, ha hirtelen nem támadna fel Gekkóban valami, és nem mentené meg apja életét. Ott vagyunk tehát, ahol a film közepénél tartottunk, csak épp a Sully családfa lett egy kicsit kurtább. Jake-ék viszont úgy döntenek, nem menekülnek tovább, letelepednek véglegesen a szigetvilágban, és itt várják meg azt, hogy Quaritch visszatérjen egy újabb sereggel. Mert az, hogy rövidesen vissza fog, nem is lehet kérdés.
Kérdés viszont az, hogy miért nem bontották ki nekünk Kiri történetszálát. A lány egyszer egy asztmaszerű rohamot is kapott azért, mert kapcsolatba lépett egy óriási, vízalatti fával, és így a Pandora lelkével, Eywával, de még mindig nem világos, pontosan miért kapta meg különleges képességeit, illetve hová fog ez az egész egyszer kifutni. Ő lesz vajon az igazi kiválasztott, nem is Jake? Egyensúlyt hoz az Erőben, vagy végleg hazazavarja az embereket a Pandoráról? Netán ő vezeti majd a na'vika egyszer a Földre? Merthogy elvileg az Avatar 5-ben a kék nép a mi bolygónkra is el fog látogatni. Jelenleg maximum James Cameron tudhatja a választ ezekre a kérdésekre.
Az Avatar: A víz útja pazar látványával és egyszerű elemekből kirakósként összepattintott történetével valami olyan, amire épp most, év végén, karácsony környékén sokaknak szüksége lehet. Nem kell rajta gondolkodni, agyat tornáztatni, mélyebb párbeszédekre koncentrálni, cserébe káprázatosan szép, könnyen és gyorsan értelmezhető, mondjuk piszkosul hosszú is. Nincs szó azért Halálos iramban szintű intellektuális minimalizmusról, sőt vannak kifejezetten érzelmes (és értelmes) pillanatai, de kár lenne azt mondani, hogy jól van írva vagy épp rendezve a film, mivel egészen egyszerűen nincs. De ettől még lehet rajta nagyon jól szórakozni, a dollármilliárdokat pedig ez a recept szokta elhozni. Nem volt ez másként 2009-ben sem.
Hamarosan kiderül, hogy megugorja-e ezt a feladatot A víz útja, és kitermeli-e az emlegetett folytatások munkálatainak beindításához szükséges összeget. Nyilván jó lesz megnézni majd az Avatar 3-at is, a maga műfajában abszolút van keresnivalója a filmnek, de teljesen őszintén az sem lenne tragédia, ha most láttuk volna utoljára a Pandorát.