Ha fel kellene sorolnom, hogy melyek azok a dolgok, amelyek meghatároznak engem, biztosan előkelő helyen említeném, hogy gamer vagyok, már több mint 30 éve. Ismerkedésem a videojátékokkal még 1990-ben kezdődött, amikor egy kedves barátom áthívott magához, hogy lessem meg, mit kapott a szüleitől: egy Commodore 64 volt a színes tévére kötve, és épp a Wizard of Wor futott rajta, amikor betoppantam a szobába. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy azonnal elvarázsolt a játék, akárcsak a többi klasszikus (Ace 2, Last Ninja, Pitstop II), amit azon a sorsfordító délutánon kipróbálhattam. Nem is volt kérdés, hogy én is akarok egy C64-et, ezért addig rágtam a szüleim fülét, amíg be nem adták a derekukat.
Később ezt követte egy rövidebb konzolos időszak a SEGA Mega Drive miatt, majd 1997 karácsonyán megérkezett az első PC a családba (Pentium volt 8 MB RAM-mal, 1 GB-os merevlemezzel és egy 1 MB-os S3 Trio 64 V2+ videokártyával), vele együtt pedig az Albion, a Diablo, a Duke Nukem 3D, a Fallout, a Heroes of Might & Magic II és a The Settlers II, amelyek gondoskodtak róla, hogy onnantól egy teljes évtizeden át a PC legyen számomra az elsődleges platformom, mi több, az egyetlen.
Aztán 2008-ban meglepett a párom egy Xbox 360-nal (a fekete Elite modellel), én meg fejest ugrottam a Halo 3-ba és a Kung-Fu Pandába (nevetni ér). Ahogy teltek-múltak a hónapok, azon kaptam magam, hogy a multiplatform címeket is inkább erre a konzolra vettem meg, a PC-t pedig bármennyire is furcsán hangzik így, az exkluzívokra tartogattam, azokra a játékokra (leginkább RTS-ekre), amelyek nem látogattak el sem X360-ra, sem PS3-ra, amit csak a generáció vége felé újítottam be. Szóval amikor ráfordultunk 2013-ra, és küszöbön állt a következő Xbox leleplezése, már átrágtam magam minden elérhető Halón, Gears of Waron, Forzán és Fable-ön, illetve oda-vissza kipörgettem az Alan Wake-et, továbbá a Kinect-fókusz intő jeleiről tudomást sem véve szentül hittem, hogy egy még csodálatosabb korszak előtt állnak a zöldek is, nem csak a kékek.
Sok tévé, még több sport és egy kis játék
Képzelhetitek, mennyire leforrázva éreztem magam, amikor 2013. május 21-én Don Mattrick és (bűn)társai fülig érő vigyorral demonstrálták, hogy milyen szuper multimédiabox lesz az Xbox One, csak úgy ömlik majd rá a részben saját gyártású tévés és sportos tartalom. Ó, és mellesleg játszani is lehet majd rajta, például Call of Duty: Ghosts multit és kampányt, utóbbit világszenzációnak számító hal MI-vel.
Erre jött még rá hideg zuhanyként pár további kellemetlen hír az E3-on: Xbox Live-fiókhoz kötötték a játékokat (a dobozosan megvásároltakat is), lépcsőzetes megjelenés terveztek (emiatt Magyarországra csak csak 2014-ben jutott el a gép) és mindenáron erőltették a Kinect 2.0-át (csak a mozgásérzékelővel együtt került forgalomba a konzol). Ráadásul az Xbox One még 100 dollárral többe is került a PS4-nél, miközben a teljesítménye elmaradt a konkurensétől.
Mattrickék persze megpróbálták védelmükbe venni a döntéseiket az egyre inkább digitálissá váló piacra hivatkozva, ám az olyan nyilatkozatok, hogy aki nem akar 0-24-ben az interneten lógó konzolt, vegyen inkább Xbox 360-at, mindenre alkalmasak voltak, csak a kedélyek csillapítására nem. És nyilván arra sem tudtak frappáns választ adni, amikor a Sony megmutatta, milyen egyszerűen kölcsön lehet adni a dobozos játékokat, pont úgy, ahogy egy könyvet vagy bármi egyebet szokott az ember.
Többre mentek volna azzal, ha megismertetik leendő vásárlóikat az általuk vázolt elképzelések előnyeivel, ám ehelyett inkább erőből igyekeztek lenyomni az emberek torkán a koncepciót. Meg is lett a PR-katasztrófába torkolló arrogáns kommunikáció eredménye, Mattricknek szednie kellett a sátorfáját, az állandó online-kapcsolatot igénylő, és a dobozos játékok kölcsön-, illetve eladását is megnehezítő DRM is ment a kukába. Maradt viszont a magas ár és a Kinect-integráció (de legalább már nem volt kötelező a használata), ahogy a lépcsőzetes premier tervén sem változtatott a Microsoft.
Mit adott nekünk az Xbox One?
Bár én csak 2014-ben jutottam hozzá a saját, akkor már Kinect nélküli példányomhoz, a 2013. november 22-ei rajt után rögvest kipróbálhattam a konzol nyitócímeit, közülük többet teszteltem is. Összesen 22 játékkal kezdte meg pályafutását az Xbox One; ezek felét más platformon is el lehetett érni (Assassin's Creed IV: Black Flag, Battlefield 4, Call of Duty: Ghosts, FIFA 14, Just Dance 2014, LEGO Marvel Super Heroes, Madden NFL 25, NBA 2K14, NBA Live 14, Need for Speed: Rivals, Skylanders: Swap Force és Zumba Fitness: World Party), de akadtak exkluzív alkotások is bőven (Crimson Dragon, Dead Rising 3, Fighter Within, Forza Motorsport 5, Killer Instinct, LocoCycle, Powerstar Golf, Ryse: Son of Rome, Xbox Fitness, Zoo Tycoon).
A mennyiséggel tehát nem volt gond, a minőséggel viszont annál inkább: a fitneszalkalmazást leszámítva a kinectes címek már-már a játszhatatlanság szintjét súrolták, a Killer Instinctet a kevés tartalom fojtotta meg, a Dead Rising 3 szerény 720p-s felbontásban "pompázott", a Forza Motorsport 5 erődemonstrációnak jó volt ugyan, de elődeihez és a későbbi folytatásokhoz képest keveset nyújtott, a LocoCycle című agymenést pedig egyszerűen nem értem, miért nem nyírták ki abban a pillanatban, ahogy a gondolat kipattant tervezője fejéből (egy intelligens motorkerékpárral száguldoztunk és harcoltunk, ami maga után vonszolta a balszerencséjére hozzáragadt szerelőt, Pablót).
Aztán ott volt még a Crytektől a Ryse: Son of Rome, a Forza Motorsport 5 mellett a másik, valóban next-gennek tűnő cím, ám azt meg repetitív játékmenete gáncsolta el a kiválóság felé vezető úton. Tény, hogy annak idején elég szigorúan pontoztam, de mindennek ellenére valahogy csak a szívemhez nőtt, és máig az Xbox One legjobb játékai között tartom számon. Ami persze rávilágít arra, hogy milyen komoly gondok voltak a Microsoft által felkarolt játékokkal szinte végig a teljes generáció során.
A külsős fejlesztők által szállított exkluzívok legtöbbje jócskán elmaradt még a legkonzervatívabb várakozásoktól is, gondoljunk csak a nagy nehezen megszült Crackdown 3-ra. Ráadásul még az olyan, jobban sikerült címek sem váltak system sellerré, mint a Remedy-féle Quantum Break, a végtelenül bűbájos Ori and the Blind Forest (és folytatása), vagy az a Sunset Overdrive, amellyel az Insomniac Games lefektette a később a Sonynak gyártott Marvel's Spider-Man alapjait.
Mivel épp szóba került a Quantum Break, érdemes megemlíteni azt a pánikot, amit a közösség vaskalapos részének soraiban keltett a Microsoft bejelentése, miszerint PC-re is megjelenik. Ezzel kezdetét vette egy gyorsan lezajlott paradigmaváltás, aminek hála ma már minden xboxos cím egyúttal PC-s is, s ami sokak félelmével ellentétben mégsem okozta az Xbox halálát.
De a házon belül gondozott projektekkel sem volt minden rendben, mert miközben a Halo és a Gears of War is stagnált dacára a folytatásoknak és spin-offoknak, egyedül a Forza Motorsportnak és még inkább a Forza Horizonnak sikerült nagyobbra nőnie. A Fable pedig… nos, egyenesen beleállt a földbe. Már az megosztotta a rajongókat, hogy a klasszikus formulát sutba vágva egy aszimmetrikus multiplayer lövölde-szerűség készült Fable Legends címmel. A preview verzióval töltött órák alapján vártam is, meg nem is, hogy őszinte legyek. Ettől függetlenül a törlése, majd a fejlesztőcsapat szélnek eresztése rosszul jött a platform számára.
Mert nemcsak minőség, mennyiség tekintetében is a versenytársak mögött kullogott, így aztán amikor a legdrágább külsős fejlesztés, a PlatinumGames Scaleboundja is a kukában végezte, óhatatlanul az lett a közvélekedés, hogy az Xboxnak nincsenek játékai. Ha átlesünk a kékek térfelére, akkor bizony azt látjuk, hogy egyetlen sikeres új IP-ra (Sea of Thieves) hat jutott (Bloodborne, Days Gone, Detroit: Become Human, Ghosts of Tsushima, Horizon Zero Dawn, The Last Guardian). Most már - leginkább az Activision Blizzard, a ZeniMax Media és fél tucat további stúdió felvásárlásának köszönhetően - jóval kedvezőbbek a Microsoft kilátásai, de konzoleladásokat meghatározó játékkínálat tekintetében bizony alulmaradt az Xbox One generációban.
Nem csak kudarcokról szólt az a hét év
Voltak azonban olyan területek, amelyeken sikereket tudott felmutatni, nem is elhanyagolhatóakat. Az például hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a multiplatform címek PS4-en nagyobb felbontásban és nem ritkán stabilabb képfrissítés mellett futnak, ezért nem kellett sokat várni a különféle hardveres revíziókra, melyek közül az SSHD-val és Elite kontrollerrel piacra dobott 1 TB tárhelyű Elite elég rövid életű volt (én azért váltottam), viszont sokkal nagyobb jelentőséggel bírt az alapmodellt váltó kompaktabb, mégis hatékonyabb One S (ezt kihagytam).
Ezt követte a PlayStation 4 Próra adott válaszként, a kor legnagyobb teljesítményű konzoljának számító Xbox One X, amely már a 4K gaminget is elérhető közelségbe hozta. Innentől az összevetés a nagy rivális csúcsgépével már túlnyomórészt ellenkező előjelű eredményt hozott, azaz rendre elporolta a Prót, ha multiplatform játékokról volt szó. Talán mondanom sem kell, hogy a generáció utolsó éveit már egy ilyenen töltöttem.
Kétséges, hogy valaha is megtudjuk, akkor is zászlajára tűzte volna-e a Microsoft 2014 őszétől Phil Spencer vezetése alá helyezett videojátékos részlege a visszafelé kompatibilitást, ha nem kerül már a rajtot megelőzően versenyhátrányba. Mindenesetre így történt, és nyilván lehet vitatkozni arról, hogy fontos-e, vagy sem, de én kimondottan örültem, hogy az Xbox 360-as játékaim zömével anélkül is tudtam játszani, hogy előkotortam volna a gondosan elcsomagolt régi konzolt. A Red Dead Redemptiont például One X-en pótoltam.
Volt még egy előnye annak, hogy ily módon játékban maradhatott több száz korosabb alkotás, mert mindjárt hosszabb lett a potenciálisan az Xbox Live Gold-előfizetéshez adható ajándékok listája (ehhez az ihletet nyilvánvalóan a PlayStation Plus hasonló kezdeményezése kölcsönözte).
Noha én csak ritkán használtam ki, kétségtelenül felhasználóbarát megoldás volt a 2016-ban bevezetett Play Anywhere program is, ami azt jelentette, hogy ha Xbox One-ra digitálisan megvásároltunk egy játékot, akkor azt már nem kellett külön PC-re is megvennünk. Ám sem ez, sem a visszafelé kompatibilitás, sem pedig az új hardver nem lett volna elég ahhoz, hogy a felszínen maradjon a platform, a Microsoftnak valami nagyot kellett gurítania: megpróbálta lemásolni a videojátékokra átültetni a Netflix modelljét.
A 2017. június 1-jén viszonylag csendben elrajtolt Xbox Game Passnak az adta az első komolyabb lökést, hogy 2018 folyamán már minden frissen megjelent belsős vagy a Microsoft kiadásában napvilágot látott külsős cím azonnal bekerült a fokozatosan bővülő katalógusba. Egy évvel később a PC-re is kiterjesztették az előfizetéses rendszerben működő szolgáltatást, aminek mostanra részévé vált az EA Play teljes kínálata, és egyre gyakrabban fordul elő, hogy más kiadók AAA kategóriás játékai is ezen belül kezdik meg pályafutásukat. Sőt annak sincs akadálya, hogy a játékok egyenesen a felhőből streameljük egy, a futtatásukra amúgy alkalmatlan hardverre.
Nem túlzás kijelenteni, hogy az Xbox Game Pass mentette meg az Xboxot attól, hogy a Sega és a konzolpiac többi, a versenyből már rég kihullott szereplőjének sorsára jusson. A szolgáltatás sikere is kellett ahhoz, hogy Satya Nadella a gigászi techvállalat megtűrt mostohagyerekéből kiemelten kezelt divízióként kezelje az elmúlt három és fél évben a többszörösére hizlalt Xbox Game Studiost, amely fölé létrehoztak egy új szervezeti egységet Microsoft Gaming néven, és érdemei elismeréseként Phil Spencert tették meg CEO-nak. Minden, de tényleg minden arra utal, hogy a mostani generáció már más lesz, kiélezett versenyt hoz, ami mindegyik felet arra sarkallja, hogy a maximumot nyújtsa, ennek pedig mi leszünk a nyertesei. És amikor véget ér, valamelyikünk majd megírja nektek, hogy miként is élte meg, mit szeretett és mit gyűlölt.