Öt dolog, amiért szerethető a Préda, és öt dolog, amiért nem

Rendkívül nehéz, és hálátlan feladat egy olyan sztorit újra elővenni, ami olyan ikonikus, mint az 1987-es Predator. Bár több próbálkozás is volt arra, hogy a kíméletlen, űrből érkező vadászok történetét valamilyen módon tovább görgessék, vagy a "Predator-univerzumot" teljesebbé tegyék, egyik sem volt olyan, ami különösebben mély nyomott hagyott volna bennünk.

Aztán jött a Préda (a GameStar kritikája itt olvasható róla). A film, ami nem akar több lenni annál, ami: egy jó Predator mozi, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Mert akadt mindkettőből. Előre leszögezném, alapvetően jó érzésekkel álltam föl a film után, de volt, ami kimondottan nem tetszett nekem - ezért kezdjük is rögtön azokkal a dolgokkal, amik még ha nem is sokat, de valamennyit elvettek a film élvezeti értékéből. Spoileresen folytatjuk!

Öt dolog, amit nem szerettünk a Prédában

1. A film majdnem teljes egészében pörgős, feszültséget keltő, igazi predátoros - kivéve az első kb. 20 percet. Nem mondom, hogy majdnem elvesztettek az elején, mert kíváncsi voltam a lényegre, de ha nem egy ikonikus film afféle "előzménytörténetéről" lett volna szó, akkor nem tudom, meddig tartott volna a lelkesedés. Szóval ha a feszültségkeltés volt a célja annak, hogy az eleje picit el volt nyújtva, akkor az csakis azért működött, mert az ember tudta, hogy ki fog felbukkanni előbb-utóbb…
2. Következetlen, ahogy az indiánok kezelik az egész helyzetet. Egyszer úgy viselkednek, mintha már találkoztak volna ilyen lényekkel, máskor meg úgy, mintha nem tudnák hova tenni a dolgot (ami egy reálisabb hozzáállás a részükről, lássuk be).
3. Ezzel összefügg az is, ahogyan a lény közvetlen feltűnését kezelik az indiánok, amikor már többen is megpillantják. Értem én, hogy harcos komancsokról van szó, de fura, hogy nem leborulnak előtte, mint valamiféle istenség előtt (ami a kultúrájukból és a gondolkodásmódjukból fakadna), hanem rögtön elkezdik (egyébként nagyon látványosan és ügyesen) darálni - már amennyire sikerül.
4. Számomra a legnagyobb talány az volt, hogy a prémvadászok honnan ismerték ennek a lénynek a természetét. Nem úgy tűnt ugyanis a későbbiekben, mintha túl tudnák élni a vele való találkozást, ergo nem látom, honnan tudnak róla bármit is, hiszen a Predator nemigen hagy túlélőket maga után. A készítők nem szántak játékidőt a magyarázatra, így ez a szál kissé sutára sikerült.
5. Ahhoz képest, hogy a pisztoly használatával a főhős nehezen boldogul még az után is, hogy részletesen elmagyarázzák neki a tudnivalókat, a Predator sisakjának működését simán lelesi, majd alkalmazza is a látottakat. Döntsük el hát, hogy egy "primitívebb" csoport mit tud elsajátítani szó szerint órák alatt, és mit nem.

Az egészet nézve ezek a problémák nem ütköznek annyira ki, hogy rossz legyen tőlük a film. Utólag, ha az ember ilyeneken töpreng, persze beugrik egy-két logikai baki (amelyek elkerülhetőek lehettek volna), de a filmet nézve, az események sodrása közben egyáltalán nem zavaróak. Ezért inkább térjünk is rá arra az öt dologra, amiért nagyon szerettük ezt a filmet.

Öt dolog, amit nagyon szerettünk a Prédában

1. A látvány csillagos ötös. A tájakat nézve felsejlenek gyermekkorunk indián könyvei, a harcjelenetek kiválóan koreografáltak. Biztos lehetett volna flancosabb a CGI, de egyébként nem volt jellemző, hogy erre támaszkodott volna a film.
2. A főszereplő Narut alakító Amber Midhunter kiválóan hozza a sérülékeny, mégis, mindenre elszánt indián lány karakterét. Üdítő volt látni, hogy végre nem egy született amazon aprítja a főgonoszt, hanem egy olyan nő, aki sérülékeny tudott maradni a harcossága ellenére is. Ez a forgatókönyvet és a színészi munkát egyaránt dicséri, mert biztos lehetett volna hozni ezt a figurát agresszívan vicsorogva is, de Naru minden mozdulatában ott volt a rémülettel vegyes elszántság és az esendőség. Érdekes volt a Ragadozó prédáját (vagy üldözőjét?) ilyen karakterként látni Arnoldék után, akik azért kellőképpen tökösek voltak (nem mintha ez segített volna rajtuk).
3. A kezdeti lassúságot követő a folyamatos feszültségkeltés megint csak csillagos ötöst érdemel: igazi, régi Predatort idéző pillanatokat élhettünk át a filmnek köszönhetően.
4. A sztori nem akar több lenni annál, mint ami: egy üldözött-üldöző hajsza, izgalmas, látványos jelenetekkel tarkítva, szükséges és elegendő vérrel, de felesleges drámázás és erőltetett "karakterfejlődések" nélkül. Popcornt a kézbe, dőlj hátra a fotelben, és élvezd, többre viszont ne számíts - vagy menj el egy művészfilmre.
5. Az indiánok őrülten vagányak. Ahogy az első pontban írtuk, gyermekkorunk indián könyves élményei sejlenek fel a film nézése közben, de nem csak a látvány miatt. Az, ahogy a harcosok szembeszállnak a ragadozóval, az ultra tökös, kellőképpen látványos - őket látva akaratlanul is eszünkbe jut, hogy nem akarnánk komancsokkal találkozni, ha hadi ösvényen járnak (ahogy egyébként Old Shatterhand sem szívesen találkozott velük anno). Sok indiános film készült már, de csatajelenetben szerintem egyikben sem voltak az indiánok ennyire kemények és merészek. Érdekesség, hogy a "sápadtarcúakkal" bezzeg nem boldogultak, de kell ehhez a háttértörténetből egy minimális ismeretanyag, hogy megértsük ennek az okát: a Predator mindig aszerint választ fegyvert, hogy ellene milyen fegyverrel harcolnak. Ezért nem használta a régi, arnoldos Predatorból ismert fegyvereket, csak a nyílpuskát - de a farkassal és a medvével puszta "karommal" szállt szembe. A prémvadászok nem ilyen "sportszerűek".

Hogy ajánlanám-e annak a filmet megnézésre, aki még nem látta? Nem kérdés. Az első öt pont az csak afféle szakmai, vagy inkább nézői kukacoskodás a részemről. Forgatókönyvíróként nehéz nem látni az elszalasztott lehetőségeket, vagy az esetleges hibákat. De ez nem azt jelenti, hogy hagyom csorbulni a film-élményt, ha egy olyan pörgős alkotásról van szó, mint a Préda, amivel az egész Predator életérzés kicsit talán visszatért a gyökereihez.

Ti mit gondoltok?