Tessék, hitetlenek! A király visszatért! De hol a koronája?
Ha valaki késik öt percet, akkor legyintünk, ha negyedórát, akkor már nem őszinte a mosoly (ehe, semmi gond, én is most jöttem...), ha pedig 12 évet - nos, 12 év már kiakasztja a számlálót. A jó öreg Duke azonban belehamuzik a piszoárba, érdekli is őt, hogy időközben a rajongók már dolgoznak, gyereket nevelnek, eljárt felettük az idő? Van képe beállítani, mintha mi sem történt volna. És mégsem tudunk rá haragudni (meg nem is mernénk). Egyszerű példa: 1996-ban, kamaszkorunk legszebb nyarán alapvetően két dologért lelkesedhettünk - volt a Macarena és a Duke Nukem. Talán ott siklott félre az életünk, hogy mi az utóbbi mellett tettük le a voksunk, és a 3D Realms Dolph Lundrenből fajnemesített, Chuck Norris-, Steve McQueen- és Darth Vader-génekkel felütött szupermacsó hősének veseműködését teszteltük egy pixeles piszoár előtt állva, és természetesen pusztultunk a röhögéstől.
Ma annyival tisztább világ van, hogy már nincs is előzmény, a játék elején első feladatként marad a csurgatás - a Magyar Urológusok Szövetségének ajánlásával. Lám, nem puskaropogás, még csak nem is tapsvihar közepette, hanem így tér vissza Duke Nukem, a 12 éve folyamatosan késő akcióhős, aki valóban kiérdemelte a „Forever" plecsnit: egy örökkévalóságig tartott visszahozni őt, és mint köztudott, az út egyáltalán nem volt zökkenőmentes. Az egykori 3D Realms stúdió, aki éveken át hitegetett bennünket (ptüjj), végül bezárt, a játék megjelentetésének jogát pedig Randy Pitchford és a Gearbox szerezte meg. Nyilván nekik is megérte, hiszen „a csapat, aki végül mégiscsak befejezte a Duke Nukem Forevert"-felirat bárkinek az adatlapján jól mutat.
Duke vs Duke vs Duke vs Duke
Coochy-coochy
Ilyenkor persze nagyon nehéz érdemben belevágni a mondandóba, hiszen 1991 óta figyeljük Duke történetét - emlékeztek még az oldalnézetes, ugrálós játékmenetre? Alapvetően stílusteremtő alkotásról van szó, amelyről minden kezdő gamer újságíró olyasmi szóvirággal regélne, hogy „mérföldkő volt az FPS-ek történetében", vagy „alapjaiban rázta meg a játékipart", esetleg „állat volt, fházzeg, anyám kiakadt rendesen". Nekem sem jut jobb eszembe, szóval ezen sablonokból tessék összerakni egy új és merész verziót (például „Mérföldkő volt anyám ipari kiakadásának történetében, fházzeg!"), egyébként pedig elnézni az esetleges váratlan érzelmi kitöréseket, illetve az objektivitás néhol aggasztó hiányát. Elvégre a Duke Nukem Foreverről van szó. (Még mindig alig hiszem el.) Mielőtt értékelnénk a játékot, amit hideg fejjel szinte lehetetlen, érdemes észben tartani, hogy bizony lépten-nyomon érződik, hogy 12 éve kezdődött a fejlesztés. Azóta alapjaiban változott meg a játékipar, hiszen 12 éve még nem volt The Sims, nem volt Grand Theft Auto. Ennyi idő alatt tizenkét (!) konzol érkezett, az N64-től kezdve a Nintendo 3DS-ig. A Duke Nukem Forever tehát sejthető, hogy nem trendi. Nem követi az aktuális játéktrendeket. Ha még rátolnánk egy lapáttal: egy letűnt kor hírnöke. Az élményt, amit a Duke Nukem 3D adott '96-ban, visszahozza ugyan, de teljesen máshogy: akkor újszerűsége volt a varázsa, most éppen ellenkezőleg, a nosztalgiája. Manapság már nem is csinálhat forradalmat egy FPS, túl nagy a kínálat, túl magas az ingerküszöb. A Duke Nukem Forever sok-sok évvel ezelőtt hatalmas durranás lett volna - ma nem az. Ha képesek vagyunk megbirkózni ezzel a felismeréssel, és elfogadni, hogy Duke varázsa egy letűnt kor felett érzett nosztalgia, kicsit Dévényi Tibi bácsis életérzés, akkor máris más a helyzet. Ugyanis a fejlesztők mindent visszahoztak, amiért annak idején rajongtunk ezért a szexista, szalonképtelen tesztoszterongépért, és adtak még mellé annyi extrát, hogy széles vigyorral a képünkön üljünk a képernyő előtt. Ez ahhoz képest, hogy az első benyomás az idejétmúlt grafika, az alacsony poligonszám, a darabos animációk és a homályos textúrák felett érzett szent borzalom, ami lassacskán mégis eltűnik... nem kis teljesítmény.
Mehet a részeg pajtatánc
„It's game time!"
Kezdetnek például bőven megteszi, hogy a játékmenet első néhány perce egy videojáték a videojátékban, amelyet Duke játszik saját luxuskaszinója (a Lady Killer) tetején, miközben egy szexi ikerpár igyekszik orális örömökben részeltetni. Hát, ez Duke, ahogy mi szeretjük. (Attól függetlenül, hogy 12 év várakozás után minimum egy szexi ikerpár nekünk is járna a játék mellé, engesztelésképpen.) De már ez az öt perc is elképesztően vegyes érzelmeket kelt az emberben, mert ugyan kiakadunk a negatívumokon, amiket az imént felsoroltam, de lassan eldől az is, hogy a pozitívumok vajon tudják-e mindezeket feledtetni. Például... hogy ki lehet kapni a budiból, amit benne találunk, és a falhoz lehet csapni. Vagy pöcsöt lehet rajzolni a táblára, ahol a kommandósok a mindent elsöprő taktikát tervezgetik. Vagy field goalt lehet rúgni egy házméretű szörny szemgolyójával. Csak a szokásos. Kérdés persze, hogy mindenkinek pozitívumot jelentenek-e ezek - akiknek nem, azok talán még időben keressenek maguknak más játékot, mert a Duke Nukem Forever csak kiakasztja majd őket. Akiknek bejön a csávó totálisan agybeteg stílusa, és könnyes szemmel fetreng egy „I had eggs for breakfast, your mom had sausage" beszóláson, akkor jó helyen jár. Mert egy legyen világos: itt minden erről a csávóról szól. Ráadásul a legklasszikusabb módon épül a karakter, nem nagystílű átvezetőkkel, amiket sokmillió dolláros mocap-stúdiókban bohóckodó, zseblámpa-izzókkal telematricázott színészek parádés játéka nyomán rakott össze egy komplett csapat, hanem csak mondja és mondja a baromságot, teljesen inkorrekt, szexista poénokat.
Ki akar megszállni a Fellatio-ban?
„I came, I saw, I kicked ass"
Szóval hamar kiderül, hogy a játék eleje csak játék volt (mármint... értitek), de aztán véresen komolyra fordul a helyzet. Először még csak annyi derül ki a tévés hírekből, elcsípett beszélgetésekből, hogy az idegenek visszatértek, de az elnök erősködik, hogy ezúttal jó szándékkal. Fel is szólítja a 12 évvel ezelőtti események nyomán igazi celebbé és nemzeti hőssé emelkedett Duke-ot, hogy nehogy rájuk támadjon - de miközben látjuk, hogy az idegenek nem csupán itt vannak, de már kaszinónk falán másznak, saját konditermünkben gyúrnak, illetve elviszik a nőinket (és mindig a legjobb nőket viszik el elsőnek!), akkor már nem csoda, hogy hősünkben elpattan valami. És beindul az akció.
Duke-ban azért érző lélek lakozik
„Power armor is for pussies"
Rátérve a játékmechanikai elemekre, ezt az alapvetést akkor fekteti le hősünk, amikor vegasi kaszinója előtt egy katona furcsamód épp a jó öreg Master Chief páncéljához hasonló szerelést kínál fel neki. A tisztán és világosan kiosztott sav ellenére a Duke Nukem Forever a Halo sorozat által meghonosított pajzsrendszert használja - csak épp EGO a neve. Egó. Duke-nak ugye meglehetősen nagy az arca (gondolom, ez senkit sem lep meg), de ha úgy igazán meglövöldözik, akkor gyorsan összemegy, ilyenkor érdemes fedezéket keresni, és megvárni, amíg visszatöltődik. Örök igazság: tűz alatt senkinek sincs nagy pofája. Még Duke-nak sem. A csavar azonban ott van, hogy az egó maximális mérete folyamatosan növelhető: egyrészt akkor, ahogy haladunk előre, minden egyes legyőzött boss után (kinek ne nőne meg az egója, miután lenyomott egy lakótelep-méretű szörnyet?), másrészt akkor, ha hajlandók vagyunk elhülyéskedni a játéktérben gazdagon elhintett, használható tárgyakkal. Ez szintén védjegye a játéknak; most komolyan, mondjon bárki egy olyan akciójátékot, ahol a hős halomra lő egy csapat rosszindulatú alient, de menet közben nem rest megállni egy percre, kinyitni a mikrót, bevágni egy zacskó popcornt, visszacsukni, beindítani, megvárni, amíg szépen felpattogja magát, hogy miután kedélyesen elfogyasztotta, újult erővel folytassa a harcot?
A zseni alkot
„Two of my favorite past times: drinking... and winning!"
Van néhány teljesen elborult tárgy, amelynek használata valami érthetetlen oknál fogva megdobja Duke egóját, de az igazán komoly növelésekért meg kell dolgozni. Rengeteg olyan, első (aztán második...) látásra teljesen értelmetlen játékelemet dolgoztak ki féltő műgonddal, mint Duke saját, külön bejáratú sztriptízbárjában (Titty City!) a léghoki asztalt, a flippert, a nyerőgépeket, a biliárdasztalt... Szóval amivel melózni is kell, például elérni valami magasabb pontszámot, az nagyobbat dob az egónkon (nem mindig könnyű, mert a flipper fizikája azért finoman fogalmazva sem olyan, mint amit a Zen Studios villantott a Pinball FX2-ben...). A játék így vezet rá finoman, hogy ha már ennyi időt (...) öltek a fejlesztők a rengeteg baromság leprogramozásába, akkor már talán tessenek szívesek lenni játszódni is velük a önöknek.
Ez már disznóság
„Tonight you dine in hell"
Amennyire azt harsogja magáról a DNF, hogy ez bizony agyhalott FPS a javából (és még büszke is rá!), annál viccesebb, hogy ez mennyire nincs így. A kérdés már csak az, hogy nem fog-e ezen a valóban agyhalott öldöklésre vágyó nép felháborodni. Az egy dolog, hogy remek érzékkel vannak elszórva kisebb-nagyobb fejtörők (amelyek megoldásának hiányában tovább sem tudunk jutni), de mivel ezek szükségszerűen megtörik a darálást, lelassítják a tempót, néha beüt a frusztra. A különféle technikai fogyatékosságok miatt bizonyos játékelemek abszolválása amúgy is idegesítővé válhat. A játéktér fizikáját kihasználó puzzle-részek valószínűleg már akkor megvoltak, amikor a Valve még csak ötletszinten karcolgatta a Half-Life 2-t, de ez mai szemmel már nem mentség, főleg akkor, ha azt mondjuk, hogy a fizikai puzzle-öket Gabe Newellék 7 évvel ezelőtt már sokkal profibban letudták. Talán jobban járt volna a Gearbox, ha a 3D Realms csapatától megörökölt dirib-darabokat kukázza, csak a koncepciót, az egyedi ötleteket tartja még, és azokból kiindulva kezd el egy új játékot fejleszteni. Néhány év alatt kaptunk volna egy technikailag teljesen naprakész címet és Duke megúszta volna annak az iszonyatos savazásnak jó részét, ami most rá vár. Visszatérve az előző felvetéshez, bármennyire is bosszantó tud lenni néhány minijáték, ennyi év távlatából is remekül működik az ötlet, hogy legyen csak bezsúfolva mindenféle lehetőség, hadd tobzódjon a játékos. A flipperhez és társaihoz hasonló majomkodásokon túl lehet autót vezetni, jetpackkel repkedni, hullámokban ránk törő ellenfeleket ágyú mögül levadászni... Nem lesz unalmas. Mivel azon túl, hogy „az idegenek elviszik a csajainkat, állítsuk meg őket!" nincs jelentősebb történetszál, nyugodtan lehet csapongani a legkülönfélébb helyszínek között is, úgyhogy lesz itt minden: csilivili kaszinótól kezdve a high-tech bázisig, nevadai sivatagtól alien szmötyivel borított rémfészekig. És persze cicibár. A cicibárt ki ne felejtsük.
Rossz cicák
„Take a bite of Duke's special pain cake!"
Az arzenál természetesen tökéletes. A fegyvereket és Duke extra képességeit régi ismerősként köszönthetjük: nyilván pisztollyal kezdünk, de jön majd a shotgun, a ripper (tripla golyószóró), a shrink ray... Szóval a klasszikus eszközpark. A különféle használható tárgyak kicsit változtak: a szteroid régen a sebességünket dobta meg, most azonban a közelharci ütéseinket erősíti - olyannyira, hogy ha benyeljük a pirulákat, a legtöbb ellenfelet egyetlen csapással szétkaphatjuk. Holoduke is visszatért, most azonban nem csupán egy plusz virtuális Duke-ot rak le a játéktérre, hanem láthatatlanná is tesz minket, az ellenfeleink tehát garantáltan leszállnak rólunk és a képmásunkra rontanak. Ez egyrészt szusszanásnyi időt enged, ami életmentő lehet, ha épp minden irányból ostromolnak a rémek és már sejthető a vég, másrészt mivel összegyűjti az összes ellenséget egy pontba, egy-két jól irányzott gránáttal leszámolhatunk az egész bagázzsal. A sörtől pedig keményebbek leszünk (ki nem?).
Mindig van lejjebb
„I've got balls of steel"
A multiról nem lehet sokat elmondani, legyen elég annyi, hogy... van. Nehezen tudom elképzelni, hogy némi ökörködésen túl bárki is úgy igazán rákattanjon, de levezetni egy nehéz nap feszültségeit nyilván tökéletesen alkalmas. Van ugye a Dukematch (hagyományos deathmatch, mindenki mindenki ellen), Team Dukematch (hasonló, csak két csapatra osztva), Hail to the King (king of the hill, véletlenszerűen spawnoló kontrollpontokkal) és Capture the Babe (capture the flag helyett). Na jó, ez utóbbit azért érdemes kicsit körüljárni: az ellenséges csapat nőjét kell megszerezni, ez már a játékmód nevéből is kiderül. Ha megvan az iskolásleány-ruhába bújtatott ledér nőszemély, felcsapjuk a vállunkra, és futunk vele a saját bázisunkra. Ez is világos. Csakhogy... ha a derék asszony elunja magát a vállunkon, egyre agresszívebben próbálja felhívni magára figyelmünket - a végén már arcunk előtt integet, amitől persze semmit sem látunk. Ilyenkor nincs mit tenni, rá kell csapnunk a fenekére, hogy mégis tudja már, mi a dörgés. Gondolom, nem kell részletezni, hogy ez az alaposan kifundált opció már megjelenés előtt kivívta számos civil szervezet tiltakozását. Véleményem szerint azt sem kell részletezni, hogy már egyjátékos módban is sokkal-sokkal durvább dolgokra lehet számítani, szóval mire ideérünk, valószínűleg már fel sem vesszük a dolgot. (Vagy rég a kukába hajítottuk a játék lemezét.)
Férfias játékok
Hail to the king, baby?
De itt az igazság pillanata, nem halogathatjuk tovább. Hiába a fantasztikus Duke Nukem-hangulat, a stílus, a helyszínek, a játékmenet, az ésatöbbi, a játékot így is ízekre lehetne szedni rengeteg technikai hibája miatt. A rettenetesen hosszú töltésidők, az általános grafikai minőség, a homályos textúrák stb., de mintha a Gearbox még provokált is volna minket. Amikor először találkozunk szembe magunkkal a tükörben (handsome devil!) és szeretnénk egy igazán szürreális, időutazós élményt, akkor nem kell mást tenni, mint ugrani egyet: Duke teste felemelkedik a földről, de úgy, hogy teljesen merev, csak térdét hajlítgatja. Namármost, kizárt, hogy ez nem szándékos gyomros: ez kérem, egy időkapu az előző évezredbe. Akkor mégis, hogyan osztályozzunk? A hangulatot mindenek fölé helyezem (és nem merek ujjat húzni Duke-kal), illetve nosztalgikus vén róka is vagyok, úgyhogy ezért a nyolcassal kezdődő pontszám, de őszintén szólva, ha szigorúan a technikai részt néznénk, a mai elvárások (és a 12 év!) fényében, akkor az eredményt a második számjegy jobban lefedné.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak
minősülnek, értük a szerkesztőség és a szolgáltatás üzemeltetője semmilyen
felelősséget nem vállal! A moderálási elvekbe ütköző hozzászólásokat
szerkesztőségünk bármikor törölheti.
A megjelenés napján kitoltam - valahogy nem érdekelt a sajtó, hogy lehúzza a hiányosságaiért. Számomra a lényeg a nagybetűs Hangulaton volt - tökéletes DN-atmoszféra, hasfalszaggató poénok - számomra 95%
Nekem tetszett! Nagyon! A rengeteg apróság, a Duke atmoszféra nosztalgiázással tölt el... Látszik, érezni rajta h dolgoztak vele. Engem szórakoztatott, jó vele játszani, és ez a lényeg! Apropo elakadtam a hatalmas Duke szobor forgatós résznél mikor fel le mozognak körülötte az épületek és fel kellene ugrálni de soha nem tudtam annyira magasra takni a házakat h jó legyen...időm meg azóta sem volt h nekiüljek kitalálni wattafakk...
Keycard? I don't need no fucking keycard!! :D
Személy szerint nekem nagyon bejött, de lehet azért, mert nem nagyon vártam és nem fűztem nagy reményeket csak leültem és NA nosztalgiázzunk egy kicsit! Duke hangja hibátlan a poénok hibátlanok grafika hát nekem tetszett, de lehetett volna mondjuk szebb is és nekem kb 90%-os az értékelésem rá. Belopta magát a szívembe...
Szerintem még mindíg ez a fenti teszzt áll a legközelebb a valósághoz. És nekem tetszett nagyon a játék, szerintem nem is volt csúnya (persze ha leszámítjukl, amikor a magasból kellett kitekinteni az ősrégi textúrákba, amelyek a talajt alkották a szabadban, ahol csak renderelt háttér volt).
egy szóval is mondtam ,hogy a végleges verziót letöltöttem valahonnan ? A demo ugyebár járt az előrendelőknek steam-en. utána inkább úgy voltam, inkább a portal 2-t veszem meg. Ja és sok éve nem töltöttem le (max steam-ről fizetés után ) játékot. ha kell kép tudok adni a gyűjteményemről
Azért igencsak durva, hogy Unreal Engine 3 dohog alattta (elivelg nem, de kamuzás megy orrba-szájba), és a 2004es legelső Source engine is kenterbe veri mondjuk a gátas pályát. Ettől függetlenül nekem nagyon tetszett a játék, iszonyat hangulatos, bár ezt a 2 fegyveres cuccot nem kellett volna erőltetni - ettől függetlenül a pontszámmal elégedett vagyok, tökéletesen elegendő ekkora pontszám
Erre szokták azt mondani h jó munkához idő kell, szarhoz meg még több. A legnagyobb baj sztem az h a beszólásokon és a kicsit debil humoron kívül semmi köze nincs a DN-hez. Cső lineáris, semmi kártya keresgélés, útvonal keresés (ami még térképpel sem volt olyan egyértelmű), és az egész olyan homályos h az ember kidörzsöli a szemét mert azt hiszi h azzal van baj
Én előrendeltem a játékot ,aztán mikor végigjátszottam a demo-t akkor töröltettem az előjegyzésem, majd ha max 2k lesz akkor megveszem, addig KI van zárva
Játszottam az előző részekkel is, de hogy ez a vacak 8 pontot kapjon enyhe túlzás. Nem tudom ki írta már, de igazat adok neki tök mindegy milyen a játék a gs 8-9 pontokat dobál rájuk.
Duke Nukem Forever First Trailer E3 1998
A Duke Nukem Forever első trailere, melyet az 1998 -as E3 konferencián mutattak be. A játék ezen verziója még az id Tech 2 (Quake 2) motort használja, bár a videó bemutatásakor a fejlesztők már átálltak az Unreal engine -re. A játék minden idők legho
Nem meglepő módon az iPhonenak és a Kickstarternek köszönhetjük a speciális tanulógitárt. Elképesztő könnyedség jellemzi ezentúl a kezdők muzsikálását.
2007 óta rendezik meg Londonban azt a fesztivált, amely (és az Apple) segítségével ingyen juthatnak a szerencsések a legnagyobb előadók koncertjegyeihez.
PC = Personal Computer, azaz személyi számítógép. Sokáig a Windows & Intel által fémjelzett számítógépeket hívták PC-nek, de a kifejezés kezdi visszanyerni eredeti értelmét.
Lawless - Két rövid részlet 2012. május 22. 21:00 Egyre közelebb van augusztus, s egyre több anyag kerül fel a netre John Hillcoat szórakoztatónak ígérkező gengszterfilmjéből. Ezúttal két rövid videót kapunk, hogy már a film előtt ismerkedjünk a karakterekkel.
Ice Nine Kills - Someone like You Nem, nem véletlen cím-egybeesésről van szó, ismét egy coverrel gazdagodott Adele anyó (a sok Billboard díj mellett...). Ráadásul nem is rossz.
Nagyon! A rengeteg apróság, a Duke atmoszféra nosztalgiázással tölt el... Látszik, érezni rajta h dolgoztak vele. Engem szórakoztatott, jó vele játszani, és ez a lényeg! Apropo elakadtam a hatalmas Duke szobor forgatós résznél mikor fel le mozognak körülötte az épületek és fel kellene ugrálni de soha nem tudtam annyira magasra takni a házakat h jó legyen...időm meg azóta sem volt h nekiüljek kitalálni wattafakk...
Fifa Street 2 (PSP Essentials)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
