Assassin's Creed IV: Black Flag teszt - kalóznak lenni jó

|

Az előző rész megosztotta a közönséget, így joggal merül fel a kérdés, hogy az Assassin's Creed IV: Black Flag visszahódítja-e rajongóit.

Titanfall 2 és sok más EA játék akciós áron! Hirdetés

Az Assassin's Creed IV előzetesünk után most végre érkezhet a teszt. Senki sem születik assassinnak, templomosnak, vagy teszem azt, kalóznak. Az embert a körülmények teszik azzá, ami, pontosabban az adott helyzetben meghozott döntés, az akció által kiváltott reakció. Magyarán az vagy, amit teszel. 

Hirdetés

Hatványozottan érvényes ez a walesi Edward Kenwayre, aki a meggazdagodás reményében száll tengerre, különben élete végéig hallgathatná apósától, hogy milyen mihaszna egy fráter, aki még a feleségéről sem tud gondoskodni. Az elhatározást tett követi ugyan, de hírnév és vagyon sajnos nem. Neptun tréfája folytán azonban olyan lehetőség pottyan az ölébe, amit vétek lenne kihagynia, járjon az bármekkora kockázattal is.
Ebből akár ki is találhattátok, hogy Edward nem a szokványos assassin, se képzettsége, se megfelelő háttere, se rálátása nincs a dolgokra. Hajótöröttként hánykolódik az események viharos hullámain, együtt úszva az árral.
Senkit se tévesszen meg az első néhány óra, melyben csavar követ fordulatot, és kezdetben azt a fene nagy szabadságot sem igazán érezzük, ám amikor megszerezzük hajónkat, akkor tárul fel előttünk a világ igazán. Ránézünk a térképre, majd elanyátlanódunk a számtalan ikon láttán, amelyek mind-mind valamilyen sokadrangú, ám a legkevésbé sem felesleges tevékenységhez kapcsolódnak. Előbb azonban ugorjunk egyet téren és időn át Montreálba.

 

Üdv a cégnél

Nyilván kíváncsiak vagytok arra, miként sikerült a modern szál. Miután Desmond történetét tavaly lezárta a Ubisoft, nem is kívánja azt különösebben megbolygatni. Ami megesett, már úgy marad.
Az eseményekbe mint az Abstergo Entertainment frissen felvett alkalmazottja kapcsolódunk be, akinek a Kenway vérvonal kutatása a feladata. Egészen pontosan az Animus segítségével felvételek készítése a szórakoztatóiparban felhasználható emlékekről. Természetesen valami más is áll a háttérben, az emlékek kereskedelmi felhasználása csupán a pénzt biztosítja a vállalatot fedőszervezetként használó templomosok főbb céljainak megvalósításához.

Ettől a szegmenstől egyébként ne várjatok világmegváltó dolgokat, csupán betörünk pár rendszerbe különféle minijátékok keretében, feljegyzéseket olvasunk, audionaplókat hallgatunk végig, videofelvételeket tekintünk meg, amelyekből nem csak az derül ki, hogy mi történt Desmonddal az Assassin's Creed III befejezését követően, hanem végig úgy érezzük magunkat, mintha az orrunknál fogva vezetne a Ubisoft. Ügyesen keveredik a fikció a valósággal, millió „bizonyítékot” találunk a kiadó és az Abstergo együttműködésére (ennek eredménye például az Assassin's Creed III: Liberation), sőt még a Watch Dogsban debütáló ctOS-t is sikerült beleszőni a pókháló szálai közé. És akkor még nem említettem az esetleges jövőbeli részekre, vagy már elvetett koncepciókra utaló morzsákat, amelyek az ókori Egyiptomba, a második világháborúba, vagy épp Jeanne d'Arc idejébe tett kirándulásokról árulkodnak.

 

Veterán vs. laikus

Még azelőtt, hogy megérkezett volna szerkesztőségünkbe a tesztpéldány hosszas eszmecserét folytattunk Disorder kollégával arról, hogy jót tesz-e a sorozatnak a modern (sci-fi) szál háttérbe szorítása. Míg ő imádta Desmond történetét, a szimulációhoz illő high-tech kezelőfelületet, addig számomra éppen hogy megnehezítette a beleélést mindkettő. Noha utóbbi még mindig modern, a színválasztásnak köszönhetően hamarabb megbarátkoztam vele, a megnövelt szabadság pedig úgy kellett már az szériának, mint savanyú káposzta a skorbut megelőzésére.

Attól persze aligha kell tartanunk, hogy az Animus jelenléte idővel teljesen kikopna AC-kből, mert ahhoz egyszerűen túl sokat vesződött a Ubisoft a templomosok és az assassinok évezredekre visszanyúló konfliktusának megalapozásával, és túl sok energiát ölt az Abstergo felépítésébe.
A játék élvezetének nem feltétele a korábbi részek alapos ismerete, ami konzolgeneráció váltással megcsíphető új játékosok megnyerése szempontjából világbajnok ötlet a Ubi részéről. A veteránokat pedig a saját lábán is megállni képes sztori, az itt-ott elejtett információmorzsák, az új környezetbe helyezett jól megszokott játékelemek tartják majd továbbra is a sorozat mellett. Az open world megoldások pedig számukra is az újszerűség érzésével ható vonzerőt képviselhetnek.

Szabadidőt vennék

Ha nem térünk le a cselekmény fő csapásirányáról, nem engedünk a kíváncsiságnak, és mindent Edward Kenway álma megvalósításának rendelünk alá, még akkor is bajosan érünk egyetlen hétvége alatt a történet végére. De az ember már csak olyan, hogy miközben megy az orra után, időnként jobbra vagy balra is pillant, és jó eséllyel meglát valami érdekeset. Nem túloztak a Ubisoft Montreal lánykái, bőven bele lehet pakolni 80-100 órát, pedig nem csinálunk mást, minthogy rámegyünk egy szarvasra az új páncélunkhoz, vagy megszigonyozunk egy fehér cápát a több kovás pisztolyt befogadni képes táska reményében.
Emitt egy bérgyilkosság, amott egy hajós küldetés, amott egy elásott kincs, vagy egy elsüllyedt hajóroncs.

Csak még ezt az apróságot megcsináljuk, de ha már épp útba esik, akkor amazt is, és végül azon kapjuk magunkat, hogy ránk esteledett, de még mindig nem léptünk túl a negyedik szekvencián. Egészen pontosan tizenhárom vár ránk, no meg a teljes karibi térség Florida déli partjaitól az ún. Nyugat-indiai szigetvilágon át a Yucatán-félszigetig. Havanna, Kingston és még tucatnyi kisebb-nagyobb település utcáin kergetőzhetünk az őrökkel, üldözhetjük a célpontjainkat, kihallgathatjuk a baráti füleknek szánt beszélgetéseket, vagyis csinálhatjuk mindazt, amit a korábbi részekben is élveztünk.
Az akrobatikus elemekkel átszőtt futás, mászás, ugrás maradt a régi, minden településen, vagy földdarabon felmászunk a magaslati pontokra, szinkronizálunk, és máris látjuk a térképen, hogy mi hol és merre rejlik. A megoldás nem véletlenül emlékeztet a Far Cry 3-ra, ahogy az sem, hogy erődöket támadhatunk meg, és foglalhatunk el, biztonságosabbá változtatva a környező vizeket.

A gyilkolás különféle módjai sem tartogatnak meglepetéseket, ölhetünk nesztelenül, de lendületből is beronthatunk a tömeg közepébe. Egy jókor elpottyantott füstbomba csodákra képes, ahogy a közelről leadott pisztolylövések is. A vívás pedig továbbra is szórakoztató, hárít, kibillenti az ellenfelet az egyensúlyából, belemélyeszti a kardját, jobb esetben mindkettőt. Szabályos vérfürdőt rendezhetünk, csak arra ügyeljünk, hogy magunk elé rántsunk valamelyik szerencsétlen egyenruhást, amikor épp szitává akarnak lyuggatni a lövészek.
A sunnyogósabb küldetések alatt szabotáljuk a kolompokat, és használjuk bátran a fúvócsövet. Ellenben, ha épp nem az észrevétlenség a küldetés sikeres teljesítésének feltétele, akkor gond nélkül tombolhatunk is. Habár általában a csendes, gyilkolással nem járó megoldások híve vagyok, még mindig az elején tartanék, ha nem lehetne erőből is legyűrni az akadályok többségét.

Grand Theft Ship

Amiben igazán eltér az AC4 elődeitől, az egyfelől a grandiózus, nyitott világa, másrészt pedig a tenger és a hajózás minden eddiginél hangsúlyosabb szerepe. Quicktravel ide vagy oda, nem túlzok, amikor azt állítom, hogy a játékidő közel felét fogjuk a Jackdaw fedélzetén tölteni. A fejlesztés és a craftolás alapanyagai, a hullámsírban fekvő roncsok gyomrában rejlő kincsek, de már pusztán a vitorlázás öröme is elegendő ahhoz, hogy kihajózzunk fejleszthető búvóhelyünk biztonságot nyújtó öbléből.

Amikor szél dagasztja a vitorlákat, és ránézésre vagy húsz csomóval szeli hajónk a hullámokat, jobbkéz felől egy púpos bálna fúj, balra pedig egy spanyol kalózvadász vitorlái bukkannak fel a horizonton, akkor érzi a kalóz igazán, hogy él. Szívünk a torkunkban dobog, ahogy az első pontatlan ágyúgolyók elhúznak a fejünk felett – imádkozunk, hogy egyik se találja telibe a főárbócot. Parancsszóra lebukik és az életéért kapaszkodik a legénység, így minimalizálva a károkat, aztán megkezdődik az életre-halálra szóló keringő. Leeresztett horgony mellett végrehajtott éles fordulókkal, két fokozatban állítható sebesség mellett igyekszünk mindig úgy navigálni, hogy mi jöjjünk ki jobban az ütésváltásból. A távoli lomha galleonok és az erődök ellen a mozsárágyú a nyerő, valamivel közelebbről már az oldalunkat kell mutatnunk, és pusztító erejű sortüzet leadnunk, üldözőinket robbanó hordókkal lephetjük meg, míg az előttünk haladót egyszerűen fel is öklelhetjük. Amikor csak lehet, lőjük ki az ellenség fedélzeten tárolt puskaporos hordóit, zúzzuk szét láncos lövedékekkel a vitorláit, és ahelyett, hogy elsüllyesztenénk a spanyol, vagy brit lobogó alatt hajózó ladikot, inkább csáklyázzuk meg.

Ekkor még leadhatunk pár lövést a hajótatra rögzített apró ágyúból, de aztán lendüljünk át egy kötéllel, és vágjunk le annyi matrózt, amennyi kiváltja a többiek megadását. Az így megszerzett hajót beolvaszthatjuk a flottánkba (erről bővebben a print cikkben), felhasználhatjuk a Jackdaw sérüléseinek kijavításához (akkor is működik, ha közben még öt másik ellenséges hajó köröz körülöttünk), de akár el is engedhetjük a legénységet, hogy megszabaduljunk a fejünkre kirótt vérdíjtól.
A Jackdaw újonnan egy szkúnerrel, vagy egy briggel még csak-csak elbánik, ám egy fregatt már úgy helyben hagyja, hogy az öröm nézni. Arról pedig ne is álmodozzunk, hogy hadihajóknak megyünk neki, kifosztunk egy királyi konvojt, vagy egyedül legyőzünk egy egész flottát. Sok-sok ezer elköltött aranyérmével, rengeteg felhasznált faanyaggal, fémmel és vászonnal később viszont már a térség legjobb kalózhajóját mondhatjuk a magunkénak több sor ágyúval mindkét oldalán, megerősített hajótesttel, vasalt vágósarkantyúval.

Rummal, vagy rum nélkül

Nekem eddig a Black Flag tetszett a legjobban az összes Assassin's Creed közül open world jellegének, a kalózromantika jól elkapott hangulatának, Edward szerethető személyiségének, és a modern szál háttérbe szorításának hála. Oly sok mindenről írhatnék még a mostani konzolokon is lenyűgöző (persze PC-n, és next-gen masinákon lesz az igazi) látványtól a hibátlan karakteranimáción (figyeljétek meg, hogy milyen pipiskedve lépked Edward a combközépig érő vízben), a nációtól függően spanyolul, franciául, vagy épp erős akcentussal átitatott angolul beszélő szereplők zseniális szinkronhangjain át a templomosok kulcsainak felhasználásáról, vagy épp a maják kincsének megszerzéséről.
Természetesen hibák is akadnak, amelyek egy részét a Ubisoft a megjelenés napján érkező tapasszal óhajtja kijavítani. Szökőévenként beakad egy NPC, vagy az elvégzett küldetés után is ott marad a térképen a marker, de semmi olyasmit nem tapasztaltam, ami haladásom gátja lett volna. Tartok tőle viszont, hogy a hajóval végrehajtott lopakodós feladatok (az ellenfél látókörét kell elkerülni) a későbbiekben sem válnak lényegesen szórakoztatóbbá, pláne, ha egy krokodiloktól hemzsegő mocsárban tesszük ezt, vagy homokzátonyok között tejfehér ködben.

Csalódásomra az MI még mindig ugyanúgy kihívásokkal küszködik, mint régen. Értem én, hogy a katonák relatív butasága (mintha a Karib-tenger kalózai első részéből szalajtott őrpárosról mintázták volna őket) hivatott ellensúlyozni nyomasztó létszámbeli fölényüket, de ha már szimuláció az egész minitérképpel és miegyébbel, akkor vajh miért nem lehetett volna feltüntetni rajta a látószögüket és a látótávolságukat is? Hiába nem tetszik azonban a tömegbe olvadás mechanizmusa, vagy ahogyan a táncosnők figyelemelterelő szolgáltatásának igénybe vételét megvalósítani sikerült, ezek gyakorlatilag a sorozat védjegyévé váltak. Nem is igazán számítok változásra egyhamar.
Miután így kidünnyögtem magam, már csak az van hátra, hogy ajánlom-e az Assassin's Creed IV-et, avagy sem. A válaszom egy határozott igen, annyi tartalmat zsúfoltak bele a fejlesztők, amennyit egy GTA-ba szokás általában, a nyitott világ egyértelműen az előnyére vált, és habár a cselekménye nem annyira személyes, mint Ezioé, és történelmi hatását mérve talán nem is oly epikus, mint Connoré, Edward Kenwayt hamar a szívünkbe zárjuk, ahogy a szemünk láttára becstelen gazfickóból tisztességes csirkefogóvá válik, ez pedig olyan élmény, amit vétek lenne kihagyni.

A 2013/11-es GameStar magazinban egy, a részletekben jobban elmerülő tesztet olvashattok az Assassin's Creed IV: Black Flag többjátékos módjának és a flotta szerepének, illetve a hozzá kapcsolódó companion app bemutatásával kiegészítve.

Hirdetés

Te mit gondolsz?

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!