Mi, játékosok sokfélék vagyunk, emiatt nincs abban semmi meglepő, hogy azon a kihíváson, ami egyesek előtt leküzdhetetlen akadályként tornyosul, mások könnyűszerrel átküzdik magukat, és még csak meg sem izzadnak közben. Ugyanis nem mindenkinek tökéletes az ütemérzéke, megingathatatlan a kitartása vagy végtelen a türelme. Éppen ezért jelentek meg a játékokban előbb a lépcsőzetesen állítható nehézségi fokozatok, majd pedig az a mostanában egyre gyakrabban felkínált opció, hogy tulajdonképpen teljesen testre szabhatjuk, a képességeinkhez vagy a pillanatnyi kedvünkhöz igazíthatjuk a kihívás mértékét.
Abban, hogy egy-egy alkotást mennyire érzünk nehéznek, műfajtól függően kulcsszerepet játszhatnak a főellenfelekkel vívott küzdelmek, amelyeket a szadizmusukat kiélő fejlesztők nemcsak azáltal tudnak gyötrelmessé vagy élvezetessé (ízlés dolga) tenni, hogy szinte végtelennek tűnő életerővel és pusztító támadásokkal ruházzák fel a bossokat, hanem új mechanikákkal, a szabályok felrúgásával és további kreatív megoldásokkal is borsot törhetnek az orrunk alá.
Teljes mértékben szubjektív válogatáson alapuló cikkünkben a soulslike-okon kívül más műfajok képviselőinek is esélyt akartunk adni, de így is sikerült olyan bossharcokról megemlékeznünk, amelyeket annak idején különösen megterhelőnek, kimerítőnek találtunk, ám amikor végre túljutottunk rajtuk, a diadal mámorában úsztunk. Az esetleges félreértések elkerülése végett fontos tisztázni, hogy betűrendben haladunk, nem nehézség alapján.
Emerald Weapon - Final Fantasy VII
Bár többnyire az adott játék főgonosza szokta nyújtani a legnagyobb kihívást, akadnak kivételek is. Vegyük csak például az eredeti Final Fantasy VII-et, amelyben Sephiroth legyőzése jelenti ugyan a végső győzelem kulcsát, de nála is keményebben megdolgoztatnak azok gigantikus fegyverek, amelyeket ő szabadít rá a világra. Mind közül talán az Emerald Weapon a legemlékezetesebb, és nem csak azért, mert kizárólag tengeralattjáróval juthatunk el hozzá. Nem kevesebb, mint 1 millió életpontja van, messze több, mint bárki vagy bármi másnak a Square Enix JRPG-jében, szóval eltart egy darabig, amíg levisszük nullára. De hogy még izgalmasabb legyen a dolog, mindössze 20 percet ad a játék a műveletre.
King Dice - Cuphead
Amilyen bájos, annyira gonosz a Studio MDHR run and gun stílusú alkotása, a Cuphead, melynek különleges, az 1930-as évek rajzfilmjeit idéző látványvilága azt hivatott elfedni, hogy valójában egy bossharc-gyűjteményhez van szerencsénk a szívatósabb fajtából. Ennélfogva bármelyik összecsapást kiemelhettük volna, de a King Dice elleni küzdelmet választottuk, ahhoz ugyanis, hogy őt lenyomhassuk, előbb még több minibosst is el kell takarítanunk az útból, méghozzá egymás után. Akinek ez sikerül, már a végső ellenféllel, magával az ördöggel is el tud bánni.
M. Bison - Street Fighter II
Mostanra a műfaj minden rajongója megszokhatta, hogy a verekedős játékokban a kampány végi főellenfelek rendszerint jóval keményebben a többinél, nemcsak fájdalmasabbat ütnek, hanem jobban tűrik a pofonokat is, azaz jókora előnyben vannak hozzánk képest. Nem volt ez másként a Street Fighter II-vel sem 1991-ben: a Capcom direkt úgy tervezte meg M. Bisont, a Shadaloo bűnszervezet fejét, hogy kiforgassa vagyonukból a játéktermek látogatóit. Jellegzetes Psycho Crusher támadásával pillanatok alatt ledarálta kihívója életerejét, persze rengeteg gyakorlás és még több apró árán azért le lehetett győzni.
Marauder - Doom Eternal
Kevés FPS-ben nyújt annyira szórakoztató és zsigeri élményt a kézitusával ötvözött lövöldözés, mint a 2016-os Doomban, illetve a történetét folytató Doom Eternalben. Ez főként a Glory Kill rendszernek köszönhető, vagyis hogy a legyengített ellenfeleket szó szerint széttépve jutunk életerőhöz, lőszerhez, páncélhoz és a láncfűrészbe való üzemanyaghoz. Enélkül valószínűleg jóval kevésbé lenne izgalmas az első találkozásunk az ötös szintű vészhelyzetet jelentő Marauderrel, mely egyrészt nagyon ügyesen védekezik, másfelől közelharcban éppoly veszedelmes, mint amikor közepes vagy nagy távolságról indít támadást. Nyilván segítői is vannak, akiken átgázolva folyamatosan élet és halál peremén egyensúlyozunk, mire végezni tudunk vele.
Melania - Elden Ring
Nagy szerencséjük az Elden Ring játékosainak, hogy a FromSoftware nem várja el tőlük, hogy a történet megismeréséhez az összes létező bosst kardélre hányják. Ha így lenne, akkor valószínűleg sokkal kevesebben jutnának csak el a végéig, mivel le kellene gyűrniük Maleniát is, akik villámgyors és kiszámíthatatlan támadásaival pokollá teszi kihívói életét, arról nem is beszélve, hogy minden találata (még azok is, amelyeket hárítunk) visszatölti valamennyit az életerejéből. Ráadásul még ezt is tudja fokozni, mert akkor jön csak a neheze, amikor már azt hinnénk, hogy végre diadalmaskodtunk. A második fázisban még durvább támadásokkal ront neki a játékosoknak, van olyan csapása, amit csak óriási mázlival lehet elkerülni.
M'uru - World of Warcraft
Valószínűleg soha véget nem érő vita alakulna ki, ha arról faggatnánk a WoW közösségének tagjait, hogy melyik a Blizzard MMO-jának legkegyetlenebb bossharca. Mi most M'urut, a Sunwell Plateau főellenségét rángattuk elő a The Burning Crusade kiegészítőből, ez a küzdelem minden résztvevőtől, tanktól, healertől és dps-től egyaránt maximális odafigyelést igényelt, de még így is csak a világ öt legjobb guildjének sikerült több száz próbálkozás után végeznie vele, melyek során folyamatosan csiszolgatták a taktikát és a csapatösszeállítást. Végül a Blizzard nerfelte, hogy másoknak is legyen esélyük ellene.
Raam tábornok - Gears of War
Nem az Epic Games 2006-ban megjelent akciójátéka volt az első, amely megismertette velünk a fedezékharc örömeit, de kétségtelenül a Gears of Warnak és folytatásainak sikerült a legtöbbet kihozniuk ebből a formulából. Az első rész máig a műfaj egyik sarokkövének számít, mely számos emlékezetes pillanattal ajándékozott meg bennünket, köztük azzal a jóleső érzéssel, hogy a végén törleszthettünk Kim hadnagy gyilkosának. A sáskák tábornoka elleni küzdelem során az őt védelmező kryll-raj, az erősen behatárolt mozgástér, valamint a korlátozott képességű MI-társ (Dom nem segített rajtunk, ha padlóra kerültünk, ezt csak coopban tehette meg egy cimboránk) is hátráltatott minket, de ha maradt elég gránátunk, és nem felejtettük el felmarkolni a szerelvény valamelyik korábbi kocsijában árválkodó Torque Bow-t, akkor szignifikánsan megnőttek a túlélési esélyeink.
Shang Tsung - Mortal Kombat
Az évek során több új főellenfelet is bemutattak Ed Boonék Shao Kahntól Shinnokon át egészen Kronikáig, de valahogy úgy vagyunk ezzel is, mint a szerelemmel: az elsőt sosem feledjük. Az 1992-es Mortal Kombatban a lélekrabló varázslónak Shang Tsungnak jutott a megtiszteltetés, hogy ha sikerült valahogy átjutnunk a csatlósain, a szart is kiverje belőlünk. Könnyedén megtehette, hiszen bármikor meg tudott lepni a többi harcosra (vagy épp az általunk választottra) jellemző támadásokkal, és még a négykarú óriás, Goro alakját is felvehette a poén kedvéért. Kevés kivégzés esett olyan jól, mint amikor végre nála nyomhattunk el egy fatalityt.
Sigrun - God of War (2018)
Ahhoz, hogy végigjátsszuk Kratos utolsó előtti kalandját, nem szükséges feltétlenül a korábbi részekhez képest alaposan megújult harcrendszer mesterévé válnunk. A God of War kimaxolása azonban kizárólag akkor lehetséges, ha nem sajnáljuk az időt a gyakorlása, máskülönben esélyünk sem lesz a játék legdurvább főellensége, Sigrun ellen. A valkűrök királynője csak akkor jelenik meg, ha előtte mindegyik társával végzünk. Ők nyolcan vannak, és elég kemények, de Sigrun rajtuk is túltesz, mivel mindannyiuk képességeivel rendelkezik, így a korábban látott támadási formákat ötvözi, és mindennek a tetejébe még nagyobbat is sebez.
Umi-Bozu - Nioh
Miként az egy, a FromSoftware alkotásainak nyomdokain haladó soulslike-tól elvárható, a Nioh játékmenetének integráns részét képezik a bossharcok. Akadnak kihagyható összecsapások is, amelyeket nem muszáj megnyernünk ahhoz, hogy megismerjük a történet végkifejletét, a párviadalok zöme elől nem futhatunk el. Ilyen kötelező feladat a játék első harmadában feltűnő Umi-Bozu felszabdalása is, amit több tényező is nehezít túl azon, hogy az életereje a sokszorosa a miénknek. A fényes tekintetű gigászi amőba csapásai, köpései elől még viszonylag egyszerű kitérni, és igazából az ivadékai sem zavarnak túl sok vizet, ám elég csak egyetlen egyszer lassabbnak lennünk a kelleténél ahhoz, hogy eltaláljon sugár alapú támadásával, mely azonnal végez velünk. Az pedig végtelenül frusztráló tud lenni, amikor egy gurulással elkerüljük a biztos halált, de a lendület miatt átbucskázunk a móló peremén, bele egyenesen a vízbe, ami szintén a véget jelenti számunkra.
+ 1 Psycho Mantis - Metal Gear Solid
A Hideo Kojima 1998-as kultjátékában felbukkant, telekinetikus és pszichokinetikus erőknek parancsoló Psycho Mantis nem azért szerepel ebben az összeállításban, mert annyira szívós és izzasztó ellenfél lenne, hanem mert az alkotók egy zseniális húzással elhitették a játékossal, hogy képes olvasni a gondolataiban (valójában "csak" a memóriakártyán található játékokra tett utalásokat), valamint előre megjósolja minden mozdulatát. És tényleg alig lehet megsebezni, amíg rá nem jövünk arra, hogy a kontrollert egy másik portba átdugva végre legyőzhetővé válik. Onnantól viszont már gyerekjáték az egész.
Ezek voltak tehát azok a főellenfelek, akikkel mi annak idején rendesen megszenvedtünk, de az is biztos, hogy míg élünk, emlékezni fogunk rájuk. Természetesen a lista korántsem teljes, nagyon sokáig lehetne még folytatni a nosztalgiázást. Bennetek mely játékok bossharcai hagytak mély nyomot?