Neked mi jut eszedbe, ha azt hallod, metál? Feketébe öltözött, hosszú hajú emberek, akik egyik kezükkel villát mutatnak, a másikkal meg sörüket szorongatják? Túlvilági üvöltés, zajos dobok és torzított gitár? Netán a Tankcsapda? A Metallica? A Hooligans?
És mi lenne az első gondolatod, ha azt kérnék tőled, írd meg, milyen érzéseket, gondolatokat vált ki belőled a Guns N' Roses November Rainje, vagy a kiváló Thy Catafalque dallamai? Lehet, hogy csak annyit, hogy "hú, az jó szomorú", vagy hogy "ha Picasso festés helyett zenélt volna, annak ilyen eredménye lett volna", ami, hát, egy vélemény, ha így érzed, ezt is leírhatod.
Cserna-Szabó András író arra kért fel huszonegy kiváló magyar alkotót, írják meg prózában, hogyan viszonyulnak a metálhoz (feltételezve, hogy viszonyulnak valahogy), úgy, ahogy ezt ők szeretnék megfogalmazni. Mindig izgalmas látni, mennyire másképp közelítik meg különböző hátterű, más-más műfajokban vagy módszerekkel dolgozó művészek az ilyen kihívásokat, különösen akkor, ha nincsenek kötöttségeik - valami hasonlót csinált a tavalyi év végén, az X lemez megjelenése előtt a 30Y zenekar is, amely arra kérte barátait az "X beszél" kezdeményezés keretében, mondják el, nekik mit jelent az X, aztán a válaszokat az album felvezetéseképp tette közzé közösségi oldalain.
A - jóval korábban, tavaly tavasszal megjelent - Stay Brutal! ennél azért fókuszáltabb, az X-et értelmezni sokkal többféleképp lehet, mint a metált. Mégis változatos művek születtek, és a könyvben olvasható írások nem csak mint kísérlet eredményei érdekesek, és végképp nem csak azoknak, akik nyáron is csak feketében hajlandóak létezni.
Cserna-Szabó előszava amellett, hogy vázolja a szerkesztő viszonyát a műfajhoz, igyekszik nagyjából körülírni, mi a metál, bemutatni, mennyire sokrétű, és rávilágítani arra, hogy a metálosok amúgy minden látszat ellenére szuper kedves emberek. Ezt alátámaszthatom: a pogóban mindenki felkapja az elhullottakat, pólókra vetett pillantások után születnek ha nem is örökre, de legalább az est végéig tartó barátságok, és a hangos zene felszabadítja azokat az energiákat, amik egyébként telefonfülkék szétverése során jutnának felszínre.
Nem voltak megadva előadók, csak azt egyeztették, hogy ketten ne írjanak ugyanarról, így több mint 50 év mindenféle együttese szerepel a listán, külföldiek és magyarok, főleg mainstreamek, nyomokban undergroundok. A kiválasztott dalok inkább inspirációs forrásként, semmint a történetek központi elemeiként szolgálnak; bár külön nem emelték ki, többen is említik például a Slayert. 1970-től haladunk 2022-ig, de az időrendiséghez nem igazodik feltétlenül az írók életkora, így nem lett a végeredmény valami kikacsingatós nosztalgiára építő, bezzegrégenezős olcsó szenzációhajhászás. Van benne múltidézés, korrajz, de kellő mértékű kreativitás, szubjektivitás is.
Volt, aki egyenesebb utat választott: Tolvaj Zoltán például (saját vagy legalább részben fiktív énje) fiatalkorának pillanatait idézte fel, ezeken át jutott el a Black Sabbathig és annak Planet Caravanjáig. Az eklektikus társaságokban hányásig ivás, majd másnap az emlékek kétségbeesett összekaparása bizonyára sokaknak megvolt annak idején, néha talán ma is. Tökéletes indítás, jobban nem is lehetett volna megalapozni a hangulatot. Hasonlóan mesélősre, kicsit csapongóbbra vette Para-Kovács Imre, aki a Motörheadet emlegetve kitért arra az igazán fontos megállapításra, hogy a klisék hasznosak.
A Burzum kiemelt szerepeltetése felveti a mindig izgalmas "el lehet-e választani a művet a művésztől" kérdést, Babiczky Tibor viszont nem tér ki a gyilkosságért és templomgyújtogatásért elítélt Varg Vikernes frontemberre (igaz, a Burzumra is alig) - az ő esetében bizonyára "igen" a válasz.
De van képzelt interjú is, meg egyiptomi régészkaland Eddie-vel, az Iron Maiden kabalájával, lemezkritika, lázálomszerű, nehezen értelmezhető írások, meg sok minden más, és még ha nem is nyújtotta mindenki a legjobb formáját, a végeredmény akkor is érdekes lett.
Nem csak metálrajongóknak izgalmas tehát a Stay Brutal!, hanem bármilyen irodalomkedvelőnek, zenei vonzalomtól függetlenül. Ahogy az antológiáknál általában, úgy a minőség itt sem egyenletes, lettek - szerintem - jobban sikerült és nekem kevésbé tetsző művek, de összességében izgalmas volt végigpörgetni, egyben felidézni saját emlékeimet a megnevezett együttesekről.