Meggyőződésünk, hogy azokat az alkalmakat leszámítva, amikor tényleg csak a vásárló átverése és lehúzása a cél, egyetlen fejlesztőnek sem az a célja, hogy pocsék, élvezhetetlen játék kerüljön ki a kezei közül. Mégis előfordulnak ilyen esetek, sokkal többször, mint azt szeretnénk. Az okokat firtatva arra a megállapításra juthatunk, hogy olykor a fejlesztők becsülik túl a képességeiket, és vágják túl nagy fába a fejszéjüket, máskor a projektre allokált büdzsé nem áll összhangban az elvárt célokkal, de az sem ritka, hogy a kiadó inkább bevállalja a negatív fogadtatással járó presztízsveszteséget, mintsem, hogy későbbi időpontra halassza a megjelenést, aminek a befektetők részéről tapasztalható nyomás is állhat a hátterében. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a halasztás sem csodaszer, néha még egy-két plusz év sem elegendő ahhoz, hogy gatyába rázzák az adott játékot.
Több példát is találhattok erre mostani összeállításunkban, mely éles kontrasztban áll azzal a cikkel, amelyben nemrég a 2023-as év szerintünk kihagyhatatlan játékait mutattuk be. Most viszont csupa olyan címről fogtok olvasni, amelyektől vagy sokkal többet vártunk, vagy nem vártunk semmit, ám még azt is csúnyán alulmúlták. Ezekhez a játékokhoz jobb, ha óvatosan, felkészülten közelítetek, és még így is könnyen csalódás lehet a vége, ha úgy döntötök, hogy adtok nekik egy esélyt.
Call of Duty: Modern Warfare III
Nem ebben a cikkben fogjuk eldönteni a vitát, hogy tényleg létezik-e az ún. "Xbox-adó", vagyis hogy a média egy része elfogultan áll hozzá a Nintendo és a PlayStation játékaihoz, míg minden, ami az Xbox istállójából érkezik, automatikusan hátrányból indul. Az idei Call of Duty ugyanis akkor sem kapott volna jobb kritikákat, a Microsoft kevéssel a megjelenése előtt nem kebelezi be az Activision Blizzardot. A nyúlfarknyi kampány egyike a széria leggyengébben sikerült darabjainak, ha nem egyenesen a legrosszabb, pedig versenyben volt még a Black Ops III és a Ghosts is. De a többjátékos komponensekre sem fogunk sokáig emlékezni, mivel a Zombies mód tulajdonképpen a Warzone 2.0-ból lenyúlt DMZ élőholtakkal, a tradicionális multi pedig a 2009-es Call of Duty: Modern Warfare 2 felújított térképeire épül. Ezzel együtt a multit kitartóan nyomják páran a szerkesztőségben, de ez már életforma.
Valószínűleg senkit sem lep meg, hogy az új Modern Warfare III kudarcának hátterében az Activision kavarása állhatott. A bloomberges Jason Schreier szerint idén eredetileg a Treyarch lett volna a soros, ám az öbölháborús témájú Black Ops epizódon dolgozó stúdiónak több időre volt szüksége, ezért a Sledgehammer Gamesnek kellett kitöltenie az így keletkezett űrt. Az Advanced Warfare, a WWII és a Vanguard csapata azt a feladatot kapta, hogy szállítson le egy kisebb, Mexikóban játszódó kiegészítőt a Modern Warfare II-höz. A kiadó ezt tavaly nyáron kukázta, és helyette teljes értékűnek mondott, prémium áron kínált játékot kért, alig másfél év alatt. Mind láttuk, hogy mi lett belőle.
Crime Boss: Rockay City
Michael Madsen, Chuck Norris, Danny Trejo, Kim Basinger, Danny Glover, Michale Rooker és Vanilla Ice kaliberű sztárokat csak addig jó ötlet leigazolni egy videojátékhoz, amíg a koncepció és a büdzsé valóban teret is ad a tehetségük kihasználására, máskülönben az történik, mint az Ingame Studios alkotásával. Vagyis hogy jól mutatnak együtt a plakátokon, rajongóként jó érzés viszontlátni őket az átvezetőkben, de hamar alábbhagy a lelkesedés, amint kiderül, hogy túl sok szöveg nem jutott nekik, ráadásul még azt a keveset is csak minimális átéléssel olvassák fel.
Sebaj, majd a játékmenet - menti a menthetőt, gondolhatnánk naivan, csakhogy mint a megjelenést követően kiderült, a bandák közötti, rouguelike megoldásokkal nyakon öntött, buta MI-vel és fantáziátlan pályatervezéssel súlyosbított területharc hamarabb monotonitásba fullad, minthogy elillanna az illusztris szereplőgárda keltette nosztalgikus érzés.
Flashback 2
Nem kell feltétlenül a videojáték-ipar mindegyik klasszikusát előrángatni a mélyhűtőből, hogy felmelegítsék, pláne nem azzal a céllal, hogy bármiféle érdemi mondanivaló hiányában szimplán csak egy újabb bőrt húzzanak le róla, mint ahogy a Microids tette a Flashback 2-vel. Paul Cuisset 1992-es kultjátéka még ma is meghálálja a ráfordított időt, ám kizárólag eredeti vagy újrakevert formájában, mivel mind a Ubisoft-féle 2013-as remake, mind pedig a néhány hete debütált folytatás, nos, ne szépítsük a dolgokat, szemen köpi a rajongókat.
Az utóbbi legfőbb ismérvei közé tartozik a botrányosan rossz irányítás, az érthetetlenül ronda grafika, a vérszegény narratíva, valamint az egyébként sem túl acélos élményt végérvényesen a földbe döngölő bugok tömkelege. Különösen fájó, hogy Cuisset közreműködése ellenére lett ilyen szörnyű a Flashback 2. Vagy pont, hogy az ő részvétele miatt? Ezt más sosem tudjuk meg, és nincs is jelentősége.
Forspoken
Nem stoppolta volna le két teljes évre konzolexkluzívként a Sony a Forspokent, ha nem lát benne fantáziát, így aztán mindenki arra számított, hogy ez lesz 2023 első nagy durranása, ehelyett viszont a Square Enix akció-RPG-je az év első nagy csalódásaként őriztük meg emlékezetünkben. Azt szögezzük le már most, hogy a látvány pofás volt, a mágiával turbózott, parkour-szerű rohangálás a nyitott világban szórakoztató, az élmény gerincét képező harcrendszert pedig tényleg jól eltalálta a Luminous Productions. Akinek ennyi elég is, az minden bizonnyal megtalálta a Forspokenben, amit keresett, ám aki egy valóban lebilincselő történetre is vágyott mindezen felül, olyan dialógusokkal, amelyek hallatán nem forgatja elszörnyedve a szemeit, és nem temeti lemondó sóhajjal a tenyerébe az arcát, nos az bizony hoppon maradt.
Mindez annak a ismeretében még inkább érthetetlen, hogy az írócsapatot erősítette Amy Hennig, az első három Uncharted kreatív rendezője és vezető írója is, a játékmagazin-szerkesztést forgatókönyvírásra cserélő Garry Wittával együtt. A kiad sem volt elégedett a Forspoken fogadtatásával, s bár nem engedte el a játék kezét (frissítésekkel, valamint egy kiegészítővel igyekezett korrigálni a hibák egy részét), véget vetett a fejlesztőcsapat önállóságának, beolvasztotta a stúdiót a Bravely Default, Dragon Quest, Nier és Octopath Traveler franchise-okon dolgozó Creative Business Unit II-be.
Fort Solis
Bevett fogás a narratív játékok marketingjét a produkcióban közreműködő színészek, szinkronszínészek személyére építeni, amennyiben ismertebb arcokról és hangokról van szó. A Fort Solis esetében ez Roger Clark (Red Dead Redemption 2), Troy Baker (BioShock Infinite) és Julia Brown (Az utolsó királyság) hármasát jelentette, ugyanis ők alakították a Marson játszódó sci-fi thriller főszereplőit, méghozzá kifogástalanul. A Fallen Leaf Studio alkotását kétségtelenül még vonzóbbá tette, hogy Unreal Engine 5-tel készül, azaz audiovizuális szempontból nem sok kivetnivalót találtunk benne.
Arról, hogy nem halmozták el dicsérő jelzőkkel a kritikusok, és a sci-fit, valamint a sétaszimulátorokat kedvelő játékosok sem emelték pajzsukra, leginkább az abszolút kiszámítható történet (a mindent felforgató, új perspektívába helyező revelációt előre lehetett látni), valamint a műfaj sajátosságának számító lomhasághoz képest is vontatott játékmenet tehetett.
A cikk folytatásához lapozz a következő oldalra!