„Ez őrültség!” kiált fel a perzsa nagykövet, miközben Leonidasz király kardot szegez rá. „Örültség? Ez Spárta!!!” ordít rá vissza teli torokból Leonidasz, mielőtt belelöki testőreivel együtt őket egy mély, sötét kútba. Leonidasz, illetve a spártaiak nem tréfálnak és az elkövetkező két órában a legváltozatosabb harci fogásokkal mészárolják le az egyre elkeseredettebb perzsákat, akik iszonyatos veszteségek árán és egy aljas árulás segítségével tudtak csak végül áttörni a thermopylaei szoroson…
„Ma este a Hádészban vacsorázunk!”
Legalábbis így szólt az eredeti Leonidasz mondat, amely arra utalt, hogy a harmadik napon már biztos elesnek embereivel, a filmben ugyanis a „Hádészt” „Pokolra” cserélték… (Mivel valószínűleg nem akarták az amerikai nézőközönség kulturális színvonalát meghaladni…) Persze a film célja nem is az volt, hogy a tökéletes történelmi hűsége miatt dicsérjük. Az igazi alapot Frank Miller képregénye szolgálja, amely leginkább a háborús harci jelenetek hihetetlenül expresszív ábrázolása és nem a történelemkönyveknek megfelelő precizitás terén emelkedett ki a többi közül.
A film legnagyobb érdeme, hogy ezt a sajátos hangulatot vitte át filmvászonra és a technikailag tökéletes és rendkívül látványos csatajeleneteket helyenként érdekes fantasy képekkel fűszerezte. A film elején például a még kamasz Leonidasz királynak egy akkora villogó szemű farkassal kell megküzdenie, amelyet csak horror filmekben láthatunk, később pedig a perzsa hadsereghez kapcsolódó furcsa lényeket: kecskefejű embereket, eltorzult mutánsokat és a csatatéren bevetett egzotikus állatokat (melyek közül az elefánt talán még történelmileg stimmelhet, az orrszarvú viszont már gyanús…) láthatunk. Maga a hódító Xerxész is egy legalább 2 és fél méter magas hórihorgas góliát, és furcsa túlvilági hangon beszél Leonidaszhoz: kétlem, hogy a valóságban is ilyen lett volna…
Spártai történet
A film tehát korántsem igyekszik a történelmi hűségre: a Gladiátor, vagy Rettenthetetlen hozzá képest maga a precizitás, de hát ezzel nincs is gond, elvégre az ilyen filmektől nem is ezt várjuk el. A 300 sztorija viszont nagyjából ugyanazokból a klisékből is építkezik, mint ez a két film, vagy más hozzájuk hasonlóak. Adott ugye a bátor és nemes hős, aki a politikusok és a korrupt (és furcsa módon mutáns…) főpapok ármánykodásai ellenére is háromszázad magával (illetve még pár „homokos” és „amatőr” görög segítségével) szembeszáll a perzsa hadsereggel.
Aztán ott van a gyönyörű, okos és királyába fülig szerelmes felesége, Gorgo királynő, aki szakasztott mása Lucillának a Gladiátorból (még a két színésznő is feltűnően hasonlít egymásra…) és minden követ megmozgat (időnként érdekes módszereket is bevetve…), hogy az ostoba és befolyásolható spártai tanácsot rábírja: a rossz ómen ellenére küldjenek ki egy nagyobb hadsereget férje megsegítésére.
No és nem hiányozhatnak az aljas konspirálók és árulók sem: Theron, a minden hájjal megkent fiatal politikus ott tesz keresztbe a királynak, ahol tud (közben pedig annak szépséges feleségére vágyakozik…), a torzszülött Ephialtész (aki olyannyira mutáns, hogy a notre-dame-i toronyőr Tom Cruise hozzá képest…) pedig a történelemkönyvek szerint is elárulta Xerxésznek azt a titkos ösvényt, melyen keresztül a spártaiak hátába lehetett kerülni.
Fantasztikus látvány, egyszerű világkép
A hihetetlenül hangulatos, baljós, dark fantasy-ket idéző vizuális világ, a döbbenetesen jól kidolgozott csatajelenetek és Gerard Butler nagyszerű Leonidasz alakítása, illetve a jól adagolt fantasy elemek csak részben tudják feledtetni a kicsit „egyszerű” sztorit és a fentebb vázolt, a szokásos klisékkel tarkított fekete-fehér felállást. Aki nem vágyik többre egy olyan filmnél, amely a Rettenthetetlen és a Gladiátor által már alaposan kitaposott ösvényen jár, az maximálisan elégedett lesz vele, de ebben a műfajban eredetiségben egyelőre a Mel Gibson-féle Apocalypto viszi a pálmát…
88%
Kapcsolódó videó:
