Lássuk csak: a film mindössze egy elvárásnak tud maradéktalanul megfelelni: annak, hogy dőlni fogunk alatta a röhögéstől. Más célt nem is szolgálhat, csak a határtalan szórakozást. A vígjáték már az ötödik percben lerendezi az aggódó nézőt, hogy te bizony itt nem fogsz unatkozni. A kezdetek után jöhet egy fantasztikus főcímdal, majd képekkel mutatják be, hogyan cseperedett fel együtt John és Ted.
A történet sablonos, egyedül a beszélő mackó jelenléte különbözteti meg a többi filmtől. Egy békés, karácsonyi napon, vidáman hógolyózó gyerekeket láthatunk az utcán, és már-már félni kezdünk, hogy nem egy giccses, ünnepi darabra ültünk-e be, amikor a narrátor ellövi az első, tipikusan Seth MacFarlane poént a zsidókkal kapcsolatban. Rögtön utána csattan a második, és a harmadik poén az, amin sírva röhögök még most is – azaz, mi a legerősebb dolog a világon? A poénok tömkelege miatt (és itt most nem a fingós, vagy egyéb gusztustalan tréfákra gondolok) talán túl jó érzéssel távozunk a moziból.
