Hirdetés

Deadfall Adventures teszt - Indiana Jones belülről

|

A Deadfall Adventures egy Unchartedre hajazó FPS, amely valójában meg sem közelíti a Naughty Dog szériájának szintjét.

Hirdetés

Mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás? És bármelyiket is kiáltjuk ki győztesnek, lehet-e egy harmadik versenyzőt is ringbe küldeni? Főleg hogy teljesen úgy néz ki, mint a tyúk, de egy másik szögből meg egy az egyben tojásra emlékeztet. Elsőre kissé furcsa felütés, tudom, de a Deadfall Adventures kapcsán mégis ezen a furcsa axiómán gondolkozom napok óta. Jöjjön Indiana Quatermain, vagyis James Lee Jones kalandjainak recenziója, amelyen még a plágiumok atyja, S. Pál is beájulna.

Amikor az első trailert megláttam a Deadfall Adventuresről, kellemesen ráizgultam a játékra, hiszen jómagam is olyan filmeken nőttem fel, mint az Indiana Jones trilógia (a negyediket talán hagyjuk is) vagy a Smaragd románca, könyveim között pedig előkelő helyen csücsült a Salamon király kincse. Talán ezek is közrejátszottak abban, hogy felnőttkorom hajnaláig régész akartam lenni, álmaimban nem is Habsburg porcelánkészletet pucolgattam egy múzeum pincéjében, hanem az őserdőben vágtam utat machetével, és felfedeztem a Tollaskígyó sírját.

Amit előzetesen tudni lehetett a játék kapcsán, az egyrészt a trailer látványa, valamint a tény, hogy vegyítik az FPS- és kalandelemeket. Már csak egy jó történetre vágytam, valami eredetire, falhoz vágósra, és boldogan adtam volna rá 99 százalékot látatlanban. Aztán elkezdtem játszani, és árnyalódott a kép. Nagyon.

Dr. Jones, ha nem csalódom

Ütős, eredeti történetet emlegettem? Nos, az elkészült játék első képkockáit meglátva azt hittem, ez egy Indiana Jones játék a licencjogok nélkül. A kissé elnagyoltan kifaragott főhős bizony egy az egyben Jones prof., a barna kalaptól a derékra tekert lasszón át a macsó beszédig. Éppcsak a neve más: James Lee Quatermain. Az illető mondjuk nem régészprofesszor, csak egy kalandor, akit egy mellben erőteljesen túlreprezentált hölgyemény és egy tudós kér fel némi segítségre Egyiptomban. A küldetést elfogadja… természetesen a tudós miatt, naná. Mellesleg.

A történet a második világháború hajnalán játszódik (ismerős ez valahonnan?). Kalandjaink során először egy egyiptomi ásatás helyszínén bolyongunk egy hű de titkos ősi ereklye felkutatása miatt, de persze közben egyéb kincseket is begyűjthetünk. Első ellenfeleink náci katonák (nicsak, valahonnan ez a sztorivonal is rémlik), akik némi szedett-vedett tutorialként is szolgálnak, heveny tűzpárbaj közepette tanulhatjuk meg az irányítás alapjait. Aztán a síremlék belsejében megjelenik egy náci középführer és egy kollaboráns régész… Most szépen mondjátok kórusban, melyik filmben láttunk már pontosan ugyanilyet. Jól van, Pistike, ötös, leülhetsz.

Ahogy a történet hömpölyög tovább, kiderül, hogy a náci tudós mégsem náci, csak beépített ember, aztán még később kiderül, hogy mégsem beépített ember, hanem náci. Hoppá, tetszik érezni a feszültséget? Időközben eljutunk a sarkvidékre is egy pöttyet, de csak azért, hogy Guatemalában kössünk ki, csapdákkal és mérgezett nyilakkal teli romok között. Ráadásul a gonosz németek mellett megjelennek a gonosz oroszok is, és szintén vehemensen lőni kezdenek szerény személyünkre. Nem, itt már le se írom, hogy ez a rész is valahonnan… Értitek úgyis.

Szabadság, reszelem

Rendben, a történetet talán hagyjuk is. Volt már pár olyan játék a világtörténelemben, amely máshonnan erőteljesen nyúlt sztorija ellenére is élvezetesre sikerült. Szóval azt ígérték, hogy FPS játék lesz, kutatással és fejtörőkkel megspékelve.

Az FPS rész valamelyest igaz is, bár elég szakaszosan – a játék első felében a ritmus ilyesmi: van 2-3 perc lövölde, aztán 10-15 perc mászkálás és „na, innen most hova menjek” jellegű fejvakarás, aztán megint 2-3 perc lövölde és így tovább. A második szakasztól, nagyjából a sarkvidéki epizód közepétől javul az arány, nagyjából fele-fele lesz a fegyverpuffogtatás és a kutakodás megoszlása.

Az adrenalinrohamok közötti időt egyrészt a helyek felfedezésével töltjük. Ez elvben lehetne érdekfeszítő, hiszen jó játékalapot adhat egy sokféleképpen bejárható, izgalmas labirintussá váló környezet. Itt viszont gyakorlatilag szinte mindig csak egyfelé mehetünk, a zsákutcákról az első kanyar után kiderül zsákutca mivoltuk. Ha pedig a személyes tulajdonságok fejlesztésére szolgáló kincsekhez vezető „rejtekút” bukkan fel, szinte ordít róla, hogy „mielőtt továbbmennél, nézz be ide, itt egy artifakt”.

A fejtörők egy része legalább pofás lett. Nem kell aggódni, három szinten állítható, milyen nehéz agymunkára vágyunk, a legkönnyebb fokozaton egy majomzigóta is könnyen kisilabizálja a csempéken kiforgatandó szimbólumok sorrendjét vagy a semmibe leszakadó padlócsempék sorrendjét (ne is mondd, honnan rémlik ilyesmi).

A baltával faragott királyfi

A sztori nyúlós, a játékmenet döcögős, de majd helyrerak mindent a grafika – legalábbis ezzel nyugtattam magam, de nem sokáig. A környezet ugyan szépecske, de korlátos – hiába tudunk ugrani, ha még egy negyvencentis kőre se tudunk felkecmeregni. A „minden pusztítható” korszakában pedig elég szánalmas, hogy lőhetünk, robbanthatunk, még egy egyszerű fadoboz is kibír mindent. A karakterek kidolgozása is középszerű, az arcvonások elnagyoltak, és a mozgás is esetleges: mo-cap helyett sajnos maradt az idétlen hadonászás.

Az MI sincs épp a helyzet magaslatán: az ellenfelek néha teljesen elmeháborodottan rohangásznak, ráadásul mindenkit kétszer kell lelőni, először úgyis felállnak, bármit teszünk. Az FPS játékokban azonnali halálnak számító fejlövés pedig szinte semmit sem javít a helyzeten, ennyi erővel lábujjra is célozhatnánk.

A fura háttérsztori mellett pedig kénytelen vagyok megemlíteni a hihetetlenül döcögő történetet a játékon belül is. Nagy nehezen kinyitunk egy síremléket, ami láthatóan évszázadok óta zárva van, és odabent már vígan lövöldöznek ránk a nácik. Kikapcsolunk egy tüzes-savas-nyilas csapdát, aminek kombinációját előttünk nem tudta senki, de mögötte már ott várnak az ellenséges katonák.

Bizony, a kalandozás során többször felbukkan elménkben az „és akkor ezt most így hogy?” kérdés. Máskor pedig a továbbjutás nehézsége zavaró – még könnyű puzzle fokozat mellett is előfordult, hogy egyetlen dinamit szétlövése jelentette a kiutat, ám erre semmilyen tipp nem utalt, és maga a dinamit is egyetlenegy háromfokos szögből látszott, három pixel erejéig: a hajamat téptem ki, míg rájöttem, mit is kell csinálni, pedig nem vagyok egy Kiszel Pákó.

Összességében sajnos kicsit elpuskázott lehetőségnek tartom a Deadfall Adventurest, ami sem a sztori eredetiségével, sem a játék izgalmával és logikájával nem tudott igazán meggyőzni, bár bukásnak nem nevezhető, ezt a pontszámot csak a régész-kalandor popkultúra miatt írhatom rá, pusztán a játék nem érdemel ennyit (nem Indy rajongóknak -1 pont). Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni, de nem hibáztatok senkit, aki az első beleölt pár óra után áttér a Plants vs. Zombies 2-re: a múmiák még abban is valószerűbbek, és nincs sehol Indiana Jones-utánzat, csak brutális növények.

Ügyfélszolgálati változás!
Ami tetszett
Ami nem tetszett
Hirdetés
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)