Hirdetés

Grand Theft Auto: The Trilogy - The Definitive Edition teszt - Amerika hanyatlása

|

A 3D-s Grand Theft Auto játékok többet érdemeltek volna néhány bugos, elsietett remasternél.

Hirdetés

2001 régen volt. Én épp az általános iskola alsó tagozatában szívtam magamba a tudást, de mivel viszonylag hamar lett otthon számítógépünk (Pentium II-es, de nyilván Pentium VI-osnak hazudtam, ha valaki azt állította, neki már jobb van), akkortájt már bőven pörgettem, ami épp eljutott hozzám másolt lemezeken. Fogalmam sem volt a nagyképről, arról, hogy a Grand Theft Auto III mennyire forradalmi, szimplán élveztem játszani, pláne úgy, hogy amikor a haverokkal összeültünk, felváltva irányítottuk a játékot, míg valaki egy videojátékos magazinból olvasta a végigjátszást, a tippeket, trükköket, köztük például azzal, hogy hogyan lehet repülni a Dodóval (egészen a GTA III mobilos változatának megjelenéséig nem tudtam, hogy ez nem kötelező, és elég csak beszállni és kiszállni).

A 2002-es Vice Cityvel hasonlóak az élményeim. Abban annak idején a legjobban az nyert meg, hogy már nem csak autózni lehetett, hanem motorozni is, de ugyanígy örültem annak, hogy lecserélhetők az öltözékek, megvásárolhatók ingatlanok, illetve hogy a szerszámboltban lehet böngészni a kézi fegyverek között. Sok tekintetben óriási előrelépés volt a GTA III-hoz képest, minden téren többet kínált, a fantasztikus zenék pedig bevésődtek hallójáratomba. Nagyon imádtam, nagyon sokat pörgettem, nagyon sokáig paráztam, miután rátaláltam a véres motelszobára.

Hirdetés

Arra is emlékszem, hogy talán soha nem voltam annyira izgatott, mint 2005-ben, amikor megláttam, hogy megjelent a San Andreas. Azonnal elindítottam a letöltést (mit sem tudtam én akkor arról, hogy vásárolni is lehet játékokat, azóta viszont megvettem Xbox 360-ra, PC-re és iOS-re is, úgyhogy ezzel talán sikerült törlesztenem), aztán ugrándoztam a lakásban, míg zajlott a telepítés, és instant elmerültem benne. Az, hogy 12 évesen szabadott-e volna ezzel játszanom, más lapra tartozik, de nekem például sokat biztosan nem ártott; nem öltem még embert, nem vettem fel a kocsimmal prostituáltat, és nem szerveződtem bandába, de biciklizni tudok és hízok a gyorséttermi kajától.

A GTA-sorozat játékai azok, amiket bármikor szívesen veszek elő újra. Ha ledaráltam egy hosszabb, sztoriközpontú játékot, jöhet valamelyik GTA, amiben a rövid, egyébként mobiljáték-használati szokásokhoz tökéletesen illeszkedő (mind tudjuk, hogy értem) hosszúságú küldetéseket könnyen le lehet pörgetni, de vezetgetni, randalírozni, vagy pizzát kiszállítani is ugyanolyan jó élmény bennük, akárhányszor előkerülnek. Ezért vártam nagyon (majdhogynem minden idei játéknál jobban) a remastereket, amik nem tökéletesek, a változtatásaikat nem könnyű azonnal befogadni, de az új rétegek mélyén még mindig azok a játékok, amiket régen szerettünk - csak most olyan, mintha túlmodoltuk volna őket.

Sayonara Salvatore

Rajongásomat némileg talán alátámasztja, hogy a Grand Theft Auto III: The Definitive Editiont egy délután alatt végig is játszottam, igaz, a fő küldetések mellett így épp hogy csak belekóstoltam a további tennivalókba. Nekem annak idején nagyon tetszett a hangulata (ami itt a köd elvételével némileg elveszett, de erről később), később is szívesen vettem elő, de azért most látszik igazán, mennyivel kezdetlegesebb volt, mint a Vice City. 2001-ben a játékosok sokkal megengedőbbek voltak mindennel, de húsz évvel később már nehéz elnézni egyes hibákat, amik javításával a Grove Street Games nem fáradozott.

Ilyen például az a kényelmetlenség, hogy a civil autósok teljesen kaotikusan közlekednek, elakadnak kereszteződésekben, felhajtanak a járdára és elgázolnak mindenkit könnyedén, nekünk rontanak csak úgy, vagy gond nélkül begurulnak a vízbe, ha felnyílik a Shoreside Vale-be vezető híd. A legdurvább az alagút, ahol néha félig a padkába olvadva haladnak, és ha el akarjuk venni az egyik autót, az óriásit szaltózva pattan arrébb. Egyszer az is előfordult, hogy a semmiből előteremve egy óriási busz gázolt át rajtam, és láttam repülő autót is. Igen, ilyenek a Grand Theft Auto III-ban olykor-olykor megtörténtek, de ha már kiadtak egy remastert, ezeket a hibákat pont lehetett volna javítani.

Szintén kényelmetlen, hogy számos küldetést nem a saját ügyetlenségem miatt buktam el, hanem azért, mert a játék rendszerei nem elég kidolgozottak. Azt, hogy saját bénaságom okán vagy más hibájából felborulok egy autóval, hamar megszoktam, de az utolsó előtti, S.A.M. névre hallgató, eleve elég nehéz missziót például azért kellett többször is újrakezdenem, mert a helikopter, amit ügyesen kirakétáztam, felrobbantott engem is, vagy épp azért, mert elúszott a hajó a parttól, és mivel a főhős nem tud úszni, nem mehettem utána, megfulladtam a tengerben. Előfordult egy előrehaladást gátló bug is, abban a küldetésben, amiben a város különböző pontjain kell telefonokat felvenni, hiába vettem fel egyet, nem aktiválódott a következő, két újraindítás kellett, hogy megoldja a gondokat.

A fulladásos halál a Vice Cityben is gyakori volt, a San Andreasban meg ugye már tud úszni CJ. Ezen két játékban közlekedési káosz szintén előfordulhat kisebb-nagyobb mértékben, de a küldetések és a rendszerek eleve átgondoltabbak, kevésbé tudtam a játékokat okolni egy-egy ballépésért. Ugyanakkor ez nem a Grove Street Games érdeme, a Rockstar csinálta meg jobban őket annak idején. 

Demolition Man

Problémásnak találtam a megújított célzást is, ami azért nem az a GTA V-höz hasonló, modern megoldás, amit reklámoztak. Három mód közül választhatunk, de a célzásrásegítés több gondot okoz, mint amennyit segít. Hiába lőnénk például egy autóban ülő célpontra, a játék automatikusan a gyalogosokat, sokszor random civileket jelöl ki, és esélyünk sincs arrébb vinni a kurzort, hacsak nem más, szatyrukkal összenőtt kezű nagymamákat likvidálnánk a minket bántalmazó bandatagok helyett. Egyszerre célozni és mozogni szintén nem könnyű, CJ például simán megfordul és az égbe tüzel ahelyett, hogy a kijelölt célpontokra lőne. Maradtam hát a klasszikus célzásnál, illetve néha a free aimnél, de kiábrándító volt, hogy a GTA III-ban dobásnál egyik esetben sincs célkereszt, lehetetlen kiszámolni, hova fog menni a gránát, így a kényelmesnél többet szívtam azon küldetéssel, amikor egy ablakon kellett behajítanom a robbanószert.

A harmadik rész végigjátszása során többször megmagyarázhatatlan dolgok történtek. Egy alkalommal például minden előzetes jel nélkül felrobbant a kocsim (a Vice Cityben is megeshet ez), előfordult, hogy láthatatlan akadályok miatt nem tudtam haladni, és kétszer összeomlott a játék PlayStation 5-ön. A Vice City egy alkalommal ugyancsak kidobott a főmenübe.

Technikai szempontból azonban még aggasztóbb, hogy a textúrák és tereptárgyak még Fidelity módban (ami elvileg a részletességet helyezi előtérbe a képfrissítési sebességgel szemben) is lassan töltöttek be, látszott, ahogy kirajzolódnak az épületek, bóják, megjelennek a járművek, tisztul a kép egy-egy plakáton. Ez részben amiatt van, hogy eltávolították a korábban ilyen problémákat részben elfedő, a játékoknak sajátos hangulatot adó, a PlayStation és a PS2 idejében örömmel használt ködöt, és megnövelték a látótávot, csak aztán nem törődtek az ennek okán felmerülő egyéb problémákkal. 2021-ben érthetetlen, hogy 15-20 éves játékok remastereiben ilyen hogy fordulhat még elő, pláne olyan címeknél, amik a részletekre különösen figyelő Rockstar műhelyéből gurulnak ki. Külön röhejes volt, amikor két autó egyszerre "érkezett meg" a játékba, és az egyik - egy rendőrautó - a másik tetején landolt.

A látótáv növelése egyben azt is magával hozta, hogy az égből nézve láthatjuk, mennyire nem grandiózus valójában San Andreas, vagy mennyire nem dolgozták ki a távoli elemeket, de ez tényleg csak akkor tűnhet fel, ha repülőbe ülünk, és úgy is inkább megmosolyogtató, mint zavaró.

Nem könnyű megbékélni az új látvánnyal, még úgy sem, hogy vannak azért szép elemei a játékoknak. A grafika kicsit rajzfilmes lett, kicsit a The Simpsons: Hit and Runt idézi, és ami a karakterek arcával történt egyes esetekben, arra nehéz magyarázatot találni (a fehéren világító szemek például egyenesen rémisztőek), de az autóknak jót tett az újrafestés, az éles textúrák remekül mutatnak, egyes épületekbe belátni (parallax megoldással 3D-snek tűnik a beltér) és a fények is szépek, pláne a Vice Cityben. Még mai szemmel sem ocsmányak az eredeti játékok, de a javított bevilágítás dob az élményen - ugyanakkor a sötét részek néhol indokolatlanul sötétek. Az, hogy ilyen régi játékok nem kimondottan ragyogó remastereinél is választani kell a 4K melletti 30 fps-es és 60 fps-es képfrissítési sebesség között, fura, de legalább 30 fps-sel sem élvezhetetlenek, és 60-nál sem rondák. Mindennek a tetejébe egyik megjelenítési módban sem stabil az fps-szám. Ugyanazok a hibák, hiányosságok mindkét esetben előfordulnak, személyes preferencia kérdése, kinek melyik fekszik jobban.

A Number 6 with extra dip

PS5 mellett Switchen is volt lehetőségem kipróbálni mindhárom játékot, és ugyan csak egy-egy órát öltem mindegyikbe a Nintendo hibrid konzolján, nyilvánvalóvá vált, hogy ezek elkészítése is kihívást okozott a Grove Street Gamesnek. Itt például egészen máshogy bizarrak a textúrák, egyes pontokon belátni a talaj alá, és sokkal később töltenek be a kocsik, mint más gépeken. Állandó a recegés, akadozás is. Legalább nem felejtették el, hogy néhányan handheld módban játszanak: ilyenkor használhatjuk az érintőkijelzőt például a térkép megnyitására. Mint említettem, a GTA-játékok tökéletesek a mobilgamereknek, akik csak egy-két, vagy akár ötperces menetekre ülnek le játszani, így Switchen is helyük van a GTA-knak, de pár patch ide is kelleni fog.

Nem akarsz lemaradni semmiről?

Rengeteg hír és cikk vár rád, lehet, hogy éppen nem jön szembe GSO-n vagy a social médiában. Segítünk, hogy naprakész maradj, kiválogatjuk neked a legjobbakat, iratkozz fel hírlevelünkre!


A Grand Theft Auto széria részei szerencsére pont olyanok, amiket ma újra elővéve ugyanolyan jól szórakozhatunk, mint évekkel ezelőtt. Nem tudom határozottan, őszintén azt mondani, hogy a Definitive Edition kiadások jobbak, mert bár valóban fejlettebb lett az irányítás, sokat segít a GPS, a küldetések azonnali újrakezdésének lehetősége és a fegyverválasztó kerék, illetve a fények feldobják mindegyik várost, a megmagyarázhatatlan bugok, a néhol egészen bizarr rajzfilmes külső, a korábbi problémák, amik most, jó néhány év elteltével még zavaróbbá váltak, és a viszonylag magas ár mind-mind elrettentő tényezők. Egyes zenék hiánya fájó (a Billie Jeanért elhullajtottam pár könnycseppet, aztán beraktam Spotify-ról, mert hát ilyen világot élünk), de még így is impozáns a kínálat. Talán javítani fognak egyes problémákat, viszont ezekkel a kiadásokkal még egyik GTA sem lett önmaga legjobb, definitív verziója - talán tíz év múlva sikerül. 

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Grand Theft Auto: The Trilogy - The Definitive Edition
A GTA játékok még eredeti formájukban is élvezetesek a mai napig, és ugyan igaz, hogy a remasterekben van pár pozitív változás, a negatívumok felett nehéz szemet hunyni.
Ami tetszett
  • a játékok még ma is élvezetesek
  • a bevilágítás szép
  • az autók jól mutatnak
Ami nem tetszett
  • a karakterek néha egészen furák
  • az új irányítási mód rettenetes
  • sok régi hibát nem javítottak, amik ma már különösen zavaróak
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)