A Painkillert sokan már 2004-ben kinézték a szalonból szofisztikáltnak épp nem mondható játékmenete miatt, a komplex, sztorivezérelt, filmszerű FPS-szuperprodukciók pedig azóta még inkább elterjedtek. Kíváncsian vártuk, mit mutat fel az Overdose így három év elteltével, próbál-e igazodni a trendekhez, túllép-e az agyatlan öldöklés múlt századi ideáján, de nem kellett csalatkoznunk: egy szemernyit sem változott.
Sztorit persze újat faragtak a fejlesztők, a felesége után kutakodó baltaarcú Daniel már sokunkat irritált. Az új hős, Belial, még furább szerzet, egy pokolbéli succubus és egy mennyei arkangyal tiltott nászának „gyümölcse", aki mindkét fától elég messze esett, s így se apu, se anyu nem látja szívesen otthon. Jobb ötletük nem lévén, menny és pokol urai - egymással egyetértésben - tömlöcbe vetették hősünket a purgatórium egy eldugott szegletében, ám amikor egy bőrkabátos baltaarcú tag kicsinálta Lucifert, az ő béklyói is lehulltak, és most szörnyű bosszút áll... mindenkin.
Járt utat? Járatlanért?
Fegyvert markoló kezünkre tehát karmok, hátunkra pedig szárnyak kerültek, ám ezen kívül sok meglepetés nem ér bennünket. Adott tizenhat pálya, mindegyikük miniarénák sorozata, melyekbe belépve záródnak a kapuk, felpörög a zene, beözönlenek a szörnyek, és - stílszerűen - elszabadul a pokol. A különböző tematikák köré szervezett pályák a látványvilágot és a szörnyfelhozatalt tekintve továbbra is markánsan különböznek: lángoló Róma bizarr gladiátorokkal, amerikai polgárháború gőzhajtotta tolókocsis nyomorékokkal, ókori egyiptom lebegő anubisz-mutánsokkal - van itt minden, mint Bécsben, hiszen ez a purgatórium! (Ezzel immáron három éve mindent meg lehet magyarázni.) A fegyverfelhozatal teljesen megújult, bár a régi sablonok helyenként visszaköszönnek: az „egyes fegyver" (Razor Cube) a régi szecskavágó áttextúrázott változata, a shoti másodlagosa most nem fagyaszt, hanem kővé dermeszt, a karóvető tapétázó funkcióját pedig a nyílpuska vette át. De vannak ténylegesen új szerszámok is, mint például korábbi börtönőrünk letépett feje, kinek démoni szeméből vörös halállézer csap ki, másodlagosban pedig sikolya öl hatékonyan. Megvannak a játékmenet régi csavarjai is, a tarot-kártyák, melyek feloldásához speciális kívánalmaknak kell megfelelnünk, az aranygyűjtögetés, hogy a feloldott kártyákat megvehessük, na és persze mindenki kedvence, a 66 felszívott lelkenként aktiválódó démon mód is visszatért.
A mocsári növényember esete a mérges gombával
Hogy örömünk mégsem teljes, annak több oka is van. A legfontosabb az ötlettelen leveldizájn: az alapjátékokhoz képest látványosan dobozból dobozba haladunk, ami egy idő után zavaróan repetitívvé válik. Laposabbak a „settingek" is: az eredeti Painkiller minden pályája az utolsó cseppig kihasználta az adott tematikában rejlő lehetőségeket, megragadva a kor vagy helyszín jellegzetes hangulatát, stílusjegyeit. Az Overdose jobb pályái az eredetiben nem tűntek volna ki a tömegből, némelyikükre pedig sajnos csak legyintettünk volna... Problémának éreztem a balanszolást is. A mocsárvilágban például nagyon hektikus a nehézség, egy ideig szépen folyik a hent, jó ritmusban érkeznek a szörnyek, robbannak a gránátok, röpködnek a végtagok, ám egyszer csak minden jel, vagy előzmény nélkül meghalok. Nem baj, reload, újrakezdem: megint meghalok. A negyedik visszatöltés után látom, hogy mindez azért, mert bejön a képbe két olyan mob, melyek radikálisan korlátozzák a mozgásteret (konkrétan a mérges gombát hajigáló növényemberekre és földből kinövő csápokra gondolok), holott ebben a játékban a mozgás egyenlő a túléléssel. Ezt hívják dizájneri bakinak. Máskor a pályavégi epikusnak szánt harcok leptek meg végtelen egyszerűségükkel: gyakran elég néhányszor körbebunnyzni a teremben, majd az összegyűjtött mobokat három gránáttal kicsinálni.
Tesztelni büdös?
Szúrta a szemem, hogy a tartokártyák teljesen elképesztő kívánalmakhoz vannak kötve, még ha insomnia fokozaton toljuk is a játékot, kizárt, hogy elsőre teljesítsünk olyan feltételeket, hogy „tartsd HP-d végig 50 fölött", vagy hogy „kizárólag a Razor Cube-ot használd". Még a „találj meg minden töltényládát" kritériumot sem tudtam abszolválni, pedig tényleg háromszor megnéztem minden szobát, mielőtt továbbmentem. Ekkor mondtam azt: nem is szenvedek én ezzel tovább (előtte még mást is mondtam, de a lényegi tartalom ez volt). Ironikus, hogy első kártyalapomat az első főboss-pályán tudtam megszerezni, ami a painkilleres hagyományokhoz képest merőben ötlettelen, unalmas és egyszerű volt: egy tízszeresére duzzasztott „hordós ördög" (lásd még: GSTV) mellkasát kellett telepumpálni bármivel, ami kezünk közé került, minden csel és fondorlat nélkül. Szegény pára így egy perc alatt elhalálozott a kitűzött három helyett. Előfordult továbbá, hogy nem triggelt a kapunyitás, így nem tudtam tovább menni, többször életemet vesztettem, csak mert vízhez ért a lábam (igen: vízhez ért a lábam), s ilyenkor mindig hátradőlhettem másfél percre, bámulni a töltőképernyőt, ami végül teljesen megkoronázta az egész játékélményt...
Az ördög most az egészben lakik
Mindezek ellenére a köztes időben - mármint amíg nem a töltőképernyőt bámuljuk - működik a játék. Kitart ugyanis az alapkoncepció, még ennyi idő távlatából is. Mész, lősz, ütős a grafika, intenzívek a színek, a fények, a látvány (nem tudom, mennyit babráltak az eredeti pain engine-en, de abszolúte megállja a helyét), akciószenzitív a zene, havoc a fizika, röpködnek a testrészek, dübörög az eksön, egekben az adrenalin.... Oldschool, és ezért imádjuk, annak ellenére, hogy az Overdose egyértelműen elmarad az alapjáték által felállított standardok mögött. De aki szerette az eredetit, az élvezni fogja ezt is.
GameStar
