Paul Verhoeven 1987-es RoboCop, avagy Robotzsaru mozija, illetve annak folytatásai nem véletlenül váltak kultklasszikussá - most jóindulatúan tekintsünk el attól, hogy akár egyetlen szót is fecsérelünk José Padilha 2014-es rebootjára. A fiktív jövő disztópikus, mocskos és gonosz Detroitja tökéletes vászon lett a brutálisan meggyilkolt, majd kiborgként újjáélesztett Alex Murphy rendőrtiszt számára, akit gépesítése után már Robotzsaruként ismert mindenki. A karakter iránti rajongás nagyjából töretlen maradt az elmúlt évtizedekben, folyamatosan jelentek meg a kapcsolódó élőszereplős és animációs tévésorozatok, képregények, és a korábbi NES-es és SNES-es címek után 2003-ban új videojátékot is kaptunk PC-re, PS2-re, Xboxra és GameCube-ra, mondjuk a Titus Interactive alkotása olyan szívszaggatóan rossz lett, hogy nem csoda, később már óvatosabban nyúltak a franchise-hoz.
Utoljára 2014-ben érkezett egy free-to-play mobiljáték az előbb említett új mozifilmhez, azóta viszont hoppon maradtak a rajongók, akik új kalandokra vitték volna Robotzsarut. És az a helyzet, hogy egyáltalán nem bánjuk ezt a hosszú hiátust, ha ennyi idő kellett egy, az alapműhöz a végletekig hű, és hangulatában is telitalálat adaptációhoz, akkor a RoboCop: Rogue City tükrében bátran kijelentjük, simán várunk a következő játékra megint közel egy évtizedet.
Mennem kell, bűneset történt
Pedig semmi különlegeset nem talált fel a RoboCop: Rogue City, egy egyszerű, letisztult lövöldéről van szó, melyben a komótosan mozgó, de végtelen lőszerrel ellátott pisztolyával pillanatok alatt egy kisebb sereget apró cafatokra lövő címszereplőt irányíthatjuk. A közrend szolgálata, az ártatlanok védelmezése, a törvény betartása - ezek a végtelenül egyszerű alapelvek irányítják Robót, és gyakorlatilag ez is lesz a feladatunk a játékban. Egy lineáris sztorin haladhatunk végig úgy, hogy közben el lehet ugrani mellékküldetéseket is csinálni, és a legalapvetőbb mellékfeladatok, például büntetőcetlik kiosztása vagy a rendőrőrsön a pultba beállás mellett itt is kibontakozhatnak egész jó kis történetszálak, de azért a fő csapásvonal világos: menni előre, és cafatokra lőni mindenkit, miközben kiszabadítjuk a túszokat és teljesítjük az egyéb feladatokat.
Az említett mellékküldetések tökéletesek arra, hogy megtörjék a játék monotonitását, szóval semmiképp sem érdemes kihagyni őket, ellenkező esetben kicsit túl tömény tud lenni az élmény, hiába remek a játék hangulata. És ez, vagyis maga a hangulat az, ami a "kifejezetten jó" kategóriába emeli a RoboCop: Rogue Cityt. Látszik, hogy a fejlesztők tényleg maguk is rajongók, ismerik és értik az eredeti filmeket, melyeknek kiválóan vissza tudták hozni a vizualitását és azt a retrofuturisztikus körítést, amitől annyira jó még 2023-ban is elindítani a '87-es Robotzsarut.
Bár Robo saját pisztolya esetében nem kell aggódni a lőszerutánpótlás miatt, a likvidált rosszfiúk flintáit is fel tudjuk venni (ebben az esetben véges a muníció), illetve az alkotók nem felejtették el azt, hogy tulajdonképpen kit is irányítunk: Detroit páncélozott rendfenntartója simán megragadhat egy gazfickót és olyan erővel vághatja hozzá a társaihoz, hogy mindenki ott és azon nyomban szörnyethal, vagy akár a tereptárgyakat is segítségül hívhatja, például az irodaházakban felkaphatja a monitorokat és azokat csűrheti neki a banditáknak. Fontos továbbá, hogy bizonyos ponton a rombolható környezet is segít abban, hogy senki se találjon fedezéket előlünk.
Köszönöm az együttműködést, jó éjt
Noha a RoboCop: Rogue City egy pofonegyszerű FPS, pakoltak bele némi csavart is fejlesztők, ugyanis a küldetések megoldásáért, és a gyűjtögethető cuccok, például a különböző nyomok, bizonyítékok összeszedéséért tapasztalati pontokat szerezhetünk, szintlépéseket követően pedig képzettségi pontokat oszthatunk el.
Kétségtelen, hogy a Rogue City nem úgy néz ki, mint az átlagos AAA-címek, meglátszik az alacsonyabb költségvetés, és főleg az átvezetők során tűnik ki az, hogy a vizualitás esetében komoly limitációkkal kellett együtt élniük a fejlesztőknek. De az igazság az, hogy még a kicsit csúnyácska látvány is hozzátesz a B-filmes hangulathoz, ami átjárja az egész játékot. A CRT monitorok sokasága, a neonzöld kezelőfelület, és a hasonló részletek mind-mind hozzátesznek ahhoz, hogy újra '87-ben érezzük magunkat. Vérből és brutalitásból nincs hiány, de ez egyáltalán nem érződik öncélúnak, sőt, a játék jóval kevesebb lenne, ha nem hozná egy R-besorolású akciófilm feelingjét.
Az is egyértelmű, hogy igazán azok számára lesz telitalálat a játék, akik kifejezetten rajonganak az egész franchise-ért, ők egy halom easter egget, kikacsintást, apróbb kedveskedést kapnak, végig olyan érzésük lehet, mintha a Teyon csapata simogatná a pocakjukat. Annál pedig nincs is adrenalinpumpálóbb és remekebb érzés, mint mikor Robotzsaru beszakít egy ajtót, majd a játék slow motionre vállt, és így kell gyorsan kiosztanunk az összes tűpontos fejlövést, még mielőtt a rosszarcok kivégeznék a félelemtől reszkető túszokat. A több mint 15 órás kampány során pedig szerencsére jó sokat kapunk ezekből az emlékezetes momentumokból.
