Stratovarius - Polaris

|

Nagyon vártam már ezt a lemezt – hiszen vadászni magasan és mélyen az egyik legnagyobb zenei élmény volt életemben. Nem csalódtam, sőt!

Készülj Overwatch akcióval az 576 Black Fridayre! Hirdetés

Mielőtt belemerülünka dalokba tisztázzuk a műfaji besorolást - a Stratovarius bár a Power metál egyik kimagasló képviselője, zenéje sok progresszív és neo-klasszikus elemet is tartalmaz, így nevezzük neo-klasszikus progresszív power-metalnak amit játszanak. Ez azért is fontos, mert ez a lemez bizony szép példája lesz ennek a „stíluskeveredésnek".

A Deep Unknown egyből az arcunkba vágja Johansson mester elegáns billentyűsjátékát és a jó kis zúzást. Igazi neo-klasszikus progresszív dal, gitárcirádákkal, lendülettel, ritmusváltásokkal, néhol Shadow Gallery dalokra emlékeztető kórusokkal és hangulatokkal (ez pedig nekem sokat számít mert a Shadow Gallery az isssten!). 2009 pogresszív metal terméséből már ez a dal önmagában is kiemelkedik, Matias pedig egyből bizonyít, teker egy nagyon fájin szólót benne. Ahogy mondani szokták így kell egy albumot kezdeni.


Johansson mester lebegő billentyűsei kezdik a második dalt is, melynek címe Falling Star. Klasszikus metal nóta ez, közepes sebességű (azaz midtempo), igen hangulatos énekkel, kellemetes dobolással - tipikus Stratovarius nóta - ez az alapvető minimum, hogy egy ilyen jó dal csak „töltelék" legyen egy ilyen lemezen - valahogy úgy érzem ezt a dalt sok cover zenekar fogja tolni a jövőben.
A következő nóta az egyik kedvencem, a King of Nothing - egészen kiváló progresszív gyöngyszem, fantasztikus masirozás effekttel, kiváló dallamvezetéssel, nagyon jó énekléssel és talán a legjobb billentyűs-teljesítménnyel az egész lemezen - egyenesen Richard Anderssoni magasságokban jár a zenekar ebben a nótában - ott hallhatóak ilyen billentyűzések. Nem egy egyszerű, könnyű dal - olyan, mint ami egy metal-operából, vagy valamilyen koncepciós albumról szökött meg (engem a kiváló svéd Galleon dalaira/hangulatára emlékeztetett a billentyűsszóló).


Blind - kis csemballózással kezdődik, ahogy az neo-klasszikuséknál szokás. Majd az egész egy uptempo power-csodába csap át, totális, 100% hamisítatlan Stratovarius hangzással. Talán a legtipikusabb Strato dal az egész lemezen, pörög a zenekar, galoppozik a duplázó, tolják a dallamos nótát ezerrel, Kotipelto mester hangja szárnyal, a billentyűs-szóló megint nem gyönge.
A következő dal a várva várt Strato ballada, ezúttal a Winter Skies címet viseli. Lehet előkeresni az öngyujtókat, koncerteken tuti elő kell venni ilyenkor. Egyébként tipikus Strato ballada, szép dallammal, kiállásokkal, hangulatos háttérbillentyűzéssel, kiváló énekléssel és nagyon lírai zongorázással, szívhez szóló gitárszólóval. Tényleg nagyon szép dal, jól oldja a Blind sodró lendületét.

Természetesen, ahogy ilyenkor lennie kell, jön az uptempo dal - Forever is Today címmel, igazi neo-klasszikus műremek, egyenesen Malmsteen & Co. Forever is a Long Time című dala jutott eszembe róla. Azzal a különbséggel, hogy tipikus Strato dalként szólal meg ez is - iszonyat jó a refrénje, a gitárszóló is kellemes, talán ez a dal lehet a Hunting High and Low kategóriájú sláger erről a lemezről.
Higher We Go - még egy slágervárományos, midtempo dal ütős refrénnel, igazi Strato hangzással, kórusokkal.
Újabb ballada - Somehow Precious - amiből újra bizonyítást nyer az az elméletem, hogy a metal és rock zenekarok írják a legjobb balladákat. Egyenesen egynémely Threshold dalokra emlékeztet Kotipelto hangja ebben a dalban - csodálatosan illeszkedik tiszta és erős hangja a balladákhoz is. Ez a szép, ámde nagyon szomorú ballada - kell is egy kis komolykodás így a lemez vége felé. Persze ez a dal is begyorsul a végén, ahogy növekszik a katarzis-élmény a nótán belül.

A lemez vége a két részből álló Emmancipation Suite. Első része (Dusk - azaz szürkület) súlyos, egykori progresszív rock klasszikusokat felidéző dalvezetésű - az erős kezdetet szép líra követi - hősies szinezetet adva a dalnak, főleg akkor, amikor a kissé arabos hangulatba bejönnek a kórusok. Könnyen el tudom képzelni a hőst, ahogy a történet zajlik - én pedig ülök egy tábortűznél és hallgatom, ahogy mesélik, mi minden történt a hőssel - inkább tűnik megzenésített versnek, mint klasszikus rock-dalnak, döbbenetes mennyiségű érzéssel és hangulattal, egymásnak felelgető gitár és billentyű szólóval, katarzissal. Második része (Dawn - hajnal) már a katarzis lejátszódása után, a szituáció megoldásakor játszódik, néhol Pink Floyd The Wall-os megoldásokkal emlékeztetve a hallgatót, hogy ez nem egy hétköznapi rock-nóta. Kotipelto pedig mindent belead, minden érzést, szépséget, fájdalmat... Fantasztikus befejezés ez egy kiváló albumnak.

Szerencsére hozzám a két bónusz dallal felvértezett változat került, amelyen itt egy akusztikus ballada következik When Mountains Fall. Igazi fantasy remekmű, nagyon szép kis dal - nem hősies, csak egy szép tiszta és szomorú szerelemről szól. Nemzetközi fórumokon sokan szidták a dalban Kotipelto kiejtését - szerintem maga a dal a lényeg... Az pedig csodaszép - zseniális fantasy kisfilmet lehetne mellé forgatni...
Utolsó nóta a Deep Unknown (Mikko Raita vinyl mix). Nem kell megijedni, nem lesz tücc-tüccösítve. Talán kevésbé szól Shadow Gallerysen, mint az eredeti keverés, mindenesetre üde szinfoltja az albumnak méltó keretbe foglalva azt.

4.75/5

Már majdnem a tökéletesség - Nem hiányzik Timo Tollki!

 

Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!