Okkal terjedt el az a gyakorlat, hogy általában bevágnak a tévésorozatok epizódjai elé egy-egy rövidebb visszatekintést. Ezek mindössze egy-két percet rabolnak el az ember életéből, amíg összefoglalják a korábban történteket, hasznosságuk viszont lényegében megkérdőjelezhetetlen. Abból indulnak ki ugyanis a tartalomgyártók - tegyük hozzá, jogosan -, hogy a nézők párhuzamosan több szériát is figyelemmel kísérnek, emiatt megeshet, hogy a cselekmény szempontjából jelentőséggel bíró apróbb mozzanatokra már nem emlékeznek, még ha heti rendszerességgel is követik a részeket. Az események gyors átismétlése segít nekik visszarázódni, megtalálni az elhullajtott fonalat, így ismét izgulhatnak, hogy vajon egymásra talál-e Fulgencio és Esmeralda. Sajnos a Big Bad Wolf, ahogy korábban, úgy ezúttal sem élt ezzel az eszközzel, ezért aztán ha időközben más játékokba is belekóstoltunk, előfordulhat, hogy az első pillanatokban elveszettnek érezzük magunkat, és csak jóval később kezd el derengeni, hogy miként jutottunk el idáig, illetve korábban milyen döntéseket hoztunk. Legalábbis én így jártam.
Következmények
Történt egy s más, mióta Louis de Richet betette a lábát vendéglátója fényűző otthonába, ahol a titokzatos lord invitálására érkezett befolyásos személyekkel (köztük egy elnökkel, több főrenddel, a Szentszék megbízottjával, egy feltörekvő katonatiszttel és egy megcsömörlött forradalmárral) kötött ismeretséget, némelyikükkel egészen bizalmas kapcsolatba keveredve. Miközben kámforrá vált édesanyját kereste, egyre többet tudott meg a többiek szándékáról és viselt dolgairól, egyiküket pedig kegyetlenül meggyilkolták. Érdekes módon ez a szál azóta is elvarratlanul lóg a levegőben, az írócsapat inkább a nagypolitikának szentelte a harmadik etapot.
Eddig sem volt titok, hogy a címbéli tanács dönt a világ sorsáról, ám most végre azt is láthatjuk, hogyan zajlanak a megbeszélések, és milyen módszerekkel szokta elérni célját Lord Mortimer. Akár mi magunk is a keze alá dolgozhatunk, így befolyásolva a vitatott hovatartozású Louisiana sorsát, de szembe is helyezkedhetünk vele. Amikor pedig már épp úgy éreznénk, hogy megint alig haladt előre valamit a cselekmény, sor kerül egy revelációval felérő beszélgetésre. Ezáltal hangsúlyosabbá válik a mindeddig kétértelmű utalásokba burkolt természetfeletti szál, újraértelmezünk pár, korábban megszerzett információt, és úgy tűnik, hogy a helyükre kerülnek a kirakós darabkái. De ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket, mert két felvonás még hátravan, érhetnek meglepetések a fináléhoz vezető úton. Talán addigra a QA csapat is összekapja magát.
Átkozott technika
El sem tudom mondani, mennyire elkeserít a The Council egyre szembeötlőbb csiszolatlansága. Ingadozó framerate miatt recegő kép, darabos animációk, helyenként csúszó szinkron, az elhangzott szövegtől eltérő feliratozás és beszéd közben csukva tartott szájak rontják el az összképet. Sőt a Ripples néhány jelenetében néhány kimondottan irritáló alakításnak is szemtanúi lehetünk. Korábban elfogadhatóan teljesítő szinkronszínészek összeszedett játéka esik szét egyik pillanatról a másikra, és válik manírossá. Olykor indokolatlanul túljátsszák szerepüket, máskor pedig visszafogottabbak, mint azt a helyzet megkívánná. Emiatt aztán sokat veszít élvezeti értékéből a harmadik epizód, holott a már emlegetett drámai fordulat, valamint a végjátékra tartogatott furfangos fejtörő akár önmagában is elvinné a hátán. És akkor még nem is dicsértem (eleget) az RPG-mechanikákat, amelyeket bátran kölcsön vehetne a kalandjátékok műfajában alkotó többi fejlesztő is.
