Tegnap PlayStation 5-re és PC-re is megjelent a Nioh 2 minden extrával felcicomázott új verziója, a Nioh Collection érkezésével párhuzamosan (ez ugyebár az első epizód feljavított változatát és annak bővítményeit is tartalmazza) pedig úgy éreztem, tartozom nektek egy vallomással: fülig szerelmes vagyok a második rész mindhárom kiegészítőjébe.
Alapvetően a Nioh 2-vel is elég szorosra fűztem a kapcsolatomat, bőven 100 óra felett töltöttem el vele meghitt közös pillanatainkat - ez volt egyébként az a PlayStation játék, ami 2020-ban a legtöbbet pörgött a PS4-emen (ti itt nézhettek rá, nálatok mi került a dobogóra), de PlayStation 5-ön is valószínűleg várni kell egy darabig arra, hogy bármi beelőzhesse. És ez nem azért van, mert esetleg javíthatatlan mazochista lennék.
Kétség sem férhet ahhoz, hogy a Nioh 2 piszkosul nehéz tud lenni, tőlem pedig nem esik távol a soulslike címek önsanyargatása, de nem ezért, vagy nem csak ezért tartom a játékot kiemelkedőnek. Embert próbáló nehézségi fokot összehozni ugyanis önmagában még nem számít megsüvegelendő teljesítménynek. Számomra a Nioh 2 igazi varázsa az elképesztően mély harcrendszerben rejlik.
Amikor teljesen ráfüggtem a Team Ninja remekművére, nagyon könnyen azon kaptam magam, hogy amikor nem konkrétan játszom vele, akkor különféle oktatóvideókat nézek a szédítően sok build valamelyikéről.
A Nioh 2-ben annyi egymástól teljesen eltérő harci technika, fegyvertípus és skill kapott helyet, hogy pillanatok alatt képes inasba rakni a hasonszőrű címeket, a fejlesztők pedig nem roppantak meg a vállalások alatt, nincsenek töltelék képességek. A DLC-kben szerencsére épp ezt a vonalat vitték tovább.
Jelenleg a Nioh Collection mellett az Immortals Fenyx Rising első DLC-jét pörgetem (teszt is érkezik mindkettőből hamarosan), és ott pont az ellenkezőjét érzem. Hiába szerettem annyira az alapjátékot, az A New God csak kiemeli annak egyik szeletét, egészen pontosan a fejtörőkkel tarkított próbatételeket, és kizárólag ezekre koncentrál, így elveszik a játék többi szórakoztató aspektusa.
A Nioh 2 esetében viszont mindhárom DLC érdembeli bővítést hozott, új pályákat, ellenfeleket, nehézségi fokokat, fegyvereket és persze bossokat pakolt elénk kellemes mixben. Ráadásul egyszerre gondoltak a keményvonalas játékosokra, akik a legdurvább kihívásoknak akarnak nekimenni 500-as szintnél is combosabban az újonnan megnyíló nehézségi fokozatokon, és az egyszeri kalandorokra, akik csak le akarják pörgetni a Nioh világának múltjába kalauzoló új missziókat, bele szeretnének kóstolni a végtelenül szórakoztató új fegyverekkel történő agyabugyálásba, aztán haladnak is tovább annak rendje s módja szerint.
Ráadásul a már megismert és megszokott alapvetésekhez is hozzá mertek nyúlni a fejlesztők, a DLC-knek hála régi páncélszettjeink is új képességekkel bővültek, tehát érdemes átnézni a régóta a batyunkban lapuló cuccokat, simán lehet, hogy újra kell tervezünk egy eddig tökéletesnek gondolt buildet. Így kell időről időre okosan visszacsábítani az embert egyik kedvenc játékához.
Napjainkban a korábban gátlástalanul használt, pofátlan mikrotranzakciós rendszerek egyre több kiadó számára válnak kellemetlenné, sőt akár felvállalhatatlanná. Az újgenerációs konzolok játékáremelést is hoztak, de ha ezen felül is szüksége van a stúdióknak extra bevételre (és nyilván nem csak azért indokolt ez, hogy jakuzzikban csobogtassák a testüket a fejesek, bár számukra ez sem elhanyagolható szempont), akkor csak remélni tudom, hogy ilyen minőségi DLC-k termelik ki a jövőben a horribilis fejlesztési költségek maradékát.
A Nioh 2 tökéletesen élvezhető a DLC-k nélkül is (ráadásul apróbb ingyenes frissítéseket azok is kaptak, akik csak az alapjátékkal rendelkeznek), de velük új szintre lehet emelni egy önmagában is pazar játékot. A Team Ninjának ezt (is) sikerült átlagon felüli minőséggel prezentálnia, mi pedig véleményem szerint akkor lehetünk tevékeny hatással a játékipar nagy csapásvonalainak alakulására, ha pénztárcánkkal úgy szavazunk, hogy lehetőség szerint ezeket a bővítményeket jutalmazzuk bizalmunkkal.
