Hirdetés

Wolfenstein II: The New Colossus teszt - nácik haza!

|

A MachineGames megcsinálta, újra elkápráztatott minket a Wolfenstein: The New Order közvetlen folytatásával! A Wolfenstein II: The New Colossus az idei év egyik legjobbja.

Hirdetés

Valószínűleg kevesen gondolták volna, hogy az FPS-ek hőskorának kőkemény nácivadásza valaha is érző, mi több, szerethető karakterként tér vissza. A Stockholmtól 71 kilométerrel északra fekvő Uppsalában működő MachineGames srácai azonban csodát műveltek. 2014-ben kiadott soft rebootjuk, a Wolfenstein: The New Order, valamint annak egy évvel később megjelent előzménye, a Wolfenstein: The Old Blood is nosztalgikus húrokat pendített meg a mára tisztes családapákká és -anyákká lett hajdani rajongókban, miközben új irányt szabott a franchise számára. Egyes meghatározó jellemvonásokat változatlanul kellett megőrizniük; alighanem a zord svéd tél sem óvta volna meg a fejlesztőket a kiegyenesített kaszákkal székházuk elé vonuló tömeg haragjától, ha a kómájából 1960-ban felébredő B.J. Blazkowicz szovjet katonákkal találja szembe magát, miközben a Die Käfer örökzöldjei helyett a Битлз legújabb slágere bömböl a tranzisztoros rádióból. Ehelyett azonban egy olyan alternatív múltat kreált a csapat, amelyben a Harmadik Birodalom ősi Da'at Yichud technológiára épülő harci robotokkal, lézerfegyverekkel és egy Manhattanre ledobott atombombával térdre kényszerítette a világot. B.J. ebben a lehetetlen szituációban összefogott a Kreisau Circle ellenállóival, majd módszeresen elkezdte ott ütni a nácikat, ahol a leginkább fájt nekik. Az első rész végére részben elérte célját, ám súlyos árat fizetett bosszúja beteljesüléséért.

 

A halál négy keréken araszol

Pontosan ott folytatja a Wolfenstein II: The New Colossus, ahol elődje befejeződött: az élet és halál között lebegő Blazkót kimentik társai Deathshead generális létesítményéből, de az igazat megvallva kevés esélyt látnak arra, hogy valaha is felépül, ezért amíg hősünk az ágyat nyomja, a többiek egymás után hajtják végre akcióikat a horogkeresztes zsarnokok ellen. Anya pocakja szépen kerekedik (ikreket vár), Caroline Becker egyre ügyesebben bánik a Da'at Yichud páncéllal, Set Roth kitartóan folytatja kísérleteit, de Bombate és Max Hass is hasznossá teszi magát az ellenállás mozgó főhadiszállásán, a németektől zsákmányolt Evas Hammeren.

Még javában lábadozik Blazko, amikor az időközben tábornokká előléptetett Frau Engel repülő erődje rajtaüt a szóban forgó tengeralattjárón, mi pedig végre átvehetjük felette az irányítást, hogy kerekes székben ülve is azt tegyük, amihez az OSA (Office of Secret Actions) történetének legeredményesebb ügynöke a legjobban ért, azaz lelőjük, felgyújtsuk, cafatokra robbantsuk, ledöfjük, megfojtsuk, és ha kell, puszta kézzel verjük agyon a nácikat.

Light! Camera! Action!

Tekintve, hogy ezúttal is kizárólag az egyjátékos élményre kívántak fókuszálni a készítők, sok múlott azon, mennyire erős történeti vázat ácsolnak hozzá, illetve mihez kezdenek a korábban megismert karakterekkel, és kikkel bővítik a szereplőgárdát. Aki végigjátszotta a New Ordert, az már tudja, ki maradt életben, kitől vettünk könnyes búcsút, és egyszer már meghozott egy kemény döntést, amikor választania kellett a veterán pilóta és a tapasztalatlan, de jó szándéktól vezérelt közlegény között. Ugyebár attól függően, hogy melyikük került Totenkopf karmai közé, máshogy játszódtak le az események az átvezetők alatt, B.J. pedig az életerejét, vagy a páncélzatát tuningolhatta, továbbá vagy a mechanikus, vagy az elektronikus zárakat tudta feltörni. Mivel az első rész Xbox 360-ra és PS3-ra is megjelent, túl macerás lett volna a mentések importálása, ezért a játék elején újfent az előbb taglalt választás elé állítanak, hogy eldöntsük, az LSD hatására odaképzelt gyíkkal barátkozó Wyattet vagy a rettenetesen bénán csajozó Fergust akarjuk-e az oldalunkon tudni. Már csak e két karakter eltérő jelenetei miatt is érdemes másodjára is végiglövöldözni magunkat a kampányon. No meg azért, mert elsőre el sem hisszük mindazt, amit látunk.

Egészen hajmeresztő szituációk bontakoznak ki a szemünk előtt: az egyik pillanatban még Blazkowicz múltjában vájkálunk a gyerekkori élmények hatása alá kerülve, a másikban pedig már a hasunkat fogjuk a röhögéstől, és könyörögve kérünk időt, mert egy katona épp nyelvtannáci üzemmódba váltva osztja ki Ku-Klux-Klan-kollaboránsait pocsék német kiejtésük miatt. Ráadásul minden egyes alkalommal rátesznek még egy lapáttal, még akkor is, amikor úgy gondoljuk, hogy annál megrázóbb, viccesebb, undorítóbb vagy kedvesebb jeleneteknek már nem lehetünk tanúi. Ó, dehogynem! A világhálót például pillanatok alatt bejárta az a felvétel, amelyiken maga az öreg, demens és paranoiás Führer szerepel. Az egész jelenetsor abszurditásáról ordít, hogy poénnak indult, amelyen a legtöbb fejlesztőcsapat tagjai jót röhögtek volna, csak hogy egy perccel később lesöpörjék az asztalról, mert túlzottan kockázatosnak ítélnék. Csakhogy a MachineGames tökösebb és pimaszabb, mint az átlag, mi pedig nem lehetünk elég hálásak merészségükért. Ha ebben a szellemiségben készülne film belőle, azonnal rohannék a moziba.

Abban, hogy soha egyetlen alkalommal sem éreztem túlzónak vagy kellemetlennek a Wolfenstein II történetét, oroszlánrészt vállaltak a fantasztikusan megírt karakterek. A régiek már bizonyítottak, az újak pedig kivétel nélkül fel tudtak nőni hozzájuk, legyen szó az alkoholista prédikátorból lett kommunista ellenálló Hortonról, a manhattani túlélőket összefogó Grace-ről, az önbizalom-hiányos Sigrunról vagy Super Spashről, az ügyvédről, aki megszállottja a konspirációs teóriáknak. De még a kevésbé prominens ellenállók vagy a számos helyszín valamelyikén felbukkanó NPC-k, esetleg a jelenlétünkről még nem értesült, gyanútlanul trécselő ellenfeleink közelében hallgatózva is pazar dialógusoknak lehetünk fültanúi. Nem beszélve a napló- és levéltöredékekről, a hátrahagyott feljegyzésekről és az újságkivágásokról. Mindezek együtt segítenek életre kelteni azt a világot, amelyben a nácik propagandagépezete alternatív valóságot teremtve felszabadítóknak állítja be a megszállókat, és degenerált terroristáknak az ellenállókat. Terror Billyt, azaz a jó öreg B.J.-t ábrázoló plakátok árasztották el a városokat, a hangszórókból az együttműködés fontosságát kiemelő lelkesítő beszédek csendülnek fel rendszeresen, és ahogy a történelemben már oly sokszor láthattunk rá példát, a megszállt ország - jelen esetben az Amerikai Egyesült Államok - lakosságának el nem hanyagolható hányada meggyőződésből vagy gyávaságból, de behódol.

Persze nincs ezen mit csodálkozni, aki látta Manhattan felhőkarcolóinak deformálódott csontvázakként égbe nyúló acélszerkezeteit és a felismerhetetlenségig szétégett holttestek között sugárzásvédelmi szkafanderben járkáló nácikat, abban nehéz felszítani a harci kedvet. Ottjártamkor úgy éreztem magam, mintha egy új Fallout epizódba csöppentem volna. Pályadizájn tekintetében azért volna még mit tanulniuk a srácoknak az Arkane-től, ha már egyszer mindannyian a Bethesdához tartoznak, ám a hangulat telitalálat. A New Orleans-i gettó, a két küldetés között szabadon bejárható tengeralattjáró, a parádéra készülő Roswell, a gigászi Ausmerzer és a titkos náci létesítmények kellően változatosak ahhoz, hogy ne unjunk rájuk. És mivel nem a Call of Duty szellemiségében készült a játék, ezek elég tágasak, sőt mielőtt magunk mögött hagynánk egy-egy nagyobb szakaszt, nyugodtan körbenézhetünk gyűjtögetni való után kutatva, amikor már minden ellenséggel végeztünk a környéken.

Hasznos holmik

Csűrhetem-csavarhatom én bárhogy a szót, ajnározhatom naphosszat az írók munkáját, a cikk végén szereplő pontszám jóval alacsonyabb lenne, ha az akció, vagyis a Wolfenstein II veleje nem lenne rendben. Különösebb okuk nem volt a fejlesztőknek arra, hogy belepiszkáljanak a régi vágású lövöldéket idézően tempós, ugyanakkor a lopakodást és a csendes gyilkolást felkaroló játékmenetbe. Csupán apróbb változtatásokra került sor, kés helyett például baltával hadonászunk. Mondanom sem kell, hogy a csere következtében még a korábbinál is véresebb egy-egy kivégzés. Természetesen a késhez hasonlóan el is hajíthatjuk, ám nem árt számításba venni, hogy nehezebb, ezért nem repül olyan messzire, hacsak nem rendelkezünk a megfelelő kiegészítővel.

Az első részből ismerős gránátok és lőfegyverek hatékonyságát három-három fejlesztés révén javíthatjuk az alkalmanként felkapható nehézfegyverek kivételével. Többek között nagyobb sebzés, alternatív tüzelési mód, esetleg távcső vagy méretesebb tár lehet ezek eredménye. Emellett visszatért a teljesítményalapú karakterfejlesztés is; ha például meghatározott számú ellenféllel végzünk baltadobással, akkor jutalomként még egyet magunknál tarthatunk. Még négyszer ismételjük meg, és ki is maxoltuk az adott bónuszt.

Egy fontos apróságról nem beszéltem még a fegyverek kapcsán: mint ismeretes, már a New Orderben is megtehettük, hogy egyszerre két shotgunt, pisztolyt satöbbit fogunk rá ellenfeleinkre, mielőtt telepumpálnánk őket ólommal. A nagyobb tűzerőből gyorsabb lőszerfogyás következik, emiatt még több ládát verünk szét zsákmány reményében, és még gyakrabban rohanunk vissza, ha úgy emlékszünk, hogy két szobával korábban láttunk némi skulót. Ugyanígy csipegetjük fel a földről, asztalról, nyitva felejtett szekrényből a páncéldarabkákat és az elsősegélycsomagokat, amelyek nélkül csak rövid ideig maradnánk életben. Na de vissza a fegyverekhez!

Ott tartottam, hogy mindkét kezünkbe foghatunk valamilyen flintát, ám ezúttal kedvünk szerint vegyíthetjük őket, azaz simán megoldható, hogy a jobbunkban szorongatott gépkarabélyból már távolról megszórjuk az agyonpáncélozott náci szemétládát, majd ha közelebb ér, sörétet eresztünk az arcába. Apró változtatás, de hasznos, és ha lenne multiplayer - ami nincs, de nem is hiányzik túlzottan -, garantáltan sokan élnének ezzel a lehetőséggel.

 

A teknős, a bika, a kígyó és a daru

E közcímet olvasva akár arra is gondolhatnátok, hogy beütött az írás közben elfogyasztott forralt bor, én pedig anélkül, hogy észrevettem volna, már a Kung Fu Panda sokadik videojátékos inkarnációjának tesztjét vetem papírra. Valójában csupán arról van szó, hogy a történet bizonyos pontjain Blazko szert tesz néhány kiegészítőre, amelyek eltérő képességekkel ruházzák fel. Hogy pontosan mikor és milyen körülmények között kerül sor az említett upgrade-re, arról csak spoilerezve beszélhetnék, amit egy sztorivezérelt játék kapcsán aligha bocsátanátok meg nekem.

Teknőc-szakaszban (nevezzük így) csekélyke életerővel, ám annál több páncélzattal kalkuláljunk taktikánk kialakításakor, később azonban választanunk kell, hogy mi a vonzóbb: pusztító rohammal törjünk át a meggyengült falakon, gólyalábakkal férjünk hozzá más módon nem megközelíthető magaslatokhoz, vagy kígyóként slisszoljunk át szűk szellőzőnyílásokon. Mindhárom kiegészítő jól hangzik, és mindhárom hasznos (sőt az Evas Hammer legénységétől kapott küldetéseket teljesítve még tovább is fejleszthető), emiatt már most szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy mindegyiket birtokolhatjuk. Csupán annyit kell tennünk, hogy a likvidált tisztektől begyűjtött Enigma-kódkártyákat felhasználva egy jelpárosító minijáték keretében kiderítjük a főparancsnokok tartózkodási helyét, majd újra felkeressük a szektorokra tagolt játékbeli helyszíneket. Az első kettő legyen az, amelyik a szükséges felszerelést rejti, a többivel ráérünk később - akár a történet végeztével - foglalkozni.

Előre egy szabad Amerikáért

Bár a PC-s játékostársaktól hallani pár kellemetlenségről (köztük elveszett mentésekről), Xbox One-on, majd később Xbox One X-en csupán a térkép olykor hibásan működő állapotjelzői törtek borsot az orrom alá. Komolyabb hibába nem futottam bele, de talán még azt is megbocsátottam volna azokért a feledhetetlen pillanatokért, amelyekkel a New Colossus a játékidő tizensok órája alatt megajándékozott. Lehetett volna hosszabb, lehetett volna szebb, de szórakoztatóbb aligha, ahogy Frau Engelnél sem találni jobban eltalált náci főgonoszt kerek e világon. Minden megmozdulása kincset ér, minden szava gyöngy, ha feltűnik a színen, mindenki más elhalványul mellette. Ő a tökéletes nemezis Terror Billy számára.

Wolfenstein II: The New Colossus
Az év talán legemlékezetesebb egyjátékos élménye.
Ami tetszett
  • Merész, pimasz, szórakoztató
  • Nagyszerű szereplőgárda, őrült pillanatok
  • A malac, Hitler és Frau Engel
Ami nem tetszett
  • Sok helyütt alacsony felbontású textúrákat használ
  • Furcsán kalibrált nehézségi fokozatok
  • Bugok
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)