Nagyon jó az az érzés, amikor egy film tökéletesen megfelel az ember elvárásainak. Egyetlen dolgot akartam a Zombieland: A második lövéstől - legyen legalább olyan jó, mint elődje, ha már a spin-off-sorozat az első résznél elhasalt (és nagyon kár érte). A színészgárda és az előző filmért is imádott rendező, Ruben Fleischer igazából már 85%-ban garantálta ezt, az meg mindegy is volt, milyen a sztori, mert az ilyen jellegű (főleg karakterekre és helyzetkomikumokra, stílusparódiával és iróniával építkező) filmeket pillanatról pillanatra kell élvezni, nem csak az egészet nézni.
Márpedig a Zombieland 2 szinte minden pillanata szórakoztató, elsősorban a Tallahassee-t alakító Woody Harrelsonnak köszönhetően. Visszatért Columbus (Jesse Eisenberg), Wichita (Emma Stone) és Little Rock (Abigail Breslin), sőt, mindenki saját történetszálat kapott (főleg a szerelem témája köré építve), mégis Tallahassee az, aki végig a legszórakoztatóbb, a legbadassebb tudott lenni: akármit tett, az vagy vicces volt, vagy tiszteletre méltó, néha egyszerre mindkettő. A színészek közti kölcsönhatás ismét remek, mintha valóban egy baráti társaság kalandozásait figyelnénk a zombiapokalipszis közepében.
A film folytatásként is tökéletes. Annak ellenére, hogy tíz év telt el az első rész premierje óta, nem foglalkozik az alapok magyarázásával, de épít rájuk, Columbus szabályait nem rágják végig újra, de felemlegetik. Nyilván fontos az előzmény, érdemes tehát bepótolni a 2009-es Zombielandet, mielőtt nekivágtok ennek, de talán ez nem ér senkit meglepetésként. A világ az elmúlt tíz évben nem sokat változott, de megjelentek új zombitípusok, akik még hőseinknek is képesek meglepetéseket okozni. Az új karakterek, akár rövidebb, akár hosszabb ideig vesznek részt az eseményekben, emlékezetesek tudnak maradni, illenek a nagy egészbe, amit felépített az első film. Külön tetszett az is, hogy bár nem az akciójelenetek adják az élmény magját, jól kidolgozták őket, kreatívan megoldották, hogy ne csak agyatlan, a flow-t megszakító öldöklést lássunk.
Egyetlen dologba tudok belekötni: nekem hamar sok lett a vinnyogó barbibaba, Madison (Zoey Deutch) karakteréből. Az egy dolog, hogy a "buta cicababa" archetípus minden elemét kipipálták vele, de többször is olyan pillanatokban szólalt meg, amikor mondanivalójának semmilyen szerepe nem volt. Folyamatosan azt vártam, hogy történjen vele valami meglepő, és túl sokáig nem történt. Aztán persze mégis, és ügyesen fűzték bele a konfliktus mellékszálát, még ha az itt ellőtt csavar az első pillanattól kezdve kiszámítható is volt. Valójában leginkább azért forgattam a szemem, mert sokszor az volt (lett volna) a humor fő forrása, hogy bizonyos kifejezéseket rosszul mond, és a szinkronban csak nagyon küszködve tudtak értelmes szavakból félig-meddig értelmetlen, bénán csengő szavakat alkotni. A külföldi kritikusok közül páran épp az ő karakterét emelték ki a film egyik fő pozitívumaként, úgyhogy
nem tudom, a szinkron számított-e ennyit, vagy akkor is ráuntam volna, ha eredeti hanggal nézem.
Összességében viszont végig nagyon jól szórakoztam. Ez nem egy olyan film, amiben Stone megmutathatta, mennyire zseniális színésznő (hacsak azt nem, hogy milyen sokoldalú), vagy Eisenberg villogtathatta tehetségét, mindenki hozta a kötelezőt, mégis nagyon jól álltak nekik a rájuk osztott szerepek. Többet nem is érdemes most szőrözni az élményen, ha tetszett az első rész, tegyetek egy próbát a folytatással is, aztán majd jól kibeszélhetjük az egészet.
És egy jó tanács a végére: maradjatok pár percet, miután elkezd futni a stáblista, mert egy rendkívül fontos jelenet játszódik le akkor.
