A szerkesztőségben lassan hívják Mulder ügynököt, amikor beteszem a lábam, mert úgy vélekednek, hogy csak ufó lehet az, aki még mindig hajlandó odaülni egy második világháborús RTS elé. Én persze az utolsó kézigránátomig igyekszem védeni a mundér becsületét, de az olyan alkotások (a játék szó talán erős lenne), mint a Blitzkrieg 2: Fall of the Reich arra késztetnek, hogy a kibiztosított gyilkolóeszközt inkább a saját lábam elé ejtsem. Az is jobb szórakozás, mint ilyen játékokat tesztelni.
Villámháborgás
Pedig a 2005-ben kiadott Blitzkrieg 2 alapján akár még kellemes meglepetésre is számíthattunk. Az igaz, hogy már akkoriban sem volt teljesen „trendi" 2D-s megoldásokkal tűzdelt pályákon nyomulni, de a sokféle hadszíntér, egység, a kampányban rejlő fejlődési lehetőségek azért a játékszínpad deszkáin tartották a programot. A kiegészítő kapcsán még az sem keltett gyanút, hogy ezúttal csupán a keleti frontra koncentrálnak, annak is utolsó, a szovjet gőzhenger dominálta periódusára. A helyszín- és évszámválasztás érthető, hiszen orosz programozókat takar a Nival Entertainment név. Az pedig kifejezetten kellemes meglepetés volt, hogy a három játszható kampány közül egyik magyar vonatkozású, és Budapest komoly harcokat hozó ostromával záródik. És ezzel nagyjából végére is értünk a pozitív hangvételű mondatoknak. Innentől következik a lassú, keserves út... a végső bukásig.
A szituáció ugye adott: a német hadsereg folyamatos menekülésben van, miután úgy rúgta be a düledező Szovjetunió ajtaját '41-ben, hogy előtte nem törölt lábat, így egy idő után - eléggé el nem ítélhető módon - Sztálin katonái nekiláttak kiebrudalni a neveletlen látogatókat. Az önállóan futtatható kiegészítőben mindkét oldalról átélhetjük ezeket a mozgalmas hónapokat. Az oroszok részéről ez nagy mennyiségű páncélos és tüzérségi eszköz felvonultatásában, majd ezek váltott felhasználásában merül ki. Ugyanez a németeknél viszonylag kicsi, ám annál keményebb harcértéket képviselő csoportokkal végrehajtott, elkeseredett ellentámadásokban, kitörési kísérletekben, illetőleg utolsó töltényig folytatott védekezésben csúcsosodik ki.
Zárótűz a kreativitásra
Mint az imént már megjegyeztük, a Blitzkrieg 2 egyik legnagyobb erénye a változatosság volt. Nos, ez az, ami a kiegészítőből teljességgel kimaradt. Rendben, vannak téli meg nyári pályák, de ez azért kevés az üdvösséghez - pláne, hogy mindezt másfél évvel ezelőtti technológiai színvonalon „élvezhetjük". A feladatok általában kimerülnek abban, hogy verjünk szét egy félelmetesen megerősített védelmi vonalat, nyomuljunk előre, majd rakjuk szét a következő védvonalat, haladjunk tovább éééés... mérjünk csapást az utolsó... igen: védőállásra. Rendben, van ettől kicsit eltérő szcenárió is, de többnyire tényleg annyit kell tenni, hogy azonosítjuk az ellenség csapatösszevonását, zárótüzet rendelünk el, majd páncélosokkal felszámoljuk a maradék ellenállást.
Legalábbis elvben ezt a gondolati fonalat kell követnünk, a gyakorlatban viszont mindehhez sűrű visszatöltés és még sűrűbb káromkodás keveredik. A pályák nagy része ugyanis embertelenül nehézre sikeredett, még normális fokozaton játszva is. Bele se érdemes gondolni, mi történik, ha a legdurvább állásba kapcsoljuk a nehézségi szintet. A dolog azért is furcsa, mert az alapjátékban jó érzékkel találták el a beállítást. Lehet, hogy a fejlesztők ezzel kívánták a játékidőt meghosszabbítani. Mi meg amondók vagyunk, hogy az ellenkezőjét érték el vele. Kézmeleg gratuláció!
Problémás mobilizálás
Tehát már találtunk olyan dolgot, amelyet megváltoztattak a kiegészítőben (más kérdés, hogy abszolúte rossz irányban), de sokkal több az olyan jellegzetesség, amely ugyanaz maradt. Mit ád az ég?! Ezzel sem dicsérjük a játékot, hiszen például az útkeresés, vagy még általánosabban fogalmazva: a járművek mozgatása továbbra is katasztrofális helyzeteket eredményez. Elnézegetve egységeink bénázását, az embernek az az érzése támad, hogy többre mennénk vasárnapi úrvezetőkkel, mint virtuális harckocsizóinkkal.
Ejtsünk néhány szót a „magyar" kampányról is. Igaz, ez sem egetverő szenzáció, hiszen, elsősorban komolyabb stratégiai programokban már többször felbukkantak hazai hadszínterek. Ellentétben a hivatkozott elődökkel, a Fall of the Reich gyakorlatilag csak a névadásnál tüntette ki figyelmével Magyarországot, mert a valóságban lezajlott eseményekhez vajmi kevés köze van a játékba került küldetéseknek. Ezekből ugyanis a következőket vonhatja le az ember: 1. hazánkban kizárólag német egységek próbálták feltartóztatni az Alföldre beözönlő Vörös Hadsereget, 2. a Wehrmacht minden második páncélosa Tigris vagy Királytigris volt. Aki kicsit is figyelt a gimnázium negyedik osztályában, vagy látott egy épkézláb dokumentumfilmet a témában, az tudja, hogy micsoda bődületes baromságokat állítottunk az imént. Az is kellemetlen, ha ezt a távoli Amerikában követik el (hiszen a játékfejlesztés munka, amit tisztességesen szokás végezni), de az orosz fejlesztőknek „személyes érintettségük" miatt is illene többet tudniuk erről a frontról, mint annyit, hogy Budapest elfoglalása nem katonai parádéval történt.
Teljes összeomlás
A reménytelenül szürke, elavult és unalmas Fall of the Reich koporsójába az utolsó szöget a multiban nyomulóknak kínált három (!) pályácska üti. Srácok, az kevésbé lett volna égő, ha inkább egyet sem dobtok össze, akkor legalább lehetett volna azzal takarózni, hogy az egyjátékos pályákra koncentráltatok. Azt sem hitte volna el senki, de interjúválasznak tökéletesen elment volna...
Száz szónak is százalék a vége - jelen esetben pedig meglehetősen kevés. Ennyit is csak az alapjáték után maradt viszonylag kellemes emlékek miatt kapott, meg azért, mert foglalkoztak a magyarországi eseményekkel (a feldolgozás minősége persze megint más kérdés). A Nival gárdájának kár volt ezzel tölteni az időt, részünkről nagyon jól elvagyunk a Company of Heroes-zal, ha második világháborús csatára támad kedvünk.
