Bár első ránézésre igencsak gyermetegnek tűnik, a német fejlesztőcsapat zseniálisan felépített játéka még a sokat látott felnőttek szívét is megdobogtatja. A The Last Tinker: City of Colors rengeteg módosításon esett át az elmúlt évek során, de a játék magját képező ötletek és elképzelések mindvégig megmaradtak. A stúdió véghezvitte mindazt, amivel korábban már többen is eredménytelenül próbálkoztak: az innovatív játékmenetre nemcsak hogy ráhúztak egy érdekes történetet, de társadalmi problémákat is felvetettek, és anélkül közvetítettek morális értékeket, hogy az bárki számára erőltetettnek tűnt volna. A főszereplőt körülvevő karakterek és élethelyzetek már-már La Fontaine-i szinten adnak át megannyi élettapasztalatot, miközben a cselekményt is előrelendítik.
Agytorna haladóknak
A játékmenet jelentős részét a különböző fejtörők töltik ki, amelyek fokozatosan nehezednek, és bár egyikhez sem kellett külső segítséget kérnem, nem minden esetben volt teljesen egyértelmű, mit is kellene csinálni. Vannak bevett gyakorlatok és egymásra épülő kombinációk, de még a játék végén sem tűnik a dolog repetitívnek, köszönhetően a színekkel történő játékban rejlő lehetőségeknek és a remek pályatervezésnek. Egyik társunkat füttyszóval tudjuk magunkhoz édesgetni, szegény azonban süket, mint az ágyú, így néha megszenvedtem, mire sikerült a megfelelő helyre beállítani.
Kék-zöldre verlek
Harc közben nemcsak az ütéseket kombinálhatjuk, hanem az egyes színek speciális képessége is rendelkezésünkre áll, melynek köszönhetően mindenki kialakíthatja saját harcmodorát. A képességek jól harmonizálnak egymással, és ha ügyesen keverjük a kártyákat, a szorult helyzetekből is könnyen kivághatjuk magunkat. Ne gondoljuk azonban, hogy rutinból mennek majd ezek a részek, mert bár az Instant Death nehézséget nem nagyon kell magyarázni, hard fokozaton sem kell több két bekapott pofonnál, hogy az előző checkpointnál találjuk magunkat. Az ügyességi feladatokat helyenként a játékmenet hiányosságai teszik nehézzé: a dinamikus részeknél az esetlen kamerakezelésből adódóan kell majd többször újratöltenünk.
Zenél az erdő
A játék zenéje önmagában megérdemelne néhány oldalt, egyszerűen zseniálisra sikeredett. Volt olyan terület, ahol megálltam hallgatni az egy szál gitáron feljátszott dallamot, és közben azon gondolkodtam, miért is nem zenész lettem inkább. Vannak azonban hangok a játékban, amelyek kevésbé sikerültek jól. Ilyen például az aktuális feladat változását jelző csipogás, amely miatt még a játék ötödik órájában is folyamatosan a telefonomat és a különböző chatablakokat figyelgettem, hogy ugyan ki keres már megint. A karakterek különböző csipogó-dörmögő hangja is jól működik, de bizonyos esetekben zavaró tud lenni, ezért néha úgy nyomkodtam a beszélgetést átpörgető billentyűt, mintha QTE lett volna.
Bár elsőre rövidebbre számítottam, a játékkal töltött hat óra után az az érzés fogott el, hogy játszanék még. Ez az idő kitolható, ha minden gyűjtögethető ecsetet megkeresünk, amivel számos gyönyörű concept artot és néhány vicces játékmódot is feloldhatunk. A fantasztikus látványvilág és a mesterien megkomponált zene azonnal magával ragadott, és ha csak rövid időre is, de teljesen kiszakított a szürke hétköznapokból.
