Egyike a leggyakrabban feltett kérdéseknek, ami gyilkossággal összefüggésben elhangozhat, a következő: Vajon ki tehette? A bűnügyi regények „Who’s done it?” válfajának kétségtelenül Agatha Christie volt a nagyasszonya, ezt a koronát már aligha veszi el tőle bárki. Nem titkolt módon az ő munkássága előtt tiszteleg a brémai fejlesztőcsapat a The Raven: Legacy of a Master Thief - The Eye of the Sphinx elkészítésével.
A főhajtás érdekében még egy olyan idősebb hölgyet is a szereplők közé csempésztek a srácok, aki Christie-hez hasonlóan detektívregényei révén vált világhírűvé és pokolian gazdaggá. Történetünk azonban nem róla szól, hanem Clarissa Westmacott legnagyobb élő rajongójáról, Zellner konstáblerről (régi városi rendőrről).
A Szfinx jobb és bal szeme
Anton Jakob Zellner, a zürichi rendőrség nyugdíjazás előtt álló munkatársa, akinek soha nem volt komolyabb ügye egy gyorshajtó megbírságolásánál, úgy érzi, Westmacott kisasszony Partout-regényein csiszolt nyomozói képességei parlagon hevernek. Ezért kapóra jön számára, hogy a Párizsból Isztambulba tartó Orient-Expresszre vezénylik. Végre egy kis izgalom és akció, pont amire vágyott, holott Zellner megette már a kenyere javát, túlsúlyos, és szívproblémákkal küszködik. Nem épp az a fickó, akiről el tudjuk hinni, hogy egy elszabadult szerelvény után veti magát, csak hogy megmentse egy kisfiú életét.
Nem sokkal azt követően, hogy magunk is bekapcsolódunk a történetbe, és szép sorjában megismerjük a főbb szereplőket, kénytelenek leszünk beismerni, hogy helyén van a szíve, és az esze is vág a konstáblernek. Ezzel szemben a Szfinx szemét szállító rendőri különítmény vezetője, Nicolas Legrand nyomozó csak egy joviális, kopaszodó csendőrt lát benne, aki folyton olyasmibe üti az orrát, amibe nem kellene. Például az Interpol legújabb ékszerrablási ügyébe, amelynek gyanúsítottja a halottnak vélt mestertolvaj, a Holló. Zellner azonban az elkövető módszereiből arra következtet, hogy egy másolóval van dolguk, aki a soha senkit sem bántó Hollóval ellentétben a gyilkosságtól sem riad vissza.
Pontos, mint a svájci óra
Zellner konstábler nyomozása tehát a híres luxusvasút járatán veszi kezdetét, majd Velencében, onnan pedig egy tengerjáró hajón folytatódik. Az aprólékosan megrajzolt és megtervezett helyszíneken a klasszikus point & click kalandjátékok hagyományainak megfelelően fix hátterek előtt mozognak a szereplők. Semmi másra nem lesz szükségünk az irányításhoz, mint az egérre, melynek kurzorát pixelvadász módjára is rángathatjuk a képernyőn, ám egy gombnyomásra – alkalmanként tíz adventure-pontért – láthatóvá tehetjük az érdekesebb (megvizsgálható, megtapogatható) objektumokat, amelyek nem emelkednek ki tolakodóan a háttérből. Sőt, ha elakadnánk, és már a napló bejegyzései sem segítenek, további pontok feláldozásával némi támpontért folyamodhatunk.
Csak a folytatás is ilyen legyen... vagy jobb
Remek munkát végzett a KING Art a The Raven kapcsán, hiszen a cliffhangerrel zárult The Eye of the Spinx című epizód után máris a következőbe vetettem volna magam. Nincsenek komoly, pláne végzetes hibái, Zellner konstábler pedig hamar a szívemhez nőtt. Tetszett, ahogy a feszültséget adagolták az írók, és még a legsúlyosabb bűncselekmények árnyékában is sikerült mosolyt varázsolniuk az arcomra kifinomult humorukkal.
Azt is értékeltem, hogy a feladványok mindegyike tökéletesen illeszkedik a narratívába, „helyük van” a játékban, nem csak azért kerültek bele, hogy az időnket rabolják. Persze nem ártott volna, ha tovább tart az egyszeri végigjátszás három-három és fél óránál, mert ilyen tempó mellett alighanem semmi sem lesz a fejlesztők által ígért húsz órányi kalandból.
