Wasteland 2 és Wasteland 3
Már a Torment: Tides of Numenera sikeres kampányát megelőzően is a közösséghez fordult támogatásért az inXile, méghozzá azzal a céllal, hogy elkészítse a Fallout szériát inspiráló Wasteland folytatását. A posztapokaliptikus kalandban egy csapatnyi ranger élén kell Arizonából Los Angelesbe eljutnunk, hogy elejét vegyük egy robothadsereg inváziójának, miközben az utunkba vetődő közösségek gondjaival is megpróbálunk valamit kezdeni. A Wasteland 2 egyik nagy erőssége, hogy igyekezetünk többféle lehetséges eredménnyel járhat, amik aztán a pillangóhatás elvét követve továbbgyűrűznek, és újabb események szintén számos leágazással rendelkező láncolatát indítják be.
Ugyanez a megoldás visszaköszön a megint csak közösségi finanszírozással indult, ám a Microsoft általi felvásárlást követően már érezhetően nagyobb költségvetéssel készült folytatásban. A Wasteland 3 az előző sivatagi környezetét Colorado hófedte tájaira cseréli, ahová az égető erőforráshiánnyal küszködő rangerek egy helybéli hadúr meghívására érkeznek. Az a feladatuk, hogy ártalmatlanítsák az ő trónfosztásán fáradozó gyermekeit. A kezdést azonban igencsak megnehezíti, hogy az osztagból szinte mindenki otthagyja a fogát egy, a játék első perceiben bekövetkezett rajtaütésben, ami világosan jelzi, hogy nem minden helybéli örül a jelenlétüknek. A később két DLC-vel is megtoldott epizódban fontos szerep jut a közlekedésben és a harcban is az egység továbbfejleszthető csapatszállítójának, de ennél és a helyszínváltásnál is nagyobb a jelentősége annak az újításnak, hogy a körökre osztott küzdelmek során már nem az egyéni paraméterek határozzák meg a sorrendet, hanem először az egyik fél lép az összes emberével, utána pedig a másik következik ugyanígy.
Shadowrun Trilogy
Kevés jobban elhanyagolt szerepjátékos franchise létezik a Shadowrunnál, amelynek videojátékos jogain egyébként a Microsoft ücsörög már hosszú ideje tétlenül. Ha ugyanis nincs a Kickstarter, szinte biztos, hogy egyetlen épkézláb alkotást sem kapunk azután, hogy a redmondiak még 2007-ben oly csúnyán bebuktak a cyberpunk miliőt urbánus fantasyvel és az amerikai őslakosok mondavilágával ötvöző szetting potenciálját kiaknázni képtelen multiplayer lövöldéjükkel. A közösségi finanszírozásra támaszkodó Harebrained Schemes azonban még az erősen limitált büdzsé ellenére is megmutatta, hogy mit lehet kihozni egy olyan világból, amelynek eseményeit megavállalatokat uraló sárkányok igazgatják a háttérből, ahol tündék, orkok, törpék, trollok és más fajok élnek együtt az emberekkel, ahol a mágia ugyanolyan hétköznapinak számít, mint a fizikai teljesítményt feljavító implantátumok használata, és ahol a kibertér egy dekás számára legalább olyan veszélyes, mint a hongkongi éjszakák egy kezdő utcai szamurájnak.
Mivel a stúdió által 2013 és 2015 között leszállított Shadowrun Returns, Shadowrun: Dragonfall és Shadowrun: Hong Kong trojkáját nem sok minden különbözteti meg egymástól, a körökre osztott harcok azonos elven működnek és a fejlődési rendszer is egyezik, felhasználói szempontból roppant kényelmes az átjárás az epizódok között, mindössze a cselekményük és az annak otthont adó helyszín változik.
Tyranny
A teljes RPG műfaj egyik legfőbb alapvetése szerint valaki mindig a hatalom megszerzésére, a fennálló rend megdöntésére, a világ átformálására vagy extrém esetben annak elpusztítására törekszik, és ezért a játékosnak kell őt megfékeznie. Hogy milyen eszközöket vesz igénybe, abban az adott játék keretein belül jellemzően szabad kezet kap, tehát akár azt is megteheti, hogy célja elérése érdekében bárkin átgázoljon, megfosztva őt vagyonától vagy életétől. Így aztán a végén mindig a jó, vagy döntéseinktől és tetteinktől függően a kisebbik rossz győz. Éppen ebben hoz újat a Tyranny narratívája, amely a gonosz diadalából indul ki, és amelyben a játékosé nem a vele szembeszálló hős, hanem éppen ellenkezőleg, a rendszer fogaskerekeit mozgásban tartó, rendkívüli jogkörrel felruházott rögtönítélő bíró.
Természetesen dacolhatunk is a zsarnokkal a magunk pecsenyéjét sütögetve, vagy az ellenállókat támogatva, de úgy is elérünk a történet lezárásáig, ha hűséges alattvalóként teljesítjük az utasításait. Az Obsidian játékának egyediségére rátesz még egy lapáttal az ókori technológiai szinten megrekedt fantasy világ, a diplomáciára helyezett fókusz, a karakterosztályokat mellőző fejlődési rendszer, valamint az, hogy társainkkal együttműködve, kombinált támadásokat hajthatunk végére a valós időben zajló, de bármikor tetszőlegesen megállítható harcok során.
Pathfinder: Kingmaker és Pathfinder: Wraht of the Righteous
Nem csak az Obsidian és az inXile érzékelte az ezredforduló környékén kiadott Infinity motoros játékokhoz hasonló alkotások iránti, nagyon is létező igényt, hanem a lelkes RPG-rajongókból álló Owlcat Games is, amely első játékához a Paizo Pathfinder licencét vette igénybe. Az utóbbi szabályrendszer a Dungeons & Dragonsben gyökeredzik, de ezen felül még az izometrikus perspektíva, a gombnyomásra megállítható valósidejű harcok (a körökre osztott opció csak később került bele) és egy sor ismerős vizuális elem is ráerősített arra a félreérthetetlen üzenetre, hogy a játékosnak egy spirituális utódhoz van szerencséje. A papíralapú Pathfinderhez hasonlóan felfedezésre, valamint fő és mellékküldetések tucatjainak felgöngyölítésére épülő játékmenetre extra stratégiai rétegként ráhúzták még a fejlesztők az opcionálisan kihagyható birodalommenedzsmentet, ezzel is tovább mélyítve az élményt és tetézve a játékosra váró nehézségeket. Megjelenésekor sajnos hemzsegett a bugoktól a Kingmaker, de idővel szépen kikalapálta a csapat, és még új társat és karakterosztályt, friss küldetéseket, korábban nem látott helyszíneket, valamint előzménytörténetet tartalmazó DLC-kkel is bővítette.
A Wrath of the Righteous alcímet viselő folytatás már a Kingmaker által lefektetett alapokra épül, de azért több ponton is hozzányúlt a recepthez: a kalandozók ízlés szerint végighaladva valamelyik számukra rokonszenves mitikus ösvényen, már-már félisteni hatalomra tehetnek szert, és ezúttal nem egy királyság felvirágoztatása a feladatuk, hanem egy végóráit élő, démoni erőkkel háborúzó birodalom megmentése. Az e célból indított keresztesháborúban a ránk bízott csapatok menedzselésén túl még akár a Heroes of Might and Magic inspirálta ütközeteket is megvívhatjuk. Ha engedsz a csábításnak, úgy készülj, hogy több száz óráig nem szabadulsz, hiszen a monumentális alapjátékon felül két szezonbérletnyi DLC-n is át kell rágnod magadat, és nem zárhatjuk ki, hogy a stúdió még egy évvel meghosszabbítja a támogatási időszakot, további tartalmakat zúdítva a vásárlókra.
Solasta: Crown of the Magister
Miközben a világ a Larian még készülő sikervárományosára figyelt, minden különösebb csinnadratta nélkül megjelent a Tactical Games alkotása, mely a stúdió nevéhez híven taktikai RPG a javából. Bár a Solasta: Crown of the Magister alapját a Dungeons & Dragons SRD 5.1-es szabályrendszer képezi, a világ és a narratív keret már a fejlesztők sajátja. Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a lore-nak és a történetnek csak a másod- és harmadhegedűs szerepe jutott a tökéletesre csiszolt, pedánsan szabálykövető harcrendszer mellett, mivel a csapat a körökre osztott összecsapásokat állította a dungeon crawler hagyományokat idéző játéka középpontjába, és mindent ennek rendelt alá.
Aki a lehető legautentikusabb Dungeons & Dragons élményt keresi PC-n vagy Xboxon, már meg is találta, és ha ráérez az ízére, új kampányokat, dungeonöket és kasztokat kínáló DLC-kkel nyújthatja el az élvezetet.
Divinity: Original Sin és Divinity: Original Sin II
Szándékosan a végére hagytunk még egy, pontosabban két kézenfekvő választást, ami rögvest értelmet nyer, ha belegondolunk, hogy a Baldur's Gate 3-at nem csupán a Dungeons & Dragons licenc hatékony felhasználása repítette a csúcsra, hanem azok a jellegzetes megoldások is, amelyek a Larian Studios sajátjai. A 2010-es évek elején sok más független csapathoz hasonlóan Swen Vincke cége is nehezen talált kiadót projektjei számára, és a bezárás réme fenyegette. Tehát az ő szemszögükből nézve a legjobbkor futott fel egy akkor még újnak számító, a közösségi finanszírozásra alapozó pénzügyi modell, így részben a Kickstarteren összeszedett támogatásokból tudták finanszírozni a túlélésüket garantáló Divinity: Original Sin fejlesztését. A két főszereplőt, a kísérletezést megengedő, rugalmas mechanikákat és körökre osztott harcokat villantó játék új irányt képviselt a 2002 óta létező Divinity szériában, amely előbb a diabloid ARPG-k, majd a 3D-s akció-szerepjátékok végül pedig a valósidejű stratégiai játékok kedvelőit igyekezett megszólítani.
Az Original Sint imádta a közönség, érkezett is a nagyobb, szebb, tartalmasabb folytatás a Divinity: Original Sin II képében, de hogy a végeredmény tényleg a rajongók szája íze szerint alakuljon, korai hozzáférésben debütált, és a visszajelzések nyomán formálódott kiváló értékeléseket begyűjtő alkotássá. Ebben jelentek meg először az ún. origin karakterek, amelyek felfogadható NPC-ként színesítették a történetet, ha nem közülük választottuk ki saját hősünket, hanem magunk kreáltunk egyet. Aki végigkövetné a Baldur's Gate 3-hoz vezető evolúciós utat, és nem mellékesen átélne két feledhetetlen kalandot, annak erősen ajánlott kipipálnia a Larian RPG-it, pláne úgy, hogy a stúdió következő nagy projektje minden valószínűség szerint a harmadik felvonás lesz.
Ezek tehát a mi javaslataink, összesen 22 játékot vettünk sorra, amelyekkel véleményünk szerint nem tesz rossz lóra, akit a Baldur's Gate 3 el tudott varázsolni. Igyekeztünk vegyes csokrot összeállítani, vannak köztük régebbiek és frissebbek, PC-exkluzív és multiplatform címek, megunhatatlan klasszikusok és méltatlanul kevés figyelmet kapott indie alkotások, de ettől függetlenül előfordulhat, hogy kihagytunk olyan játékokat, amelyeknek szintén itt lenne a helyük. Éppen ezért arra bátorítanánk benneteket, hogy a kommentek között írjátok meg, milyen címekkel bővítenétek még a listát. És ebben nem is muszáj feltétlenül ragaszkodnotok azokhoz a kritériumokhoz, amiket magunknak szabtunk.