Feltétlenül muszáj egy horrornak térdig gázolnia vérben és belsőségekben ahhoz, hogy játék közben úgy érezzük, elszorul a torkunk és a hideg futkos a hátunkon a félelemtől? Meggyőződésem, hogy a legkevésbé sem, mivel anélkül is megvalósítható a bőrünk alá bekúszó, az érzékeinket kiélező és az idegeinket pattanásig feszítő atmoszféra, hogy minden sarkon ocsmány szörnyek ugranának a nyakunkba.
Az ilyen légkör megteremtésében vált az elmúlt években egyre ügyesebbé a lengyel Bloober Team, amely a 2016-s Layers of Feart megelőzően az alacsony költségvetésű akciójátékoktól a még kevesebb pénzből megvalósított stratégiákig mindennel foglalkozott, csak épp olyan játékokkal nem, amelyek meg tudták volna ragadni a minőségi történetmesélésre fogékony közönség figyelmét.
A sétaszimulátorba oltott pszichológiai horror látvány- és hangzásvilága, meglepően mély narratívája azonban sokaknál betalált, és még az sem csorbította túlságosan az élményt, hogy alig két-három óra alatt a végére lehetett érni, az előző generációs alapkonzolok pedig vért izzadtak, hogy elérjék a 30 fps-t. A kedvező fogadtatás világosan kijelölte a továbbiakban követendő utat a stúdió számára, mely más projektekkel (Observer, Blair Witch, The Medium, Silent Hill 2 remake) párhuzamosan első sikeréről sem feledkezett meg. Előbb DLC-vel (Inheritance), majd teljes értékű folytatással (Layers of Fear 2) lepte meg a rajongókat, most pedig egy, az eddig megjelent részeket magába foglaló csomaggal jelentkezett, mely sokkal több remasternél, de remake-nek nevezni sem teljesen helytálló.
Mehr Licht!
Egyébként maga a Bloober Team is szívesebben hivatkozik a 2023-as Layers of Fearre a korábbi játékok újragondolásaként, mivel az Anshar Studiosszal karöltve sokkal többet tett annál, mint hogy Unreal Engine 5-re ültette át a hét-, illetve négyéves játékokat. Mindegyikbe belenyúltak a fejlesztők, kisebb-nagyobb mértékben módosítottak a helyszíneken, továbbá új fejtörőkre cserélték a jól ismert puzzle-ök egy részét. Ezen felül pedig lámpást adtak a történetek főszereplőinek kezébe, ami hagyományosan kiváló eszköze a hangulatteremtésnek, és e tekintetben most sem vall kudarcot, ugyanakkor, mint azt ti is tapasztalni fogjátok, remekül használható a feladványok megoldásához, valamint arra, hogy az eredeti játékokban nem kis frusztrációt okozó üldözéses szekvenciák során fejvesztett menekülés helyett rendezett visszavonulásba kezdjünk. Ha a fénycsóvát a felénk közelítő rémre irányítjuk és fókuszáljuk (ilyenkor gyorsabban lemerül a lámpás), azzal átmenetileg semlegesítjük, és így értékes másodperceket nyerünk. Ezektől a változtatásoktól nem lesz radikálisan más élmény egyik kaland sem, de így a jelentősen megszépült látványon felül is tartogatnak annyi pluszt, amiért érdemes újra alámerülni a téboly peremén egyensúlyozó művészek elméjébe.
Rétegről rétegre
Noha a második részben is ezt a narratív szerkezetet használta a Bloober Team, igazából az első Layers of Fearben működött a legjobban, hogy miként a festő előkészíti a vásznát, majd felviszi rá egyik réteg festéket a másik után egyre többet és többet megvillantva a majdani műalkotásból, úgy húzza félre a játékos is a titkokat rejtő fátyol újabb és újabb rétegeit. Minden alkalommal, amikor teszünk a festővel egy kört az otthonában, vagy a színésszel az óceánjáró fedélközében, kicsivel több információ birtokában térünk vissza a kiindulási pontra, és egyúttal megviseltebben is, mivel minél közelebb kerülünk a megfejtéshez, a megrázó igazság feltárásához, annál hevesebben küzd ellenünk hőseink tudatalattija, egyre hajmeresztőbb és nem utolsósorban agresszívebb hallucinációkkal gyötörve bennünket.
Az első játék történetét most a korábban már említett Inheritance DLC mellett (ebben a festő immár felnőtt lányát irányítjuk) már kiegészíti egy bónuszfejezet is. A The Last Note a feleség szemszögéből mutatja be a tragédiába torkolló eseményeket, legalábbis azoknak egy részét, s bár a helyszín ugyanaz, a fejlesztőknek sikerült vizuálisan is megkülönböztetniük az alapjátéktól, annyira találóan adják vissza a nő által megtapasztalt érzéseket. És ha már szóba kerültek az érzések, muszáj kitérnünk még egy apróságra. Mindig is sejtettük, hogy kell lennie valamiféle összefüggésnek, valamilyen kapocsnak a Layers of Fear epizódjai között, de csak a vadonatúj ötödik karakternek, az írónőnek a többi eseményt újrakeretező történetét megismerve kapunk erre választ.
Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.
Őrjítően szép
Kétség sem férhet hozzá, hogy a 2023-as Layers of Fear piszkosul jól néz ki. Látszik, hogy a fejlesztők nem ma kezdtek el ismerkedni az Unreal motorral, melynek legfrissebb verzióját arra használták, hogy a szemünk láttára lezajló transzformációkat (gyakran visszatérő elem a környezet villámgyors átalakulása) még élethűbbé varázsolják, a bevilágítás, a fények és árnyékok játéka, a folyadékszimuláció, az anyagok, az apró részecskék (mint például a levegőben szálló por) kezelése tekintetében ég és föld a különbség, de tegyük hozzá, hogy a fejlődés jobban érvényesül az első rész és az új verzió viszonylatában, ha a Layers of Fear 2-t vesszük alapul, már kevésbé szembetűnő.
Az elődjénél számos tekintetben gyengébben sikerült folytatás már csak emiatt is lefelé lóg ki a csomagból, és ezt még tetézi egy különös eltérés: a többi fejezettel ellentétben a megtalált leveleket, naplóbejegyzéseket és újságkivágásokat magunknak kell átböngészünk, nem olvassa fel helyettünk senki más teljes átéléssel. Ha tehetjük, jófajta fejhallgatót viseljünk, miközben hallgatjuk, ráadásul így sokkal hatásosabb lesz a mögöttünk becsukódó ajtó nyikorgása, a lépteink nyomán felsóhajtó padlódeszkák nyöszörgése, az ablaktáblákat verő eső szüntelen kopogása, a gépház berendezéseinek sziszegése, fújtatása, fémes kakofóniája. Nem is beszélve az Arek Reikowski komponálta dallamokról, amelyek megkoronázzák az egészet.
Visszatérve a látványra, érdemes megjegyezni, hogy konzolon (Xbox Series X-en teszteltük) választhatunk HDR-rel és ray tracinggel megbolondított 4K felbontást, de lehorgonyozhatunk a valamivel visszafogottabb látványt, alacsonyabb felbontást, de cserébe 30 helyett 60 fps-t kínáló performance mód mellett is. Mivel a játékidő tetemes hányadában nem kell sétálnunk, megfontolandó, hogy feláldozzuk a képfrissítést a szépség oltárán. Különösen annak érdemes így tennie, akinek túlzottan megviselné az idegeit, ha menekülnie, rejtőzködnie kellene, ezért inkább bekapcsolja a safe módot, mely megakadályozza, hogy bármiféle bántódása essék. És mivel a fejlesztők tisztában vannak vele, hogy egyesek szeretnénk megismerni az alternatív befejezéseket is, összeszedni minden gyűjtögethető holmit, valamint megszerezni az utolsó achievementet is, elérhetővé tették a Chapters módot, így anélkül garázdálkodhatunk az egyes fejezetekben, hogy felülírnánk a sztorimód mentéseit.
Mindent összevetve korrekt kis csomag lett az új Layers of Fear, melyet elsősorban azoknak tudunk ajánlani, akik még nem kötöttek ismeretséget a Bloober Team sorozatával. Az viszont, aki úgy ismeri már a pályák alaprajzát, mint a tenyerét, és tudja, hogy mikor kell jobbra fordulnia bal helyett, várakoznia a rohanás helyett, mit kell tennie ahhoz, hogy az általa üdvösnek vélt befejezést érje el, kénytelen lesz mérlegelni, hogy az imént felsorolt változtatások és bővítések elegendő indokkal szolgálnak-e a játék(ok) újbóli megvásárlására. Szerintünk igen, de a végső döntést úgyis ti hozzátok majd meg.
