Amikor bő fél évvel ezelőtt először hallottam a filmről, értetlenül álltam a Cannes-i sikere előtt. Egy fekete-fehér némafilmért van oda a kritikusi szakma 2011-ben? Megőrültek ezek? Aztán ahogy sorra tarolt a különböző filmfesztiválokon és díjátadókon egyre kíváncsibbá tett, hogy vajon mi új lehet benne, amiért a fél világ piedesztálra emeli. Lényegében semmi, és pont ettől olyan jó.
A rendező, Michel Hazanavicius bátor ember. A 21. század hajnalán előrukkolni egy olyan műfajú filmmel, ami már a 30-as években is ódivatúnak számított, egyesek számára őrültségnek – hovatovább karriergyilkos lépésnek – tűnhet, de ő kitartott, hogy régi álmát vászonra vihesse, amiben a Weinstein-tesók meg is látták a lehetőséget. Pedig a némafilmsztár (Jean Dujardin) karrierjének – és ezzel együtt a műfajnak – a hanyatlása, valamint a hangosfilm üdvöskéjének (Bérénice Bejo) virágzása, és kettejük szerelmi története nem kevés buktatót rejtett magában. Elvégre ellehetett volna készíteni az egészet a „hagyományos” módon, tehát színesen, hangosan, dialógusokkal, viszont akkor a film feleannyira se lenne élvezetes, és tizenkettő egy tucat alapon sorolnánk be a díjhajhász filmek közé.
A zseniális The Artist c. film kritikájának folytatása a CineStar honlapján olvasható.
