Hirdetés

Shadow Tactics: Blades of the Shogun teszt - erre vártak a Commandos-rajongók

|

A Daedalic Entertainment egy felülnézetes, lopakodós, taktikai stratégiával rukkolt elő a Japánban játszódó Shadow Tactics képében és tette mindezt kiadóként, hiszen a fejlesztésért a mókás nevű Mimimi Productions felelt. Elmeséljük, milyen munkát végeztek.

Hirdetés

Miután a klónok egy-két kivétellel rendre csalódást okoztak, nem gondoltuk volna, hogy valaha sikerül feltámasztani a Commandos játékok örökségét. Márpedig a Shadow Tactics pontosan ezt teszi, méghozzá nem is akármilyen módon. Ahogy a címből valószínűleg sokan rájöttek, ezúttal az 1600-as évek feudális Japánja lesz a helyszín, ahol a sógun parancsára teljesítünk különböző küldetéseket, hogy leszámoljunk a felkelőkkel, és megőrizzük a békét.

 

A ravasz, az agy…

Díszes kompániánk öt, merőben különböző tagból áll. A központi karakter Hayato, a besurranó nindzsa (bocsánat, sinobi), a csendes és gyors halálosztó; egyedi képességeik miatt azonban hozzám a többiek valahogy mind közelebb álltak. Például Yuki, aki csapdákat állít a gyanútlan őröknek, vagy Aiko, aki álruhában próbál meg elvegyülni a mit sem sejtő katonák sűrűjében. A 13 küldetés során mindig más és más felállásban áll rendelkezésünkre a banda, így nem lehet mindig ugyanahhoz a megoldáshoz folyamodni, rendre meg kell találnunk a megfelelő szinergiát. Akárcsak egy jó RPG-ben, csapatunk tagjai itt is rengeteget csevegnek egymással, hol a misszióhoz kapcsolódóan, hol személyesebb témákat feszegetve, így alaposan megismerjük őket múltjukkal és motivációikkal együtt. Bár a történet nem eget rengető, a küldetések során nagyon hozzám nőttek a karakterek, így egyértelmű volt, hogy a több mint húszórás kampány után azonnal újra is kezdjem a játékot, és teljesítsem a különböző kihívásokat.

Nehéz, de nem lehetetlen

Félreértés ne essék, a Shadow Tactics akkor sem sétagalopp, ha mindenféle extra feladatot mellőzve, normál fokozaton vágunk neki. Egyes pályákkal rengeteget fogunk szenvedni, mondjuk amikor egy akció kivitelezésekor néhány tizedmásodperccel csúszik az időzítés, de már annyit invesztáltunk az adott megvalósításba, hogy nem feltétlenül akarjuk teljesen új oldalról megközelíteni a problémát. Pedig a készítők remek munkát végeztek a tekintetben, hogy felkészítsék a játékost a kihívásra: az első néhány pályán megismerjük az összes karaktert és azok minden képességét, így az összes tudás a rendelkezésünkre áll, hogy a későbbiekben is a legtöbbet hozzuk ki belőlük. Vannak egyértelműen erős kombinációk, amelyeket rendszeresen használunk majd, de nem kell tartanunk attól, hogy a pályákat csak egyetlen módon teljesíthetjük, és addig kell újra és újra próbálkoznunk, amíg meg nem találjuk az ideális útvonalat. Mivel ez alapjaiban egy lopakodásra kihegyezett játék, nem fogjuk nyíltan végigverekedni magunkat a több tucat testőrön, aki utunkat állja, besurranni azonban nem csak egyféleképpen tudunk, így mindenki számára adott a lehetőség, hogy előálljon a neki legkényelmesebb útvonaltervvel.

Az őrök látómezejét természetesen ezúttal is figyelemmel követhetjük, sőt akár markereket is elhelyezhetünk, hogy kiderüljön mikor ki lát rá a pálya egy adott pontjára. Ha esetleg figyelmetlenek voltunk, akkor sincs minden veszve, egy rövid ideig még visszabújhatunk a fedezék mögé, hogy elkerüljük a lebukást. Az ilyen játékokban általában mindenki süket, mint az ágyú, ezúttal azonban kifejezetten figyelmes ellenfelekkel van dolgunk, akik folyamatosan kihasználják a pályák adottságait: a hóban észreveszik a lábnyomunkat, meghallják, ha egy tócsában tapicskolunk, és biztonságosnak hitt fedezékeinket is képesek átkutatni, ha turpisságot sejtenek. Lemészárolt társaik helyét új őrök veszik át, akik teljesen más útvonalon járőröznek, így nem érdemes a hullákat ottfelejteni a napon.

A lövöldözős játékokban megrögzött újratöltő vagyok (értsd: az első kilőtt golyó után tárat cserélek még akkor is, ha további 99 van a tárban, és a folyamat egyébként két teljes percig tart), a kampányokban pedig az egyik ujjam gyakorlatilag folyamatosan a Quick Save gombot üti; nem telik el úgy fél perc, hogy ne mentenék egyet. Legalábbis ezt hittem. De ha így lenne, soha nem találkoztam volna a Shadow Tactics egyszerű, de annál nagyszerűbb funkciójával. Ez gyakorlatilag egy stopper, és az előző mentés óta eltelt időt méri. Amikor elérjük az egy percet, szolidan felvillan a képernyő tetején, majd ahogy telik az idő, úgy lesz egyre fenyegetőbb, felhívva a figyelmünket, hogy most már talán illene menteni, ha nem akarjuk ezt a részt újrakezdeni. Persze sokat gubbasztunk majd bokrokban, amíg kifigyeljük az őrök útvonalát, de még így is felkiáltottam néha, amikor egy elrontott akció után nem közvetlen az elé, hanem valamivel korábbra rakott vissza a játék, úgyhogy ez a funkció mindenképp hasznos azoknak, akik a tökéletességre törekszenek. Az egyik pályán a statisztika szerint 128-szor töltöttem vissza, mire sikerült kijátszanom az őröket.

Konicsiva, Hajato-szan!

Nagyon kevés dologba lehet belekötni, és a hangulat egész biztosan nem tartozik ezek közé. A cel-shading grafika remekül működik, tökéletes alapot teremt a különböző akcióknak, amiket aztán sokféle mutatós animációval tettek izgalmassá. A modern ritmusokkal kevert klasszikus japán zenei aláfestés remek, és a szinkront is jól eltalálták, ami csak még szórakoztatóbbá teszi hőseink interakcióját. A perverzebbek akár japán hanggal is nekivághatnak a kalandnak, de ha valakinek nem túl magabiztos a nyelvtudása, olvasgassa bőszen a feliratokat, mert rengeteg fontos infót csak menet közben, a karakterek párbeszédeiből tudunk meg, ezek nélkül pedig jóval nehezebb teljesíteni a pályákat.

Szinte tökéletes

Negatívumként talán a kamerakezelést lehetne megemlíteni, amit vagy a billentyűzetről fix léptékben ugrálva, vagy az elképesztően érzékeny egérrel tekergethetünk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem okozott néhány kellemetlen percet, főleg olyankor, amikor a házak közt próbáltam akcióhősként lekaszabolni az őröket és elrejteni a hulláikat - elég egyszer rossz helyre kattintani, és milliméterre kiszámolt akciónk máris dugába dől. Azonban a Shadow Tactics: Blades of the Shogun ezzel együtt is az elmúlt évek, sőt, meg merem kockáztatni, hogy minden idők egyik legjobb lopakodós játéka, amelyet a műfaj szerelmeseinek semmiképp sem szabad kihagyni.

Még van mit mesélnünk neked, minden érdekességet megtalálsz itt!

Shadow Tactics: Blades of the Shogun
Ha a Commandost szeretted, ezt imádni fogod.
Ami tetszett
  • Rengeteg taktikai lehetőség
  • Szerethető karakterek
  • Remek pályatervezés
Ami nem tetszett
  • Ügyetlen kamerakezelés
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)