Advertisement
Hirdetés

The Witcher 3: Wild Hunt teszt - négy éve is imádtuk, és ez most sincs másképp

|

Újra elővettük 2015-ös The Witcher 3: Wild Hunt tesztünket, amely négy éve három szerző közös munkájából született.

Hirdetés

A netflixes Vaják sorozat premierje kapcsán úgy gondoltuk, érdekes lehet újra elővenni 2015-ben született The Witcher 3: Wild Hunt tesztünket. Mocsy, HP és Chavalier négy évvel ezelőtti közös írását most változtatások nélkül tesszük ismét közzé. 

Azt szokták mondani, testiséggel könnyű eladni bármit. Ezt az állítást sem megcáfolni, sem megerősíteni nem kívánjuk, de az biztos, hogy a lengyel illetőségű CD Projekt fejlesztőinek nem kell a szomszédba menni egy kis pajzánságért.

Szerencsére ezt roppant ízlésesen és visszafogottan teszik, köszönhetően annak, hogy a Witcher sorozattól egyáltalán nem áll távol ez az amúgy kifejezetten felnőtteknek szóló téma (ahogy az egész játék egyébként csak felnőtteknek való, ezt nem árt leszögezni az elején). Olyannyira okosan vitték bele ezeket a tartalmakat a játékba, hogy a tesztelés befejezése után a GameStar szerkesztők nem azzal hencegtek, hogy ki mennyi ritka kártyalapot tudott összegyűjteni az integrált gyűjtögetős kártyajátékban, hanem az volt a helyi sármőr, aki több digitális varázslónőt tudott megcsinálni a végigjátszás során. Ezt a versenyt Chava nyerte, de mindenki mást vigasztalt a tudat, hogy a virtuális édeshármas nem jött össze neki, csalfasága miatt bilincsben végezte egy fogadó kétes tisztaságú ágyán. Hogy egyébként pedig mennyire szánalmas a virtuális hódításokról egymásnak dicsekedni, azt inkább nem elemezzük, van itt nekünk egy játék, otthon meg feleség vagy barátnő. Szerintük amúgy szánalmas, de mindegy is. Most három platformról, három szemszögből olvashatjátok a véleményünket a játékról, így szeretnénk a lehető legárnyaltabb képet adni nektek arról az élményről, amit a The Witcher 3: Wild Hunt jelent.

Chava, a visszatérő Witcher rajongó

Szeretem az új dolgokat, és alighanem én lennék az utolsó, aki tiltakozna némi változatosság ellen, ugyanakkor azt is értékelem, ha valami olyasmihez térhetek vissza, amit régről ismerek, amiben otthonosan mozgok. Ez utóbbira kiváló példa a Witcher, melynek korábbi részeibe a többszöri végigjátszásoknak hála számolatlanul öltem az órákat. Kevés játékot vártam (és várok) annyira idén, mint a harmadik felvonást, így megkockáztatom, hogy írásom nyomokban egy kevéske elfogultságot is tartalmaz, de szerencsére itt van nekem társszerzőm, a Witcher-szűz Mocsy, hogy visszarántson a földre, és örök kukacoskodásával józanítson ki (mert számára a Skyrim az etalon, de ez maradjon köztünk). HP pedig eleve fenntartásokkal kezeli a sorozatot, mert ő nem szerette az előző részt, de nem tudja megmagyarázni, hogy miért. Ugyanakkor komoly előnyt is élveztem velük szemben witcheres múltamnak köszönhetően, hiszen úton-útfélén ismerősökbe botlottam, míg nekik érthetően nehezükre esett elhelyezni a történetben Geralt és az északi királyságok kémelhárító tisztjeinek ellentmondásos kapcsolatát, és ez csupán egyetlen példa.

Laikusként is bele lehet vágni a The Witcher 3-ba, de kétségtelenül kerekebb az élmény, ha ismered már valamennyire a világot, tisztában vagy az aktuális politikai helyzettel, miszerint a hatalmas Nilfgaard nekirontott a folyton egymás között marakodó kisebb államoknak, amelyeket előzőleg már jó alaposan meggyengített egy királygyilkos segítségével (részben erről szólt a The Witcher 2). Észak azonban nem hullik magától Emhyr császár ölébe, hiszen az útjában áll a másfajúakat, bűbájosokat és minden degenerált elemet máglyahalálra ítélő redaniai Radovid és impozáns hadserege. Kettejük kakaskodása azonban a kapcsolódó küldetések dacára is csupán arra szolgál, hogy keretbe foglalja az eseményeket, amelyek ezúttal Geralt nevelt lánya, Ciri körül forognak. A gyönyörű nővé cseperedett leányzót származása folytán mindenki a maga céljaira kívánja felhasználni, ám minden sors közül, mit neki szánnak, az a legszörnyűbb, amit a Vad Hajszaként ismert külvilági elfek lidércserege tartogat számára. Ebből fakadóan a közel százórás történet nagyobbik részében őt keressük, ám a Cirillához vezető út rengeteg kalandot tartogat számunkra, köztük olyanokat is, amelyeknek az égadta világon semmi közük az eget-földet megrázó eseményekhez, mégis dőreség lenne kihagyni őket.

HP, akinek nem hőse Geralt

Őszintén megmondom, nem tudom, hogy pontosan mi volt a bajom az előző Witcher játékkal, nekem kellemetlen, hogy hosszú órák után sem tudott megfogni. Ennek fényében voltak fenntartásaim a harmadik résszel, de a történetet illetően nagyon pozitívan csalódtam. Míg a második rész várostrommal nehezített csőjáték indítása kedvemet szegte, most hamar letudtuk a kötelező felvezetést, hamar kinyílt a világ, hősünk pedig teljes természetességgel foglalta el helyét benne. Persze importálható a mentés, de ez a karakterépítés szempontjából érdektelen, hiába vagyunk régi motorosok, nem ússzuk meg a kezdők szerepét, ez nekem nem jött be annyira, de tökéletesen értem, hogy miért szükséges. Nem árt persze ismerni a világot, de nem érzi magát a kezdő sem kirekesztettnek, inkább csak kapkodja a fejét, hogy milyen hamar mennyi minden történik, hány újabb és újabb órát követel tőle a lassan, de elképesztő hangulatban hömpölygő játék, amely persze csak ideig-óráig varázslatos, hamar kiütköznek a repetitív elemei, ugyanakkor varázsa nem kopik meg így sem.

Már csak azért sem, mert valóban vannak döntések, amelyek más-más irányba terelik hősünket. Nem minden küldetésnél elég az, ha túléljük, nem mindig csak egy jó megoldás van (sőt előfordul, hogy egyik megoldás sem hoz megnyugvást a léleknek), és még az is számít, kivel milyen viszonyt alakítunk ki. Vagyis fontosak a döntések, nem csak biodíszlet a többi szereplő, aki utunkba kerül. És aminek nagyon lehet örülni, hogy minden magyar felirattal fogyasztható, nem csak a dialógusok, hanem az utolsó papírfecni is teljesen korrekt fordításban olvasható, ez pedig minden hazai játékos számára csak áldás lehet. Engem megvettek kilóra az olyan kifejezésekkel, mint például a bülbülszavú. Tényleg élvezetes a magyar verzió, látszik, hogy van benne törődés, minden hibájával együtt szerethető és magával ragadó. Jelenlegi generációs konzolokon ráadásul ez már nagyon ritka dolog, tehát becsüljük meg.

Mocsy, az új kalandor

Sajnos szerepjátékból egyre kevesebb van ebben az iparágban, kevés az olyan játékos, aki tud és akar 150-200 órát belepakolni ebbe a műfajba. Idén a kickstarteres Pillars of Eternity tudott igazán labdába rúgni, de az is inkább a hardcore arcoknál volt sikeres. Annak idején a fél karomat is odaadtam volna a Baldur's Gate 2 után egy ilyen címért, de 2015-ben sajnos már nem tudott úgy elvarázsolni az az izometrikus nézet. El lettem kapatva na. Utoljára a Skyrim világa volt képes lenyűgözni, főként akkor amikor felturbóztam kicsit a grafikát RealVision ENB modokkal. A Witcher sorozatot eddig a nyitott világ hiánya és a kicsit csúnyácska grafika miatt hanyagoltam, most viszont nem tudtam kitérni a tesztelés elől, amiért végtelenül hálás is vagyok. A The Witcher 3 ugyanis elképesztően gyönyörű lett (tegyük hozzá, hogy PC-n teszteltem, egy erős PC-n, de erről majd később pontosabban beszámolok), talán az egyik legszebb szerepjáték amivel valaha dolgom volt. És itt nem feltétlenül a technikai megoldásokra gondolok, hanem a megálmodott világra.

A környezet kellőképpen változatos, az erdős és ligetes részek mellett felfedezhetünk komor mocsarakat, sziklás hegycsúcsokat, megmászhatunk hóval borított hegygerinceket, lemerülhetünk víz alatti barlangokba, lerobbant vidéki kísértet járta kúriákat fedezhetünk fel és persze ott van a hatalmas, középkori városokat megszégyenítő Novigrad, amihez fogható monumentális fantasy települést még nemigen láttunk videojátékban, legalábbis ilyen részletgazdag kidolgozottsággal.

A váltakozó napszakok, a nyakunkba szakadó nyári vihar, a ködös lápvidék, a lassú pelyhekben hulló hó nagyon sokat ad a hangulathoz. A felfedezésre váró terület hatalmas és ezt töltés nélkül bejárhatjuk. Módunkban áll ugyan a már feltérképezett területeket gyors utazással azonnal megközelíteni, de ezt csak úgy tudjuk véghezvinni, ha előtte keresünk egy útjelző táblát és azt használjuk fel. Nekem ez egy kicsit kényelmetlen volt, főként a Skyrim szabad teleportálása után, de együtt tudtam vele élni.

Chava, aki mindenre szakít időt

Az úgynevezett másodlagos küldetéseket ugyanolyan gondos odafigyeléssel dolgozták ki, mint a fő szálhoz tartozókat, és hozzájuk hasonlóan sokféleképpen végződhetnek. Nem csoda, hogy egy teljes hetem ráment a végigjátszásra, amikor kíváncsiságból rendre megnéztem, milyen eredményre vezet, ha például az aktuális szemétláda lemészárlása helyett más, kevésbé erőszakos, ám több utánajárást igényló megoldást választok. Apropó, utánajárás... már-már zavaróan sokszor küldözgetik a megbízók Geraltot ide-oda, de jó volt látni, hogy hősünk épp olyan lemondó sóhajjal veszi tudomásul ezeket, mint a játékos. Némileg kevesebb változatosságot mutatnak azok a küldetések, amelyek kifejezetten a witcherek számára kiírt pályázatokat takarnak. Az egyéni vállalkozóként végzett szörnyvadászat többnyire a Batman játékokból kölcsönzött nyomkereséssel veszi kezdetét, ami az első néhány alkalommal még szórakoztató lehet, ám később rutinszerűvé válik, ami egyeseknél a monotonitásból törvényszerűen fakadó unalom érzetéhez vezethet. Ilyenkor segített, ha egy kis csavart vittek az írók a történetbe, ám sajnos kevés példát tudnék az utóbbira felsorolni. Jellemzően nem is szólnak egyébről a witcher-kontraktusok, mint egy fenevad felkutatásáról és levadászásáról. Ezt inkább a durvább nehézségi szinteken teheti érdekesebbé a nagy találkozást megelőző előkészület, minek során először is megnézzük a glosszáriumban, hogy mitől döglik az adott bestia.

Nyilván ezüstkardtól (az acél a közönséges népeknek és állatoknak való), na meg a kinetikus lökés, tűz, védőpajzs, mágikus csapda és bűvölet vonalon mozgó witcherjelektől. Ezekre rásegíthetünk a Geraltot rövid időre gyorsabbá, ellenállóbbá stb. varázsoló főzetek, és a különféle lénycsoportok elleni sebzést növelő olajok rendeltetésszerű alkalmazásával, de a bombák is jól jöhetnek olykor. Ha már itt tartunk, feltétlenül meg kell említenem, hogy a CD Projekt RED srácai újfent átalakították az alkímiát (és nem csak azt, de a többiről később). Most már csak annyit kell szednünk az adott virágból, amennyi egy adag ital előállításához szükséges. Megfőzzük (meditálni sem kell hozzá), és máris ott találunk belőle egy korlátozott készletet az inventoryban, ami minden egyes pihenés alkalmával újratöltődik, ha van nálunk alkohol (Mocsy jól tudja ezt). Egyszerű és kényelmes rendszer, amivel szerintem sokan ki fognak békülni. A legkevésbé sem bántam, hogy kevesebb időt kellett virágszedésre fordítanom, ellenben jó néven vettem volna egy kis növényhatározót, ami leírja, hogy melyik faj merre található. Mert elég bosszantó, ha egy durvább lötty valamelyik összetevője épp hiányzik, és az árusok sem tartanak belőle készleten.

HP, aki szerint Far Cry

Amikor arról beszélünk, hogy valami monotonná válik, akkor én a virágszedegetésre gondolok. Ezt már a Far Cry esetében is utáltam, a Destiny MMO-kat megszégyenítő grindolása nekem, mint tudatos MMO-kerülőnek pedig már nagyon zavaró volt. A The Witcher 3 is gyűjtögető életmódra kényszeríti az embert, folyamatosan azt lesi, hogy mi kell még egy főzethez, milyen alapanyagokat lehet még összetákolni a kovácsnál, vagy éppen egy adott tárgyat szétszedve mit is kapunk tőle, hogyan lehet akkor új főzet, erősebb páncél, ütősebb kard nálunk. Most abba már bele se menjünk, hogy elvileg más-más kereskedő és fegyverkészítő más-más kedvezményekkel veszi át a cuccokat, mert ha még ezen is elkezdünk rugózni, akkor a portékákkal való zsonglőrködés önmagában egy gazdasági útvesztő. Az sem olyan nagy baj, hogy idővel a lovunkat megfelelő nyeregtáskával tápolva többet tudunk cipelni, mert hamar betelik ám a zsák talált fegyverekkel, páncélokkal, eladható tárgyakkal, kajával, nyersanyaggal, síppal, dobbal, nádihegedűvel.

Én a szörnyek esetében már nem is kerestem az olyan kacifántos megoldásokat mint Chava, gyorsan csekkoltam, hogy melyik olaj segíthet kicsit, de ha elfogyott a türelem, akkor indult a harci kiáltás és az őrült kaszabolás. Nem mondom, hogy nem nehezebb így nyerni, mert az, de végül azért fele annyi tökölődésre sincs szükség, mint amennyit várnánk ennyi alapanyag, növény, és recept alapján. A játék ravasz módon hiteti el velünk, hogy mennyi részletben lehet elveszni, de nem árt tudni, hogy azért nem KELL elveszni, ha nem akarunk. Ez a szabadság nincs a szánkba rágva, és minél nehezebb fokozatra állítjuk, annál jobban kell majd figyelnünk a részletekre, de jó tudni, hogy ha rekreációs jelleggel szeretünk kalandozni (ahogy én például), akkor a The Witcher 3 így sem marad szégyenben, de mindent megtesz azért, hogy sok módon verjük el a drága időnket világában.

Mocsy, a karakterépítő kisiparos

Nem voltam maradéktalanul megelégedve az alkímiához, a jelhasználathoz és a harchoz szervesen kapcsolódó, újragondolt fejlődési rendszerrel. Az odáig rendben van, hogy XP-t kapok a leölt ellenfelek és a sikeresen teljesített küldetések után (feltéve, hogy az ajánlott szintet nem haladom meg 6-tal, különben nincs XP), amelyek előbb-utóbb szintlépéshez vezetnek. Ilyen alkalmakkor, valamint a hatalomhelyek felkeresésekor egy-egy képességpontot kapunk, amelyekből aztán költhetünk a vívásra, a számszeríjászkodásra, a witcherjelekre, de javíthatunk a főzetek, bombák, olajok hatásfokán és még hosszan sorolhatnám. Csakhogy nem elég ám elsajátítani egy-egy képességet, ahhoz, hogy használjuk, be kell tennünk a szép fokozatosan megnyíló slotjaink valamelyikébe. Ezek száma véges, a hozzájuk kapcsolódó mutagéneké még kevesebb, ergo folyamatosan arra kényszerítik a játékost, hogy a várható kihíváshoz alkalmazkodjon és sűrűn cserélgesse őket. Már csak azért is, mert a különböző színű mutagének boosterként is hatnak az ugyanolyan színnel jelölt képességekre is, tehát még ezzel is lehet trükközni egy adott misszió előtt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ennek normál nehézségi fokozat felett van igazán értelme. Mindvégig játszadoztam a beállításokkal, csak hogy lássam, mikor milyen kihívás elé állít a játék. Ez alapján a kezdőknek csak a legkönnyebb fokozatot javasolnám, ahol nem szükséges molyolniuk a főzetekkel, és abba sem halnak bele azonnal, ha nem sajátítják el a hárításból kivitelezett riposzt tökéletes időzítését. A meditáció (ami más játékban az alvás, de hát egy vaják nem bohóckodik ágyban, csak nőkkel) pedig visszatölti az életerőt. A fejlődési rendszer egyébként szerintem a Skyrimben jobb, nem gondolom azt, hogy attól jobban fogjuk forgatni a kétkezes pallost, ha megfektetünk néhány kurtizánt Novigrad piros lámpás negyedében (bizony, még a kufircolásért is tapasztalati pont jár ebben a játékban). A tárgykészítésbe is rengeteg energiát fektettek a készítők, a tapasztalat viszont azt mutatta, hogy mire összeszedtem az adott szett minden darabját, már sokkal jobbakat találtam a feltárt kincseskamrákban. Rendkívül bosszantó volt viszont az, amikor egy hosszú küldetéssorozat végén megkaptam a remekbe szabott páncélomat, viszont a játék úgy ítélte meg, hogy a szintem még túl alacsony ahhoz, hogy magamra öltsem. Kösz.

Chava és a harcrendszer

És ezzel máris elérkeztünk a Witcherek Achilles-sarkához, azaz a harcrendszerhez. Mert ahogy az első rész stílusváltással fűszerezett ütemes egérkattintása, és a második picit körülményes vagdalkozása, úgy a harmadik rész megoldása sem problémamentes. Nem is az irányítással van gond, hiszen lényegesen gördülékenyebb és simább, mint a Witcher 2-é (főleg Xbox One-os kontrollerrel), inkább az zavar, hogy hiába a rengeteg megtanulható képesség, Geralt mozgáskultúrája, nem, vagy csak alig bővül a játék során. Nyugodtan sírhat a vállamon, aki egy idő után unalmasnak találja dodge-ra támaszkodó harcot a szörnyek ellen. Így legalább én is sírhatnék valakién.

HP, a kaszaboló

Mivel én PlayStation 4-en játszottam, főleg a többi PS4-es játékhoz érdemes hasonlítani az élményt. Nem mondom, hogy nagyon szégyenben marad a The Witcher 3: Wild Hunt ezen a téren, de azért nem is erre fogunk emlékezni majd, hogy de jó is volt a kezelése. A lovas harc (és eleve az irányítás, ami egy 5 évvel ezelőtt megjelent Red Dead Redemption árnyékában is zsenge) rettenetesen frusztráló, és sajnos még mindig nincs olyan konzolos patch, amely engedné, hogy fix fps biztosítsa a recegésmentes élményt gyorsabb mozgások közben. Ez harc közben külön idegesítő. Amikor alapvetően a gyors hárítás/kis támadás/erős támadás/valamilyen jó időben elpattintott mágia mezsgyén mozog a lehetőségünk, akkor a megfelelő pillanat nem egy könnyen elengedhető faktor. Márpedig ha 3-4 támadó esetében bezuhan a képfrissítés, akkor máris oda a pontosság.

A célzással legalább nincs gond egykezes számszeríjunk használatánál és a gyorstüzelés is egész jó működik, de maga a harc nem egy túlságosan változatos élmény, könnyen válik egygombos csépeléssé. Nehezebb fokon pedig csak és kizárólag az dönt, hogy milyen ügyesen térünk ki a minket érő támadások elől, vagy milyen ütemben hárítunk. Nekem a Dragon Age: Inquisition irányítása (és mozgásvilága) is jobban bejött konzolon, főleg a harcok közben, de ez lehet persze csak szubjektív becsípődés, ugyanakkor figyelmeztetek mindenkit, ne gondolja azt, hogy filmszerű és parádés harcokban lesz része. Ugyanakkor a random jelentkező csonkolások és lefejezések elég szépen festenek, főleg akkor, ha majd folyamatos lesz a mozgás. A bombákat és varázslatokat választó panellel sincs gond, ilyenkor nagyon lelassul az idő, van lehetőségünk eldönteni, hogy mit használjunk adott ellenfél ellen, de az akcióőrültek úgysem állnak le ennyit taktikázni, bár könnyen lehet, hogy idővel rá lesznek szorulva.

Mocsy, aki mindenben elakad

Nem tudom, hogy ki a felelős a Witcher 3 irányítási és harcrendszeréért, de határozottan az az érzésem, hogy ezen a területen fog a legtöbbet fejlődni a sorozat a következő részre (legalább a szabad gombkiosztást megoldották már, mire ez a teszt elkészült). Mivel én teszteltem a PC-s portot ezért értelemszerűen egérrel és billentyűzettel irányítottam a játékot többnyire. Kipróbáltam persze a kontrollert is, de az nagyon nem jött be, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem is erőltettem sokáig. A harcrendszer első ránézésre korrektnek tűnt (a Skyrim vagdalkozásaihoz képest), de olyan harminc-negyven óra múlva bizony unalmas lett, egyetlen új mozdulat kivételével ugyanazokat ismételgette Geralt.

Nagyon sokszor beakadtam apró tárgyakba, térdig érő vízben nem tudtam partra gázolni, a 30-as szintű szörnyvadászom arra nem volt képes, hogy magától átlépjen egy térdig érő sövényen. Még rosszabb volt a helyzet a magaslatokon, a nagy ritkán megjelenő platformer részek kifejezetten idegesítőek voltak, ráadásul ha leestünk akkor Geralt képes volt olyan magasságokból is elhalálozni, ahonnan a való életben még egy bokaficamot sem kockáztattunk volna meg. A harcrendszer mellett a mágiahasználat sem a szakma csúcsa, nagyon korlátozott számban tudjuk csak őket használni, ráadásul labdába sem rúghatnak a közelharc hatékonyságához képes. Igaz ugyan, hogy bizonyos mágikus jelek hatással vannak a környezetre (a telekinetikus lökés bezúzza a vékony falakat, a tűz meggyújtja a robbanó gázokat, a Witcher elmetrükkel rákényszeríthetjük az akaratunkat a többiekre), de ezek száma és hatása elég korlátozott, én kevésnek éreztem a lehetőségeinket ahhoz képest, hogy milyen tápos szörnyvadászról van szó.

Chava, a kártyajátékos

A gwent névre keresztelt kártyajáték is komoly erőforrásokat fogott le a fejlesztőknél (rendkívül összetett, külön cselekményszálat kapott a játékban, sőt még egy új szépasszonyt is ágyba vihetünk, ha elég ügyesen keverjük a lapokat). Ennek ellenére nem tudtam igazán rákattanni, túl sok tennivaló van a játékban, inkább levadászok néhány nagyobb szörnyet vagy becserkészek egy bögyös-vörös varázslónőt, mint hogy ultizzak a fogadósokkal a tábortűz mellett. Persze azért nem árt néha odatenni magunkat, mert komoly pénzt is lehet akasztani (és persze kemény valutáért extra lapokat venni kereskedőknél, hogy minden gyűjtögető rákattanjon rendesen a témára), ha jól játszunk. Egyébként nagyon tetszett az egyik kapcsolódó küldetés, amiben Zoltan barátomnak kellett ritka lapokat megszereznem és egy második törpe társaságában cseveghettünk a szívemnek oly kedves horgászat örömeiről. (A Pontar királya a harcsa!) 

A játék alapvetően egy csatát modellez, elég kimerítő (és szerencsére magyar nyelvű) tutorial áll rendelkezésünkre, hogy kiismerjük alapjait és a lapjait (ohó!). A lapok gyakorlatilag egységek a csatamezőn, közelharcra és távolból tüzelésre is alkalmas vegyes paklival vágunk neki a mókának. Három kör alatt kell magasabb pontszámot összetákolni úgy, hogy vannak környezetet befolyásoló lapok is, amelyek módosítanak bizonyos képességeket, így akár a végeredményt is. Itt a szerkesztőségben kevesen mentek rá erre a kis külön játékra, pedig hosszú órákkal növeli meg a játékélményt, ha igazán jók szeretnénk lenni benne. Egyébként biztos vagyok benne, hogy a CD Projekt idővel önálló kártyajátékként is forgalomba hozza, mostanság elég népszerű az ilyesmi. Mondjuk mobilon.

Mocsy a PC-s verzióról

A Witcher 3 gépigényéről elég sok hajmeresztő sztori kering a neten, annyi bizonyos, hogy kell alá a vas, de semmi olyan dolgot nem igényel, ami miatt kilógna a ma divatos sorból (GTA V, Arkham Knight...). A tesztgépünkön (i7-4770K CPU, Geforce GTX 980 VGA, 240GB Kingston HyperX SSD, 16 GB Kinston HyperX Predator RAM) mindent a maximumra raktunk és 55-60 fps között futott, nem volt vele gondunk. A töltés az SSD miatt elhanyagolható volt, érdemes is SSD-re pakolni, a gyors utazások miatt elég sokat fogjuk nézegetni a töltőképernyőt. A tapasztalat azt mutatja, hogy a tesztkonfigurációt egyedül az Nvidia Hairworks képes megizzasztani, ezt gyorsan ki is kapcsoltam, nem ért 10 fps-t Geralt szálanként lobogó haja. A szakálla meg enélkül is valós időben nő, ha valakinek ez a fontos. Egyetlen nagyobb bugot leszámítva nem volt gondom a játékkal (az egyik mellékküldetésbe fixen belefagy a játék, ezt teljesen ki kellett hagynom), de persze másoknak igen, nem véletlenül elégedetlenkedett sok játékos a fórumokon megjelenés után. Szerencsére folyamatosan jöttek a tapaszok, nagyon látszik, hogy a PC-s portot mennyire a szívükön viselik a fejlesztők még akkor is, ha persze valahol reménykedtünk abban, hogy elsőre sikerül majd szebbet, jobbat, bugmentesebbet készíteni. 

HP a PlayStation 4-es verzióról

Én vagyok a rossz zsaru, technikailag ezer dologba bele tudnék kötni, ami nyilván nem csak a PS4-es, hanem akár az összes verzióra is ráhúzható. Van szebb játék PlayStation 4-re, és olyan is, ami jobban, stabilabban fut. Ma már persze nem meglepő a több hónapos utólagos patchelést (a Unity is egész jó konzolos cím lett mára, ha még érdekel valakit), de ezt akkor sem fogom tudni megszokni, és dühíteni fog a várakozás, amíg abban reménykedek, hogy hátha kevesebb lesz majd a recegés, lassulás. Elfért volna több karaktermodell, változatosabb átvezetők, és az sem zavart volna, ha nem 5-6 gombnyomás, mire meg tudom nézni egy kovács vagy kereskedő portékáját, vagy nem hasonlóan macerás a gyorsmentés. Összességében egy hihetetlen jól összerakott játék lett a The Witcher 3, a gond csak az, hogy szinte minden egyes elemét már kidolgozta valaki más, jobban. A harcrendszerben a Shadow of Mordor például oktathatná, a lovaglásban a Red Dead Redemption alázza, a Skyrim viszi a pálmát a fejlődési megoldások tekintetében, az asszasszinok mozgáskultúrája is sokkal fejlettebb. Persze nem az átvezetőkben...

Duncan teljesen ki volt akadva, amikor ezeket elkezdtem fejtegetni neki, és minél több kifogást soroltam, arra is csak az volt a válasza, hogy "de hát mutass egy címet, ami a GTA óta ennyire magába szippantott". Nem tudtam. Nagyon kellene még PS4-re pár hibajavítás, esetleg egy kis teljesítmény optimalizálás, de tény, hogy minden bajommal együtt 2 hete ezt a játékot gyűröm minden szabad (és sajnos nagyon kevés) percemben.

A látványvilága pedig teljesen korrekt, bármennyire süt róla a "konzolos kompromisszum", azért nem marad olyan nagy szégyenben egy átlagos PC-s látványhoz képest. Okoskodhatok itt még nagyon sokat, de felesleges, engem is megvettek kilóra, csak éppen nem a tökéletességgel. Korántsem. A szerethetőség viszont megvan a hangulatban, a zenében (na az tényleg zseni, bár idővel szintén sokat ismétlődő), a környezetben, a párbeszédekben, a finom és nem annyira finom humorban, a sok ingyenes DLC-ben, de még abban is, hogy a fejlesztők az eleve pofás dobozos kiadáshoz egy levelet is mellékelnek, hogy megköszönjék a vásárlást. Így kell ezt, na.

Chava az Xbox One-os verzióról

Nekem jutott a leggirhesebb hátas az istállóból, ennek ellenére sosem fordult elő játék közben, hogy a látottak miatt húztam volna a szám. Lehet, hogy csupán 900p, de részletgazdagságának és nem utolsósorban az ábrázolásmódnak köszönhetően az összkép határozottan pozitív. Ráadásul fps tekintetében durván ráver a PS4-re, mert míg előbbi 20 és 30 között mozog, addig Xbox One-on 25 és 40 közötti képkockával számolhatunk másodpercenként. Ugyanakkor amit megnyerünk a réven, máris elveszítjük a vámon, mert az ingadozás szemmel jól látható recegéshez, akadozáshoz vezet. Kinect-támogatás nincs, de emiatt nem dőlök a kardomba. Persze nem bántam volna, ha Keszeget szóban utasíthattam volna ügetésre. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy a megjelenésre időzített patch eltüntetett azokat a textúrahibákat, amelyekkel a kezdő helyszínen találkoztam a rajtot megelőző napokban, de sajnos maradt még jó néhány kevéssé zavaró glitch a soron következő tapaszok számára is. Szerencsére küldetést nem kellett bug miatt újrakezdenem, mentésem sem korrumpálódott (erről is szóltak hírek ugyebár).

Pusztán technikai oldaláról vizsgálva aligha nevezhetném csodának a The Witcher 3-at, de együtt tudok élni ezekkel a kompromisszumokkal, mert rég nem láncolt már magához úgy játék az elmúlt évben, mint ez. Igazából egyikünket sem. Az elsőtől az utolsó pillanatig izgalmas és fordulatos cselekménnyel, a fekete-fehér, jó és rossz, nevetségesen naiv dualista világfelfogást meghaladó, realista, földhöz ragadtabb fantasyvilágával, esendő (ettől emberi és hiteles) karaktereivel, számtalan történetével bőségesen kárpótolt mindazokért a hiányosságokért, amiket megemlítettünk. Még azt is hajlandó vagyok megbocsátani, hogy csalással vádoltak a lóversenyen, amikor nem levágtam a kanyart, hanem épp hogy meghosszabbítottam a nem éppen hibátlan irányításnak köszönhetően. Kevés játék képes arra, hogy megríkasson, elborzasszon, vagy épp megnevettessen bennünket. A végére pedig már csak egy spoilermentes tanácsot tartogatnék; amikor úgy adódik, hogy két másik witcher és tengernyi alkohol társaságában találjátok magatokat, még véletlenül se vessetek idejekorán véget a bulinak, mert életetek legjobb sírva röhögős negyedórájából maradnátok ki.

The Witcher 3: Wild Hunt
Fekete vagy vörös?!
Ami tetszett
  • Jól összerakott küldetések
  • Csodás környezet
  • Darkos fantasy világ
  • Magyar lokalizáció
  • Brutális játékidő és sok lehetőség
Ami nem tetszett
  • Nehézkes irányítás és kezelés
  • A konzolportok akadoznak
  • Repetitív játékelemek
  • Bugok és sok javítanivaló
Hirdetés
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd, hogy értesítéseket küldjünk, és cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a GTA VI-ot vagy a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)