Bár mostanában nem szerepelt túl fényesen a Marvel filmes univerzuma, kár lenne tagadni, számos emlékezetes, olykor megmosolyogtató pillanatot köszönhetünk a MCU-nak - talán éppen ezek táplálják bennünk a remény utolsó pislákoló lángjait.
Ezekhez sokszor stabil alapot biztosított a már-már védjegyszerű Marvel-humor, melynek megteremtéséhez az írók mellett természetesen a színészek is hozzájárultak: úttörői Chris Evans és Chris Hemsworth voltak - elég csak a Bosszúállók-filmekre gondolnunk.
Az utóbbi időszakban azért érezhető volt, hogy a korábban jól működő poénokról sokkal inkább bohóckodásra, néhol már-már meglehetősen kellemetlen gegekre helyezték az írok a hangsúlyt. Ugyanakkor továbbra is jogosan merül fel a kérdés: miért tudott ilyen jól működni egy-két pillanat régebben? Meglepő, de a válasz többek között az improvizációban keresendő.
Nem is kell messze mennünk, legutóbb A galaxis őrzői: 3. rész ajtónyitós jelenete során Chris Pratt káromkodott egy méreteset, ami mint kiderült abszolút rögtönzött volt - hamar emlékezetessé is vált.
Nem riad vissza az improvizációtól a korábban említett Chris Hemsworth sem, ennek eredményeit pedig leginkább a Thor-filmek mentén érhetjük tetten. Mi több, ahogy azt Kevin Feige 2017-ben nyilatkozta, a Thor: Ragnarök már nagyban épített Hemsworth teljesen véletlenszerű pillanataira.
Feige egészen pontosan így fogalmazott:
"A Thor: Ragnarök esetében Taika [Waititi, a film rendezője - a szerk.] átemelte a többi Thor-film azon apró pillanatait, amikor Hemsworth vicceskedett. Az első Thor-filmben például azt mondta: »Még egyet!«, de az ő ötlete és improvizációja volt, amikor kalapácsát egy fogasra akasztotta a Thor: Sötét világban, majd ez folytatódott néhány dologgal a Bosszúállók: Ultron korában is.
Természetesen nem arról van szó, hogy csak ezen pillanatok miatt működtek a korábbi filmek. Eltűnésükre sokkal inkább következményként, egy MCU-ban történő szemléletváltásként érdemes tekinteni, ami a filmek komikus vonulatát jelentősen átalakította.
Korábban az írok nagyban építettek a humorra, megszerettették velünk a karaktereket, a poénokkal a filmek narratíváját támogatták, nem pedig lusta, indokolatlanul túltolt kínoskodó szereplőkkel és szituációkkal fárasztották a nézőket.
Thor karaktere kétségkívül remek példa erre, éppen ezért a filmekben bekövetkezett szemléletváltást is jól mutatja. Míg a Sötét világ és a Ragnarök poénjain tényleg jól szórakoztunk, addig a Szerelem és mennydörgés pillanatai rendre kellemetlennek és lustának hatottak, lényegi elemétől fosztották meg a filmet - jóindulattal is egy középszerű élményt alkotva.
