A CoD 4 egyjátékos kampányánál csak egy jobb dolog van: a CoD 4 multiplayer.
Amikor az Infinity Ward bejelentette, hogy a maga részéről tényleg befejezettnek tekinti a második világháborút, és a Call of Duty sorozatot immár a modernkori hadviselés díszletei közt folytatja tovább, azt hittük, ez a világvége, csak épp lemaradtunk a ítélet harsonáiról. A siker azonban borítékolható volt (amennyiben mégis elmarad a világvége), a Call of Duty ugyanis hiába volt a(z egyik) legjobb világháborús FPS (persze, hogy a legjobb, csak meg akarom kímélni magam a dühödt levelektől), sikerét nem a feldolgozott korszak drámai erejének köszönhette. Titka a filmszerű elemekkel színesített, minden felesleges időhúzástól és unalmas résztől megtisztított egyjátékos kampány, illetve a remek multi volt. És vajon sikerült a mutatvány? Sikerült. A folytatás mindezt még magasabb szintre emelte: az egyjátékos rész pergősebb, látványosabb, változatosabb, mint eddig valaha, tele olyan részekkel, melyeket egyszerűen muszáj lesz azonnal elmesélnünk valakinek, a multi pedig... nos, egyelőre legyen elég annyi, hogy a multi miatt komoly veszélybe került ez a cikk is.
Üdvözöljük a híradóban!
Lássuk először a kiváló, ám fájdalmasan rövid (5-6 órás) egyjátékos kampányt. Bár ezúttal is több katona szemszögéből nézve (nem vagyok hajlandó azt írni, hogy "bőrébe bújva", főleg katonák esetében) száguldunk végig az eseményeken (egy brit S.A.S. kommandós és egy amerikai tengerészgyalogos - sőt, egy könnyed múltba révedés erejéig még Price kapitány szerepében is), s a sztori, mert az is van, viszonylag egységesen bontakozik ki előttünk. Persze érthető az is, ha valaki menet közben nem figyel a párbeszédekre (például mert lőnek rá), és elveszíti a fonalat, de előbb-utóbb minden világos lesz. A lényeg, hogy a világ rosszfiúi mozgolódnak. A helyzet meg... fokozódik. Egy meg nem nevezett közel-keleti ország uralkodója puccs áldozata lesz: bizonyos Al-Asad nevű terrorvezér élő adásban végzi ki. Később kiderül, hogy Al-Asad egy poszt-szovjet ultranacionalista arccal, bizonyos Zakajevvel paktált le, és ők így édikettiben nagyon sötét terveket szövögetnek. Ennél többet nem is kell tudni, a lényeg hogy mielőbb meg kell szabadítani a világot tőlük - a baj csak az, hogy a gazfickóknak van néhány szemét trükk a tarsolyában, például néhány nukleáris rakéta.
Senki sem harcol egyedül
Követve a korábbi részek felfogását, a negyedik részben sem fogunk magányos Rambóként kommandózni: mindig egy kisebb-nagyobb csapat tagjaként fogjuk tenni a dolgunk. Tökéletes az egyensúly, nem fogjuk azt érezni, hogy minden harcot nekünk kell eldöntenünk, de azt sem, hogy csak utánfutók vagyunk társaink oldalán, akik nélkülünk is hibátlanul elvégeznék a feladatot.
|
"tele van olyan részekkel, melyeket egyszerűen muszáj lesz azonnal elmesélnünk valakinek"
|
Gyakran utasítgatnak bennünket, és mivel a játék erősen szkriptelt - ez a filmszerűség átka, de vállalható kompromisszum - ezeket az utasításokat végre is kell hajtanunk, ha sikeresen le akarjuk tudni a küldetéseket. Persze van némi szabadságérzetünk, vannak alternatív útvonalak vagy helyzetek, amikor ránk van bízva a döntés, de ha parancsot kapunk, akkor nincs idő ötletelni.
A főszerepben: Lt. Price!
A Call of Duty játékok egyik legfontosabb jellemzője mindig a filmszerűség volt. A leglátványosabb filmes eszköz természetesen a kamera: most sem maradnak el azok a momentumok, amikor csak nézünk, és nem vagy alig tudjuk forgatni fejünket - például hirtelen betölti a képet a Lemmy-szakállas Price kapitány, ahogy felsegít minket a földről vagy beránt a helikopterbe, még mielőtt a háborgó óceánba zuhannánk.
Nagyon sokat számít az intenzíven "utókezelt" grafika, a rengeteg különféle effekt, a füst, a levegőben szálló por és pernye, különösen a megvilágítás. Előzetesünkben már beszámoltunk arról, hogy az Infinity Ward újszerű megvilágítássémákat dolgozott ki minden helyszín számára, melyek nagyban hozzájárulnak a pályák egyedi hangulatához (ezek a különbségek a multis pályákat is feldobják). De ha már a változatosságnál tartunk: nem elég hogy egy pillanatra sem áll le az akció, az Infinity Ward mindent elkövetett, hogy az összes pályán érjen bennünket valamilyen meglepetés.
Nagy játékok nagyfiúknak
A hagyományos, földi küldetéseket megszakító légi részeknek például több funkciója is van. Egyrészt ami kézenfekvő, kicsit tagolják a játékot, és változatosságot nyújtanak a hagyományos FPS-elemek között, másrészt tudatosítják a "modern warfare" lényegét. Elképesztő tűzerő van birtokunkban, és ez főleg a játék egyik legemlékezetesebb küldetésében, a Death From Above-ban tűnik ki látványosan, amikor egy AC-130-as harci gép fedélzetéről osztjuk a halált.
|
"a játék erősen szkriptelt – ez a filmszerűség átka, de vállalható kompromisszum "
|
Ezek a pillanatok sokkal többet mondanak el a modern háború igazi lélektanáról, mint a földön fekve jajgató sebesültek vagy kétségbeesett katonák látványa. Ülünk a gépben, magasan a hadszíntér fölött körözve, a monitorra meredünk, és nem emberekre, hanem alig kivehető, fehér pontokra lövünk. Nem látunk leszakadó testrészeket, nem látunk szétfröccsenő vért: csak ezek az apró, fehér pöttyök jelentik számunkra az ellenséget. Csak eltüntetjük őket a monitorról.
Elodázni az elkerülhetetlent
Csak sajnos rövid az egyjátékos kampány, nincs mit tenni. Persze aki az utolsó cseppet is ki akarja facsarni belőle, az megteheti: ott van például a pályákon elszórt 30 laptop, melyekből minél többet gyűjtünk össze, annál elborultabb cheateket kapunk. 15 laptopért jár például a Bad Year nevű cheat, mely minden elhalálozó ellenfelet egy rakás szétrepülő gumiabronccsá varázsol (nagyon beteg). 20 laptopért a közelharci ütés gombjára [V] bekapcsolható a bullet-time, mellyel igazán gyönyörű fejlövéseket produkálhatunk. Vagy ott van az arcade mód, mely végképp kiűzi a játékból az összes drámai háborús hangulatot, és inkább kacsavadászattá alázza az egészet: limitált számú életünk van (de menet közben kaphatunk újakat), és minél több ellenfelet lövünk le zsinórban, annál nagyobb szorzót kapunk pontjainkra. Külön pont jár a művészi megoldásokért, például ha egy robbanó hordó végez ellenfelünkkel, de a szimpla randalírozásért is (felgyújtott autók). Ezt természetesen elítéljük.
Ding!
De lássuk végre a multiplayert! Titka igen egyszerű: hasonlóan az RPG-khez, XP-t gyűjtünk és szinteket lépünk, így új és új fegyverek, kiegészítők, képességek közül választhatunk, hogy melyekkel tesszük egyedivé karaktereinket a Create-A-Class opcióban. XP-t a szimpla mészárlásért és különféle "challenge"-ek teljesítéséért kapunk. (Ugye nem is kell magyaráznom, hogy a "na még egy meccs és megvan a következő szint!" miatt teljesen abbahagyhatatlan...) A fegyverekre vonatkozó challenge-ek különféle kiegészítőket nyitnak meg (hangtompító, lézerirányzék, távcső, szórást csökkentő extra markolat) míg utóbbiak csak XP-t adnak, és a gyorsabb szinteződést teszik lehetővé. A rendszer persze ügyesen van kitalálva, tehát egy egészen alacsony szintű játékos sem indul komolyabb hátránnyal: ha valaki olyan fegyvert vesz a kezébe, melyet még nem használt (tehát még nem "unlockolta" a hozzáférhető kiegészítőt) azt ellensúlyozza az első perk: választani kell ugyanis, hogy a Perk 1-hez tartozó képességek mellett döntünk-e, vagy fegyverünket pimpeljük tovább valami okossággal. Játékmódok tekintetében itt van minden, amit régen szerettünk: Free-For-All, Team Death Match, Search and Destroy, Headquarters, Domination, illetve ezek mutációi, valamint a Sabotage, ami voltaképp egy kicsit feldobott SD, csak épp a bomba semleges, és a két csapat azon küzd, hogy mielőbb megszerezze és a másik oldal által védett ojjektumot elpusztítsa vele.
|
"a "na még egy meccs és megvan a következő szint!" miatt a multi teljesen abbahagyhatatlan"
|
Ami még érdekes újítás a multiban, az a "streak" rendszer, mellyel a játék azokat jutalmazza, akik nem csak esnek-kelnek egy meccs alatt. Minél több ellenféllel végzünk anélkül, hogy mi magunk is odavesznénk, annál komolyabb támogatást kérhetünk: három kill után aktiválhatjuk a radart, ami 30 másodpercre minden csapattagunk számára felfedi az ellenséges egységeket a minimapen, öt kill után légicsapást kérhetünk (egy felugró térképen jelölhetjük ki, hogy hova is szeretnénk a mennyből az angyalt), hét kill után pedig helikoptert hívhatunk le, hogy ugyan sorozza már le mocskos terroristákat/hitetlen gyaur kutyákat. Ami a legszebb: a légicsapás vagy helikopteres támadás áldozatai után az kapja a pontot, aki aktiválta a támogatást, így dől az XP.
Négy platformon egyaránt jó?
Nem tudom, illendő-e a CoD 4 esetében "PC-s verzióról" beszélni, mivel az Infinity Ward ezúttal is párhuzamosan készítette konzol mellett PC-re a játékot (nem pedig utólag), mindenesetre csak nyomokban emlékeztet bármi is arra, hogy nem a PC-s az egyetlen elérhető változat. Elsőre a 65-ös FOV (field of view) tűnt csak korlátozottnak, de multiban ezen könnyen lehet segíteni a "cg_fov 80" paranccsal - sajnos 80 fölé nem lehet srófolni. (Egyjátékos módban trükkösebb, ott a seta cg_fov "80" sort kell a konfig végére írni.) A többi hibátlan: a grafika kiváló, és mivel a CoD 4 DirectX 9-es játék, azok sem maradnak le semmiről, akik nem Vista alatt játszanak vele. A karakterek animációja megszokottan a legmagasabb szintet hozza, de a környezet kidolgozottsága, illetve a számtalan apró effekt is tökéletes összhatást nyújt. Sőt! Ami sokak szemében igencsak vonzóvá teheti a CoD 4-et, az az alacsony gépigény. Az Infinity Ward elárulta, hogy gyakran kevesebb poligonból épülnek fel a modellek, mint a második részben, de a különféle normal mapping technikák vagy a self shadowing révén mégis sokkal látványosabb a végeredmény.
A hangok, szinkronok tökéletesek, a fegyverek kattogása frenetikus, és az általában filmzenéket jegyző Harry Gregson-Williams opuszai is tökéletesen illeszkednek az adott pályák hangulatához. Az egyetlen kakukktojás - számomra legalábbis - kissé cinkes záró hip-hop szám, de hát ez modern warfare, yo. Mit mondhatnánk még? Hiába fájón rövid az egyjátékos mód, a multiban ránk váró hosszú-hosszú órák miatt a CoD 4 bőven megéri az árát.
GameStar
Pro:- a single megállás nélküli akció, a multi abbahagyhatatlan
- változatos hangulatú, gyönyörűen kidolgozott pályák, alacsony gépigény
- tökéletes soundtrack, kiváló szinkronok és effektek
Kontra:- az egyjátékos kampány fájdalmasan rövid
- DirectX 10 effektek lehettek volna (csak ugye minek?)
- az a hip-hop szám a végére nem kellett volna...
9.5
Burnout Dominator (PSP Essentials)
Perverz kelet? - A hentai és a játékok világa
Sucker Punch Annihilation
