Hirdetés

James Bond Blood Stone teszt

|

Robbanások, hangtompítós pisztolyok, nők és scriptelt kalandok

Hirdetés

GameStar 2010. november archív
James Bond, az angol titkosszolgálat, az MI6 007-es számú ügynöke már jó pár évtizede kémleli ki az épp aktuális titkokat: 1953-as „születésekor" még persze a Szovjetunió és az atom volt a nagy fenyegetés, aztán persze volt mindenféle ellenséges ország, diktátor, világuralomra törő tudós és bűnöző az ügynök életét feldolgozó könyvek és filmek során.



Most egy új film született a pisztolyos, öltönyös sármőr kalandjairól, ám nem a mozivásznon, hanem a számítógép képernyőjén. A Blood Stone című játék végigzúzása után ugyanis egyértelművé vált számomra: ez itt bizony nem filmadaptáció, hanem egy mesterien megcsinált Bond-film annak minden ismérvével. És hogy ez jó-e nekünk, gamereknek? Igyekszem elmesélni a saját tapasztalataimat, hátha abból kiviláglik.

Ellen? Megyek, megverem!

A játék nyitójeleneteiben a gazdasági nagyhatalmak athéni csúcskonferenciáján vagyunk. Bumm, bele a közepébe, ahogy egy Bond-moziban is megszokhattuk: van egy nyitó csihipuhi és balhé, ami a fő történetszál szempontjából nem igazán fontos, ám felvezeti az akciót. Ez esetben egy gonosz görög iparmágnás próbál rakétákat kilőni a G20 résztvevőire, hogy aztán egyetlen véres masszává válva csorogjon le az Akropolisz lépcsőiről a sok pénzember. De persze ott van M, az angol titkosszolgálat mindentudó főnénije, aki máris riasztja a 007-es ügynököt.
Bond pedig nem szappan, tehát nem habozik: már ugrik is kifelé egy repülőből, hogy először némi fedezékharc-tutorial, majd motorcsónakos üldözés keretében lenyomja a Greco nevű álnok gazfickót.



Fedezz, te terep!

Már ezen nyitó fejezetben megismerhetjük a játék két leglényegesebb elemét, és beletanulhatunk a kezelési alapismeretek legtöbbjébe. Kezdjük először a harccal. A taktikai shooterek kedvelőinek nem tartogat sok újdonságot a nézdahátam-lövöldözés, de tény, hogy kifejezetten használható, izgalmas és látványos annak ellenére, hogy egyes elemeit tekintve láthattunk már jobbat máshol. A terepek nagy része tele van mindenféle fedezéknek használható tereptárggyal, amelyek mögé egyetlen Space-nyomással belapulhatunk. A falak, ládák és egyebek között ráadásul Space és iránybillentyű-kombinációk segítségével amolyan gyorsváltás-jelleggel is átsuhanhatunk, ami bizony néha hasznos, ha sima futkorászás közben két pillanat alatt géppuskatűz általi halált halnánk.

- Ó, James, maga olyan, mint a rossz pénz.


Ember, lefegyvereztelek!

Támadásra alapvetően két fegyver szolgál, egy pisztoly és a „valamilyen másik lőfegyver", amely alapvetően valamilyen gépfegyver, shotgun vagy távcsöves gyilok. Ezek váltogatása is gyermekien egyszerű: ha a halódó ellenfél eldobál valamilyen pukkantót, egyetlen billentyűvel felvehetjük, és ilyenkor ez a vonatkozó kategóriájú fegyverünkkel cserélődik ki: pisztoly a pisztollyal, puska a puskával. Quake-mestereknek kissé kevéske lesz így az összesen két magunkkal vihető fegyver, viszont realisztikusabb, mintha az öltönyzsebben tárolnánk nyolcféle antitank-rakétakilövőt.

Ilyen az igazi csapatmunka


A fedezék mögül lőhetünk sima szórótűzzel, ám ez totálisan uneffektív, kábé egy százalékunk van így halálos sebet okozni, ráadásul vészesen fogy a lőszer. Inkább a jobb klikk (kikukkantok és célzok) aztán bal klikk (headshot) módszerrel próbálkozzunk. Vigyázat, a lőszer így is durván fogy, és a gyakori újratöltés közben azon vehetjük észre magunkat (főleg a későbbi pályákon), hogy se a pisztolyban, se a géppukkantóban nem marad egy golyó sem. Szerencsére ilyenkor is van megoldás, két ügyes kezünk formájában, ami ráadásul egyéb előnyökkel is kecsegtet.

Kezemmel elreccsentem testedet!

Ha valaki netalántán túl közel merészkedne aktuális búvóhelyünkhöz (vagy rosszabb esetben elfogyott a lőszer), ne habozzunk az illető elé állni és egy jól irányzott billentyűbillentéssel (alapesetben "F") végrehajtani egy rövid kézitusát. Persze veszélyes a mutatvány, mert a célszemély mindeközben vadul lövöldöz, és ezt sokszor még több ellenség teszi körbe-körbe, így a 4-5 másodperces küzdősport-bemutató közben könnyen bekaphatunk annyi ólombogyót, hogy az illető leterítése előtt elhalálozunk.
Annál több öröm és boldogság jut osztályrészünkül, ha sikerült földre vinni a gonoszt. Ekkor ugyanis feltöltődik eggyel a „lövéspontosító" kézi készülék, azaz kapunk egy ideiglenes ügyesség-skillt. Ebből összesen három van, és irtózatosan hasznos, nekem legalábbis sokszor jól jött.



A nagyüzemi lövöldözés közben ugyanis sokszor még a pontos célzás mellett is elszüttyöghetünk viszonylag sokáig: a testpáncéllal, sisakkal operáló rohadékokat vagy egy ultrapontos headshot üti ki végleg, vagy a fél tárat el kell rájuk szórni. Viszont a fent említett ideiglenes készség segítségével egyetlen mozdulattal valamelyik kiválasztott ellenség szeme közé küldünk egy halálpontos golyót mindenféle célzás, kikukucskálás és egyebek nélkül. Mindenesetre óvatosan ezzel is, hiszen a három lehetőség hamar elpárolog, és utána mehetünk megint közel a rosszaságokhoz egy kis szabadkézi ütésváltásra, hogy feltöltsük újra a szerencseládát.

Segedelem tele-szerkezettel

Abból is látszik, hogy jelentősen elmúlt 1953, hogy Bond bácsi leghűségesebb társa egy okostelefon. Amellett, hogy természetesen ezen kapja az utasításokat, a terepen is nagyon sokat segít. Bekapcsolva megmutatja, merre kell továbbmennünk, hol várható ellenség, merre hevernek eldobált fegyverek. Ezenkívül ennek segítségével szerezhetünk információkat is bizonyos kütyükből, de törhetünk zárakat és elronthatunk biztonsági kamerákat is - utóbbi tevékenységekhez némi idegesítő, de azért elviselhető minijáték tartozik.



Sebesen vezetve neked megyek!

Ennyit a játék idejének kábé hatvan százalékát kitöltő akcióról, azonban van itt még más is. James Bond gyakorlatilag elképzelhetetlen a brutális erejű, ultraexkluzív autócsodák és egyéb gépezetek nélkül. Többek között Aston Martin típusok és a számunkra hülye nevű, ám csilliárdokért árusított svéd Koenigsegg szuperjárgányok volánja mögé pattanunk be időközönként egy-egy jóféle autós üldözésre. Innentől kezdve persze senki ne várjon ultrarealisztikus szimulátort, de árkádszinten egész pofás autóversenyes rész következik.



Van, amikor más autók utolérése és leszorítása a cél, de akadnak extrém helyzetek is: az egyik jelenetben például Bangkok utcáin menekül előlünk egy hegynyi méretű teherautó-buldózer hibrid, ami gyakorlatilag szanaszét bontja a fél várost - épületek dőlnek romba, felüljárók szakadnak le (gyakran épp alattunk). Persze a feladataink általában kimerülnek a gyorsítógomb (és néha a fék) akkurátus nyomva tartásában és a szembejövő járművek, vagy épp a szétdisztrojolt pályaelemek kerülgetésében.

Ezredszerre eme helyzetben

No, és akkor egy kicsit álljunk is meg itt, mégpedig egy olyan problémakör kivesézésével, ami a vezetős részeknél érhető tetten leginkább. Arról van szó, amit a bevezetőben is felvetettem, miszerint akkor ez itt most egy film vagy játék vagy mégis mifene...
Arról van ugyanis szó, hogy a játékos szereti, ha játszik, a szó eredeti és legnemesebb értelmében. Szereti azt is, ha vannak választási lehetőségei, stratégiái, kerülőútjai. Itt bizony ebből szinte semmi nincs. Nem csoda persze: láthatóan valóban egy interaktív filmnek - de ettől még filmnek - szánták az alkotók a Blood Stone-t. Már a főcímen és a stáblistán is látszik, itt író, dramaturg, rendező, mittoménmi van, mint egy hollywoodi szuperprodukcióban.



Márpedig az előre megírt fordulatok és csavarok, az emlékezetes dialógusok vagy épp a másodpercre pontosan érkező hatásvadász robbanások csak akkor ütnek igazán, ha a játékos pontosan azt csinálja, amit elvárnak tőle, akkor és ott tartózkodik épp, amikor összedől a ház vagy levegőbe repül a fél város.
Épp ezért a játékmenet valami ultramód lineáris, szinte már csak egy spárga hiányzik Bond derekáról, aminél fogva végighúzzák a pályákon. Scriptelt események sorakoznak egymás után, ami a gyalogos részeknél is elég zavaró tud lenni, de vezetés közben már bosszantó. Ugyanúgy, ugyanoda futnak be a szembejövő kamionok, pontosan ugyanúgy dől ránk a híd és a többi. Az autós részek egyébként már a legkönnyebb fokozaton is viszonylag nehezek, de egy idő után már inkább bosszantó, hogy a checkpointokról újrakezdve ritmusjáték-szerűen megyünk balra, jobbra, megint jobbra, most balra, ahogy az előre lekódolt eseményekre reagálunk.

Nem mekeg, nem nyekereg

Ami viszont a filmszerűség jó oldalát illeti: tényleg olyan az egész, mintha a saját kis privát mozinkban ülnénk. A két főhős figuráját tökéletesen kidolgozva a legújabb filmek szereplőiről mintázták: a kissé búvalbélelt lajhárra emlékeztető Daniel Craig és az M szerepében tündöklő Judy Dench mimikája, mozgásai tényleg remekbes zabottak, és persze a hangjukat is az eredeti színész kölcsönzi.
A képi világ is irdatlan jó. Bár a grafika néhány helyen kissé elbutul (érdekes módon leginkább az átvezető videókban), a legtöbb esetben káprázatos a látvány. Nem is csoda, hiszen Athén, Isztambul, Monaco, Szibéria, Bangkok és Burma olyan környezeti túladagolást jelent vizuálisan, hogy ebből a szempontból egy pillanatig sem unatkozhatunk.



Ha nem nézem a játék szabadságfokát, és filmnek tekintem, akkor jelentősen nő az élmény. A forgatókönyvért nem kisebb név, mint Bruce Feirstein felelt, aki már olyan 007-es filmekkel bizonyított, mint a Golden Eye, a The World Is Not Enough vagy a Tomorrow Never Dies. Személy szerint annak is örültem, hogy a „Bond filmenként öt nőt keffent szanaszét" vonalat szinte teljesen kihagyták: egyetlen liaisonra utalnak nagyon halványan még a játék legelején, utána csak egyetlen nőnemű csábító követi a sztorit, ráadásul ő nem is akad horogra, hogy randán fejezzem ki magam. A Bond-klisék viszont rettentően zavartak (hiába, ha már ügynök, akkor én Jack Bauer-fan vagyok): lehet, hogy lelövöm a poént, de itt ötvenedszer puffantják el, hogy végig a csaj a főgenyó, de persze csak az utolsó percben derül ki...

Kellemes, de nem renget eget

A Blood Stone összességében kifejezetten szórakoztatóra sikerült (igaz, semmilyen véres kő nincs sehol a főcímen kívül, a fősztori egy vegyi-biológiai fegyver körül bonyolódik). A szabadságfok viszont alaposan árnyalja a képet, és az sem segít igazán megszeretni a játékot, hogy összvissz öt óra alatt végigvihető (és ez a maximum, ha minden sarokba benézek és mindenhová háromszor visszamegyek).



Két nehézségi fokozaton próbálkozhatunk, és ha a nehezebbiket is végigtoltuk, kapunk egy 007 kódnevű extra nehezet, de ettől sajnos az újrajátszási együttható nem értelmezhető az egész számok halmazán. Egyszer viszont érdemes végigvinni, már csak a látvány miatt is. No, ennyi voltam mára, üdvözöl mindenkit Zé. Bé Zé.

Ami tetszett
Ami nem tetszett
Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)