Hirdetés

A tökéletességre törekvő szülők miatt is kialakulhat a játékfüggőség a gyerekben?

|

Egy új kutatás meglepő eredményre jutott a perfekcionista szülők indirekt hatásait illetően, erről maguk a kutatók számolnak be most.

Hirdetés

A GameStar magazin közreműködésével végzett kutatásunkban több mint 2000 videojátékos körében mértük fel a tökéletességre törekvést, azaz a perfekcionizmust, a játékbeli kudarcokra mutatott reakciókat, valamint a játékfüggőség tüneteit. Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon a gyermekkorban tapasztalt szülői perfekcionizmus milyen mértékben jelenik meg a gamerek saját teljesítménnyel kapcsolatos elvárásaiban, és befolyásolhatják-e azt, hogyan birkóznak meg a játékbeli kudarcélményekkel. Végül arra is becslést hoztunk, hogy a játékbeli hibázásokat követő reakciók közül melyek állnak szorosabb összefüggésben a játékfüggőség tüneteivel.

Az eredményeket a Computers in Human Behavior című szakfolyóirat közölte, most megosztjuk veletek is a fő érdekességeket. 

Hirdetés

A tökéletességre törekvés árnyoldalai

A perfekcionista személyekre jellemző, hogy rendkívül magas elvárásokat támasztanak saját magukkal szemben. A tökéletességre törekvésnek is vannak egészségesebb és károsabb formái. Önmagában a saját teljesítménnyel szembeni magas elvárások nem feltétlenül ártalmasak, ha a személy úgy érzi, megvannak az erőforrásai ahhoz, hogy jelentős erőbefektetés után teljesíteni tudja azokat. Probléma akkor van, ha az elvárások irreálisan magasak, vagy ha siker esetén sem tud örömet átélni a személy, mert nem elégedett a teljesítményével, netán máris a következő célra fókuszál.

Kutatások alapján a lelki egészségre leginkább káros perfekcionista megnyilvánulás az önkritika és a másoktól elvárt tökéletesség. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a személy nem(csak) önmagától, hanem a környezetétől várja el, hogy mindenben tökéletesek legyenek.

Ők azok, akik nehezen tűrik, ha például valaki a csapatjáték során hibázik, így meglehetősen kritikusak vele szemben. Nem biztos azonban, hogy a saját teljesítményükkel szemben is hasonlóan kritikusak, de a kettő gyakran együtt jár.

A perfekcionista személyek hajlamosabbak a szorongásra, gyakran rágódnak hosszú ideig a vélt vagy valós hibáik felett, és nehezebben küzdenek meg a kihívással teli élethelyzetekkel (pl. tétmeccs előtt nagyobb stresszt élhetnek át).

Kiből lesz a perfekcionista felnőtt?

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon hogyan alakul ki egyesekben ez a túlzott tökéletességre törekvés. A kutatások szerint ebben jelentős szerepet játszik a szülők hozzáállása a gyermek teljesítményéhez. Gyakori ugyanis, hogy a perfekcionista felnőttek azok köréből kerülnek ki, akikkel szemben túlzottan magas elvárásokat támasztottak a szüleik. Shafran és munkatársai 2002-es tanulmányukban úgy fogalmaztak, hogy a gyermek átveszi a szülőtől a magas teljesítményelvárásokat, és egy idő után már saját magának akar bizonyítani. A perfekcionista viselkedésminták azonban meglehetősen nagy hasonlóságot mutatnak: ha a szülő irreálisan magas elvárásokat támasztott a gyermekkel szemben, valószínű, hogy a gyermek hasonlóan túl magas követelményeket fog elérendő célnak tekinteni. A magas szülői elvárások azonban önmagukban nem károsak, lehetnek nagyon is motiválóak, konstruktívak. Ellenben a szülői perfekcionizmusnak is van árnyoldala: a szülői kritika ártalmasnak mutatkozott. Gilbert és munkatársainak 2004-es tanulmánya nyomán

a kritikus szülői hozzáállás a kudarccal való megküzdést nehezítette, érzékenyebbé tette a gyermeket a kritikára, és kevésbé hatékony problémamegoldási kísérleteket hívott elő kudarchelyzetben (pl. sírás, leblokkolás).

Az elmúlt évtizedekben számos kutatás helyezte fókuszába a perfekcionizmust a tanulmányi eredményesség és a munkahelyi karrier alakulásának előrejelzésére. Ezek a kutatások rámutattak arra, hogy a magas szintű perfekcionizmussal jellemezhető személyek érzelmileg nehezebben tudnak megbirkózni a tanulmányi vagy munkahelyi kudarcélményekkel, emiatt szorongóbbak, depresszívebbek, és hajlamosabbak túlzásba vinni az adott tevékenységet, hogy így kompenzálják az elégedetlenségérzésüket. Ezt azt jelenti, hogy a perfekcionizmust egy fontos kockázati tényezőként azonosították a munkafüggőség kialakulásában, de sportolóknál is kimutatták az összefüggést a testedzésfüggőség vonatkozásában.

A kutatások alapján tehát a magas szülői elvárások számottevően befolyásolják a személy saját elégedettségét a teljesítményével felnőttkorában is. A perfekcionizmus megmutatkozik a tanulmányi előmenetelben és a munkateljesítményben. Arról azonban mindezidáig keveset tudhattunk, hogy vajon a szülői elvárások hatása kimutatható-e olyan viselkedésekben is, amelyeknek célja elsősorban a szórakozás, mint például a videojátékozás. Gondoljunk csak bele: hallottuk valaha is a szüleinktől, hogy igazán büszkék ránk, amiért távolról bevittünk egy tökéletes fejlövést? Vagy ellenkezőleg: csalódtak a képességeinkben, mert már az elején véget vetett egy gránát a játékmenetünknek? A korábbi eredményekből kiindulva kutatásunkban arra voltunk kíváncsiak, vajon az iskolai és a munkahelyi teljesítményen kívül kimutatható-e a szülői perfekcionizmus hatása akkor is, amikor játszunk.

Olvasd telefonon csak a legfontosabb híreket!

Semmi spam, csak napi 2-3 értesítés Viberen, hogy képben maradj a játék- és filmvilág, a geek kultúra legérdekesebb híreivel.

A kutatásunk eszköztára

Kutatásunkban a szülői és a saját teljesítményre vonatkozó elvárásokat egyaránt felmértük. Külön vizsgáltuk a magas szülői elvárásokat és a szülői kritikát, hogy pontosabb képet kapjunk a szülői perfekcionizmus különböző formáinak szerepéről a játékbeli reakciókban. A saját teljesítménnyel kapcsolatos elvárások tekintetében az önkritikus hozzáállást, az általánosan magas elvárásokat, valamint a másokkal szembeni elvárásokat vizsgáltuk. A játékbeli kudarcokra adott reakciókat három csoportba soroltuk a válaszok alapján: rágódás, távolítás, és konstruktív belemerülés. A rágódás egyfajta túlzott belemerülés, amikor is a játékos hosszan gondolkozik a kudarcon, érzelmileg nehezen képes elengedni az élményt. A távolítás ennek az ellenkezője: a játékos mindenáron szeretne megszabadulni a kudarcélménytől, így kizárja azt a gondolataiból, és érzelmileg is próbál függetlenedni tőle. A konstruktív belemerülés a kettő közötti középút, amikor is nem merül el túlzottan az élményben, de nem is próbál mihamarabb megszabadulni annak gondolatától, ami történt.

Az elemzésbe a játékfüggőség tüneteit is bevontuk, így a perfekcionizmus és a kudarcra adott reakciók szerepét egyaránt meg tudtuk vizsgálni a játékfüggőség rizikójának becslésében.

A szülői elvárások megjelenése a játékban

Kutatásunkban a legerősebb összefüggések a szülői- és önkritika, a játékbeli kudarcélmények feletti rágódás, valamint a játékfüggőség tünetei között rajzolódtak ki. Ez azt jelenti, hogy azok a játékosok, akiket gyakran ért szülői kritika teljesítményük kapcsán gyermekként, maguk is hajlamosabbak lettek az önkritikára. A saját teljesítményhez való kritikus viszonyulás pedig szoros kapcsolatot mutatott a két maladaptívnak (azaz mentális egészség szempontjából kedvezőtlennek) tartott reakciótípussal: a rágódással és a távolítással. A rágódás végül jelentős összefüggést mutatott a játékfüggőség tüneteivel is. Érdekes módon a szülői kritika közvetlenül is kapcsolatban állt a rágódással, ami azt sugallja, hogy a kritikus szülői hozzáállás szerepe akkor is kimutatható a játékbeli kudarc utáni rágódásban, ha ezt a kritikus hozzáállást a játékos egyébként nem vette át a szüleitől, azaz a saját teljesítményének értékelésénél alapvetően nem feltétlenül önkritikus.

A szülői kritika közvetlenül nem állt kapcsolatban a játékfüggőség magasabb kockázatával, csupán az előbb leírt mechanizmuson keresztül magyarázható a rizikó emelkedése, amelyben kulcsszerepet játszik a kudarc feletti rágódás. A játékbeli kudarcra adott reakciók közül ez volt az egyetlen, amely közvetlenül összefüggést mutatott a játékfüggőség tüneteivel.

A kritika nélküli magas szülői elvárások azonban éppen a játékfüggőség alacsonyabb kockázatával mutattak összefüggést. Ez arra utal, hogy:

a magas, de teljesíthető szülői elvárásokat tapasztaló játékosokra kevésbé jellemző, hogy elveszítenék az irányítást a játék felett.

Ez azzal is magyarázható, hogy ezek a játékosok úgy érzik, a magas, de teljesíthető elvárásoknak meg tudnak felelni, amely jelentős énhatékonyság-érzéssel és kontrollérzettel társul, így kevésbé fogékonyak arra, hogy túlzásba vigyenek olyan jutalmazó tevékenységeket, mint a videojáték. Annak is alacsonyabb a valószínűsége esetükben, hogy a játékot a való életbeli sikertelenségek kompenzálására használnák.

A szülői kritika mindkét maladaptív, játékbeli kudarca adott reakcióval összefüggést mutatott, ellenben a kritika nélküli magas szülői elvárások szerepét egyik reakciótípusban sem tudtuk közvetlenül kimutatni, azaz a játékbeli kudarcokkal való megküzdésben csak a szülői kritika hatása mutatkozik meg eredményeink alapján, negatív minőségben.

A magas szülői elvárások emellett az általánosan magas, saját teljesítménnyel kapcsolatos elvárásokkal álltak összefüggésben, amely a játékbeli kudarcreakciók közül csupán a konstruktív belemerüléssel mutatott kapcsolatot. Ez azt jelenti, hogy a magas szülői elvárásokat később saját teljesítményelvárásukra vonatkoztató játékosok, akik nem gondolják elérhetetlennek céljaikat, a játékbeli kudarcokkal is egészségesebb módon birkóznak meg.

Kutatásunk egyik érdekessége, hogy rávilágított a szülői kritika kétféle hatásmechanizmusára. A kétféle szülői perfekcionizmus (kritika és magas elvárások kritizálás nélkül) ugyanis közvetett módon kapcsolatot mutatott a játékbeli kudarcélmény érzelmi távolításával, de más közvetítő utakon. A szülői kritika csak magasan önkritikus játékosok esetén magyarázta az érzelmi távolítás reakcióját a kudarcra, míg a kritika nélküli magas szülői elvárások és az érzelmi távolítás kapcsolatát a másokkal szembeni magas elvárások közvetítették. Ez utóbbi azt sugallja, hogy a magas szülői elvárásokat tapasztaló játékosok gyakran másokkal szemben is magas elvárásokat támasztanak, kudarc esetén pedig arra törekednek, hogy mielőbb kizárják a tudatukból az élményt. Éppen ezért hajlamosabbak lehetnek arra, hogy másokra hárítsák a felelősséget egy-egy sikertelen próbálkozást követően a játékban.

Kutatásunk további érdekessége volt, hogy a perfekcionizmus és a játékbeli kudarcreakciók számottevő mértékben magyarázatot tudtak nyújtani a játékfüggőség tüneteire. Ez azt jelzi, hogy a játékfüggőség rizikóbecslésében ez a két tényező kulcsszerepet játszhat. Ennek megerősítésére azonban további kutatások szükségesek. Azt azonban már látjuk, hogy

azok a játékosok, akik meglehetősen kritikusak saját teljesítményüket tekintve, hajlamosabbak hosszan rágódni a játékbeli sikertelenségeiken, ami nagyban növelheti a függőség kockázatát.

A cikk még nem ért véget, lapozz a következő oldalra!

Oldalak: 1 2

Hirdetés
Hirdetés
0 mp. múlva automatikusan bezár Tovább az oldalra »

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Ne maradj le a legfontosabb hírekről! Engedélyezd az értesítéseket, cserébe elsőként tudod meg, ha bejelentik a Half-Life 3-at! (Nem spamelünk, becsszó!)